Az öregember arca

Nehézséget okoz ezen az oldalon előfizetned? Megkönnyítem! Írj emailt nekem a tungye@gmail.com címre, elküldöm a magyar számlaszámom és amint utalod a havi, három havi vagy éves előfizetés díját, én jóváírom részedre! Így minden írásomhoz hozzáférsz könnyedén. Addig is fogadd szeretettel ezt a kis szösszenetem:

Nézem az öregember arcát. Szeretem az ilyen becsülettel megöregedett, mély ráncoktól barázdált arcokat, tiszta szemeiket, melyek legtöbbször a múltba révednek. Olyan nagyon szép ez a cserzett bőrű vén számomra, hogy melegség önti el a szívem tájékát. Nézem a filmben a többi embert , akik búcsúznak a jószágaiktól. Az ember szíve szakad meg. Közben rengeteget tanulok, sok mindenre rádöbbenek. Persze, fejlődik a világ, modernebbek, kényelmesebbek lettünk, de szerintem éppen ez a vesztünk.

Tehéncsordáról van szó a dokumentumfilmben. Mesélnek a fogatlan szájak, könny csordul a tiszta szemekből. Azt mondják, hogy többet dolgoztak a jószág szájába, mint a sajátjukba. Mert a jószágot tisztelték. Az állat volt az, ami eltartotta őket. A lakodalomban felállt a gazda az asztaltól, s ment ellátni a teheneket. Aztán visszament mulatni, de reggel négykor abbahagyta a nótázást, és ment megint a jószághoz.

Nézem az öregek arcát. Közelről veszi a kamera, rácsodálkozik az operatőr is a redőkre. Elmerengek, hogy mennyit panaszkodhatnának, de csak röviden beszélnek, tényeket szögeznek le, csillogó logikával fejtik ki tőmondatban a lényeget. Nem panaszkodnak, mert megvan mindenük. Persze a ma embere egészen biztosan úgy érezné, hogy nélkülözik, ha úgy kellene éljen, mint ők. Semmi flanc. Csak a mindennapi betevő, váltó munkás gúnya, s egy ünneplő, amivel aztán temetésre s esküvőre is el tud menni. A betevőjét is jórészt maga termelte meg.

Mi viszont tudunk panaszkodni, miközben mag nélkül vagyunk hajlandóak a szőlőt megenni ( tegnap nem is kaptam magosat ), kész és félkész ételeket eszünk, siránkozunk, ha valami luxuscikkre nem jut, és rögvest megrövidítve érezzük magunkat, ha kicsit össze kell húzzuk a nadrágszíjat. Az igények nagyok, a felelősségtudat kicsi, és csodálkozunk, hogy nem érezzük jól magunkat a bőrünkben. Pedig egy tizedére sem lenne szükségünk annak, amink van. És azt hiszem, ha csak egy tizedünk lenne, sokkal boldogabbak lennénk.

Nézem az öreg arcát, s sírni támad kedvem. Sírnék attól az érzéstől amit felkavar bennem, sírnék attól, hogy milyen messzire jutottunk, a szó rossz értelmében. Milyen jó is lenne örülni a köcsög aludttejnek esténként, egy darab kenyérrel, az íalmával majszolt dióbélnek, a habos tejnek, a nótának, az imának.... Meg kell tanulnunk megint az élet egyszerű, de nagyszerű ajándékainak örülni. Mert az Úr most is kegyelmes, most is megadja ezeket, csak mi finnyásan többet akarunk, elérhetetlen álmokat kergetünk, és közben elfelejtünk élni... Alázattal, imádságosan, szorgalmasan.