Vén Mátyás lassan ballagott le a hegyről. Bojtos, a kis vakarék kutya előtte ugrándozott, időnként abbahagyva önfeledt játékát, hátra-hátra sandítva gazdájára, vajon jön-e s mivel az egyenletes léptekkel haladt, megnyugodva folytatta hancúrozását. Az öregember gondolataiba mélyedve tette egyik lábát a másik után. Nagy dologban járt, lánykérés végett indult a faluba. Hirtelen megtorpant, mert eszébe villant, hogy békés agglegény életének vége szakad, ha végrehajtja szándékát. Eh, mire várnék? – gondolta aztán, s tovább lépkedett. Megtapogatta derekán a bőrszütyőt, melynek mélyén ott lapult az aranykarika.
Az aranykarika... Negyven esztendővel ezelőtt csináltatta. Erzsinek szánta akkor is. De annak idején eltérítette útjáról Kenesei Pityu, gyermekkori pajtása. A falu határában találkoztak. Mátyás erős, szép szál legény volt, katonaviselt. Pityu csenevész emberke, sántált is a jobb lábára, valami kór sújtotta, még a pólyában. Mondták, szerencse, hogy életben maradt. Tán éppen ezért lettek jó pajtások. Mátyás abajgatta, óvta a többi lurkótól. Amikor Erzsit megkérni indult, Kenesei Pityuval találkozott, s az hozzá csapódott.
– Merre ménsz, Mátyás?
– Ehejt, Erzsihő’.
Mátyás még mindig emlékezett a hökkenésre, mely kiült barátja arcára.
– Én es arra vettem az irányt, te..- mondta a kis sánta ember halkan. - elvenném, ha hezzám jő.
Mátyásban kissé meghűlt a vér, de nem mutatta. Nagyot nyelt, majd megszólalt.
– Aztán szereted-é, vagy csak jól fogna az asszony a háznál?
– Én-e? Én szeretem! ‘Sze nem szolgálóleánynak kéne! - húzta ki magát a kis ember. - De te mér’ ménsz hezzája?
– Dógom akadt az apjával. - válaszolta. - De ha így van, há’ eriggyél csak te, az én dógom ráér. - maga sem tudta mi mondatta ezt vele, miért mondott le szívszerelméről ily hirtelen. Tán a pajtása iránt érzett örök barátság tette, ki tudja?