Átákájúúúú!

Ki tudja honnan jutott eszembe, sőt, inkább azt mondanám, szívembe, gyermekkorom egyik kedvenc játéka, de egyszerre csak ott volt minden pillanatával, illatával, színével, érzésével. Akkoriban blokkban laktunk, de nagy zöldövezet vette körül a komor tömbházakat. Később kezdődött az a fajta építkezés ami kiszorította a fákat, virágokat, füvet, egyszóval a trermészetet. A blokk egyik oldala viszonylag forgalmas útra nyílott, de a másik fele gyönyörű fás, bokros, füves részre. A mi blokkunknál is voltak öreg fák, koronáik tetejét elérhettük volna a második emeleti ablakból, persze, ha nem lett volna veszélyes e mutatvány.

A fű dús volt, selymes, annak ellenére, hogy mi, gyermekek, állandóan tapostuk játék közben. Amikor már nagyon megnőtt, megjelent egy bácsi, kaszával a vállán, megállt, komótosan megfente szerszámát és ütemes, széles mozdulatokkal, levágta. Ez idő alatt tiltott zónává vált a füves rész, csak tisztes távolságból figyelhettük mint dőlnek szép, katonás rendbe a fűszálak. De nem bántuk, mert tudtuk, a bácsi délutánra elvégzi feladatát és onnantól miénk a terep, jöhet az indiánosdi. Hogy miért éppen ezt a nevet adtuk neki, nem tudom. De amikor az ember vállára vette ismét a kaszát és elballagott, mi beszabadultunk a lekaszált területre és önfeledten markoltuk az illatos füvet, rohangáltunk, egymást kergetve és ezzel a fűvel dobálva, közben torkunk szakadtából üvöltöttük: Átákájúúúú, átákájúúú!!!

Hogy mit jelent az átákájúúú? Fogalmam sincs. Valami angol szöveget fonetizáltunk, egy cowboyos filmből, ahol a bátor indiánok felvették a harcot megszállóikkal. De keveredett ilyenkor a film és a könyv tartalma, volt köztünk Old Shatterhand, Winnetou, Tangua, Sam Hawkens, Hallgatag Bölény, Tüzes Nyíl, és társaik. Néha madártollat is találtunk, azt a hajunkba tűztük, és aki ilyen szerencsés volt, az lett a törzsfőnök. Napokig űztük ezt a szerepjátékot, míg már szénaillatú lett a zöld fűből és akkor megint jött a bácsi, ezúttal vasvillával, gereblyével és csudaszép szénabuglyát csinált, ami új játék lehetőségét rejtette. A buglyás játék csendesebb volt. Lyukakat fúrtunk minden oldalára és lakályos kis kuckókat hoztunk létre, amibe egy - egy „család” beköltözött. Volt apuka, anyuka és gyerek, útilapuból flekkent készítettünk, homokkal borsoztuk, téglaporral paprikáztuk, takaros ágyacskát csináltunk szénából, anyukáktól kikönyörgött rongydarabokból takarókat és mit sem törődünk azzal, hogy a száraz fűtől csupa kiütésesek lettünk, ami eszeveszettül viszketett aztán, amikor este kádba dugtak bennünket, mosakodás céljából.

Esténként a szüleink alig tudtak berángatni a lakásba. Emlékszem, egyszer kikönyörögtük, hogy ki - ki a saját szénalakjában aludhasson. Csak Mircsukának nem engedték meg, a többieknek igen. Nem is volt baj, míg teljesen be nem sötétedett és valamelyik fiú el nem kezdett kísértet-történeteket mesélni. Persze mi is borzongó izgalommal szálltunk be a mesék világába, rá-rátettünk egy lapáttal. Észre sem vettük mikor tűnt el közülünk Csabika, csak mondtuk, mondtuk, borzongtunk, libabőrösek lettünk a félelemtől, összebújtunk ösztönösen. Talán maradtunk is volna reggelig, ha Csabika meg nem tréfál bennünket és ránk nem ijeszt mély, kísérteties hangon:

– Én vagyok Petőfi szelleme! - robbant közénk a mennydörgő bemutatkozás, ahogy suttogva rémítgettük egymást. Miért pont Petőfi szelleme? Ne kérdezzétek. Csak. Mert. Azért.

Mindesetre pillanatokon belül szétszéledtünk, be a lépcsőházba, egymást tuszkolva fel a lépcsőkön, mindegyikünk dörömbölni kezdett az otthonunk ajtaján,hogy engedjenek be azonnal, mert Petőfi ugyan hős volt, de most haragos szellem lett belőle! Kis időbe beletelt, mire kinyitották az ajtókat, mert mint kiderült a szülők csendben figyeltek bennünket a teraszokról, biztosak lévén afelől, hogy aznap is az ágyunkban alszunk. És, mi tagadás, igazuk lett.

Hja, régi szép idők! Hiába, na, az ember ahogy öregszik, mind gyakrabban mélázik a múlt boldog percei felett. Nektek volt ilyen élményetek? Esetleg hasonló szavatok, mintaz átákájúúú? Írjatok, meséljetek!