Tizenkét esztendős voltam. Addig én voltam a középső, akit azért még mindig kicsiként kezeltek. Akkoriban nem voltak annyira érettek a tizenévesek, mint manapság.
Nanóhoz kellett mennünk, ami eleve furcsa volt, hisz Nanóhoz csak úgy sose mentünk, pusztán a látogatás kedvéért. Be-betértünk, ha a Somin jártunk, hazafelé, igaz, az sem mindig történt meg. Most pedig egyenesen oda vittek minket, kétéves húgomat és engem. Senki semmit nem magyarázott, én viszont tudtam, nagy lehet a baj, s nem is ellenkeztem, nem is kérdeztem.
Nanó feltűnően nyájasan fogadott, s még azt is megengedte, hogy kicsit játszunk a féltett gyümölcsösében. Híresen fukar volt, soha azelőtt nem tehettük oda be a lábunk, különösen akkor nem, ha érett valami gyümölcs. Mai napig nem tudom, miért éppen hozzá vittek.
Előtte való nap került Édesanyu kórházba, tisztán emlékszem, milyen félelmetes volt a rosszulléte, mennyire kétségbeestem, mikor a suhancok nem engedték használni a nyilvános fülkét, hogy mentőt hívjak... (akkor költöztünk új lakásba, ezért nem volt még bekötve a telefon). Szóval minden okom megvolt arra, hogy rosszra gondoljak.
Dél tájban Nanó szólt, hogy altassam el a kicsit. Lefeküdtem Hercike mellé az öregszagú, durva pokróccal terített díványra, s már-már magam is elszundítottam, mikor meghallottam a cigányasszony kiabálását a kapu felől:
– Csak bár két lejt adjon, naccsága, vagy valami ócska ruhát, de akármit is akar adni, jól jönne, hat árvám van otthon, naccsága, essen meg a szíve szegény cigánynén!
Nanó a ház ajtajából kiáltott vissza, minden szava méreg volt a késen, melyet belém döfött:
– Takarodjon innen! Nekem is két árvám van itt! Pucoljon el, egy-kettő, rusnya teremtése!
Elhajtottam a gondolatokat, azzal, hogy Nanó öreg is, no meg semmit nem tud rólunk, csak a cigánynét akarta elkergetni. De ott belül tudtam, egészen biztosan tudtam, hogy Édesanyu meghalt.
Ezért vagyunk Nanónál, ezért kedves velünk, ezért komor mindenki...
Kis idő múlva nyikordult a kapu, s Édesapu jött meg, Magdussal és Gabi nővéremmel. Próbálták kíméletesen elmondani, hogy Édesanyu nincs többé, meghalt.
Kristálytiszta az érzés. Éles, jeges, bántóan, hasítóan fehér a fájdalom.
De csak annyit mondok:
– Tudom.
És nem sírok. Akkor sem, és később sem, sokáig.
Hirtelen mintha nem is tizenkét éves lennék. Komoly feladatokat bíz rám Édesapu. Nekem kell értesíteni az ismerősöket, barátokat, távoli rokonokat, nekem kell kihordani a gyászjelentéseket.
Még ekkor sem sírtam. Egyetlen egyszer pityeredtem el. Anus nénémmel mentünk felfelé a Kálvárián, még temetés előtt, s én akkor kicsit szipogni kezdtem. Anus megkérdezte:
– Miért sírsz?
Ma sem tudom miért. Nem akartam megmondani, hogy azért, mert Édesanyu nincs többé, mert meghalt az, akit akkor a világon a legjobban szerettem.
Kétfelé szaggatott a lelkem.
Egyrészt nem akartam, hogy sírni lássanak. Másrészt szégyelltem, hogy nem sírok. Mit gondolnak? Talán azt, hogy rideg, hideg, közönyös teremtés vagyok?
Most, érett fejjel azt hiszem, hogy mindebbe bele sem gondoltak a körülöttem lévő felnőttek.
Csak a temetésen döbbenhettek rá, mekkora a fájdalom bennem.
Ott álltam a ravatalnál, aztán a sírnál.
A ravatalnál még nyitva volt a koporsó, s az én drága, egyetlen Édesanyám ott feküdt, gyönyörűen, a zöld ruhájában, mintha aludt volna. A sírató asszonyok jajveszékeltek, hangosan, fülsértően.
Aztán lefedték a koporsót, és elindult a menet.
Arra még emlékszem, hogy sokan, rengetegen voltak, s mindenki a sír felé ment. Mi, a család, a sír szélén állunk, és én egyszer csak egészen bizonyos vagyok benne, hogy le kell ugranom, s el kell takarítanom a sok földet, amit rádobnak!
Rádobják! Agyon fogja nyomni a föld!
A többire nem emlékszem.
Arra eszméltem, hogy Karcsi bátyámmal és valamelyik unokatestvéremmel ülünk egy messzibb fekvő síron, és vigasztalnak, s Karcsi fűt és fát ígér nekem, s azt, hogy soha nem hagy cserben, ő mindig ott lesz nekem, mindig, mindig, mindig...
Nekem ömlik a könnyem.
Ezt mindenki mondta egyébként.
Hogy ott lesznek egész életemben mellettem.
Azt hiszem, olyankor, mikor ezt hangoztatják, komolyan is gondolják.
( Írásaim 90% -a ingyenes. Ha te mégis úgy gondolod, hogy szívesen támogatnád a munkásságom, az alábbi 👇narancssárga gombra kattintva megteheted. 🙏Hálás vagyok minden előfizetésért, mellyel a mostanában esedékes kezelésem is támogatod és hozzájárulsz ahhoz, hogy nyugodtabb lélekkel gyógyuljak! )
Ezt megkönnyeztem. Köszönöm, hogy olvashattam.
Köszönöm szépen drága Tündike! 🌹❤️🙏