Apó

Apó felakasztotta a kaszát a szögre, leporolta gúnyáját, átment az udvaron és mielőtt belépett a házba még megállt a tornácon. Rákönyökölt a fára, elnézte a lenyugvó napot, a tájat, mely otthona volt. Szeretett itt élni. Itt nőtt fel, itt érte öröm és bánat. Sóhajtott egy nagyot és bement a házba.

Beköszönt a szobába, ahol a felesége feküdt, bénán, tehetetlenül. Az asszony a szemével válaszolt. Csak pár órára hagyhatta magára, muszáj volt kaszálni a jószágnak, az ősz a nyakukon van, kell télire a széna. Apó odalépett anyóhoz, homlokon csókolta.

- Hozok vizet, megmosdatlak.

Hálás tekintettel nézet rá anyó. Óvatosan, de gyakorlott mozdulatokkal mosdatta, tisztába tette, frissen mosott hálógúnyát húzott rá. Mikor végzett kiment a konyhába, aludttejbe kenyeret aprított, azzal etette meg a nejét. Nehezen nyelt, levest, pépes dolgokat tudott csak enni.

- Józsi bátyám! - a szomszéd fiatal menyecske hangját hallotta az ajtóból. - Hoztam egy csepp túrót magiknak. Nem sok, kujakomnyi, de jó szívvel...

- Gyere, gyere Gizuska. Isten fizesse! Az elég nekünk anyóval. Holnap puliszka lesz.

- Kell-é segítség? - intett a szoba felé a gömbölyded, rózsás arcú menyecske. -Tudja, csak szóljon, s gyüvök azonban.

-Tudom, lelkem, jó szíved van. De amíg bírja a karom addig én szeretném...

- Na, Isten áldja, bátyám. Megyek, a gyermekecskét még fektetni kell.

- Isten veled, Gizus. Jóccakát! Tiszteltetem az uradat.

- Megmondom. Jóccakát magiknak es!

Az esti csend ráült az apró házikó konyhájára. Apó karéj kenyeret szelt, vastagon megkente a reggeli szalonna sütésből maradt zsírral, egy bögre aludttejjel elfogyasztotta, azzal ő is lefeküdt. Előtte hallgatózott anyó ágyánál kicsit a sötétben. Szuszog még a lelkem, gondolta.

Imára kulcsolta kezét, erőt kért az Úrtól másnapra, aztán a Miatyánk közepén bekoppant a szeme és elaludt. Hajnalban előbb a jószágot látta el és mire az asszonya felébredt már a puliszkát is megfőzte. Túrót hintett rá. Apró falatkákat adott a betegnek. Annak öröm csillant a szemében, ízlett neki.

Apó mesélni kezdett, mint minden reggel. Újra és újra elmesélte szerelmük történetét. Mindig így kezdte:

- Emlékezel-é, édes kicsi feleségem....?

És sorolta a hajdani eseményeket. Mint tiltották egymástól őket, mint szöktek el, a szülők haragját, aztán enyhülését, mikor Mózsika megszületett. Mesélt a vén, s arca kigyúlt, újraélte minden áldott reggel azokat az időket. Reménykedve várta, hogy három éve néma és lebénult asszonya megszólal. De annak csak a szeme válaszolt.

Ezen a reggelen, mikor végzett a meséléssel, mint mindennap, most is anyó fölé hajolt, elsuttogta neki mennyire szereti, megcsókolta, kiegyenesedett és indult kifelé. Még pillanatra megfordult, hogy megmondja, ma is ki kell mennie pettyet a kaszálóra.

- Málikám, máma es kimenyek...

Beleszorult a szó. Anyó szája mozgott. Visszasietett az ágyhoz, fülét közel hajtotta, mert mintha mondani akart volna valamit a nagybeteg. Alig - alig lehetett hallani, de kristálytisztán értette apó a kiejtett szót:

-Szeretlek...

Aztán lehunyta szemét anyó, kimerítette az erőlködés. Forró csókot nyomott apó a szájára, és hirtelen ruganyossá vált léptekkel ment ki. Legényesen vetette vállára a kaszát, ajkán egész nap mosoly játszadozott boldogságában. Alig várta, hogy hazaérjen.

Este felakasztotta a kaszát a helyére, átvágott az udvaron, ma nem merengett a tornácon, egyenest a beteghez ment. Lehajolt, homlokon csókolta anyót. Jéghideg volt anyó. Hazatért teremtőjéhez. Reggel már búcsúzott... Apó térdre rogyott az ágy mellett.

- Hát ezért... hát így... Isten véled édes kicsi feleségem... Mi Atyánk, ki a mennyekben vagy....

Száraz szemmel imádkozott, sokáig, nagyon sokáig.