Apám

Apám a mindenem volt kiskoromban. Rajongtam érte, meggyőződésem volt, hogy másnak csak enyhe apautánzat jutott. Tökéletesnek hittem azt a gyarló embert, aki valójában volt. Milyen érdekes is a gyermeki szeretet! Mély, őszinte, feltétel nélküli, mert hiszen már akkor láttam a gyengeségeit, de valahogy átsiklottam felette, valószínűleg nem is értettem.

​Apám az a fajta ember volt, aki meglehetősen tisztán látta a világot, a politikát (ami akkoriban nagy dolog volt, lévén igencsak szűkösek az információforrások), a környezetében lévő embereket, de nem látta mindig tisztán a saját és családja életét. Nem csupán arany keze volt, de megfelelő kreativitással is megáldotta az Úr. Sokan zseninek tartották, jómagam is, de az én elfogult véleményem ebben az esetben elhanyagolható.

​Apám nem játszott velünk, de olyan játékokat készített nekünk, amilyen senki másnak nem volt. És tanított. Állandóan tanított. Hogy mi miért történik, miből következnek a dolgok, miért válik el a víz az olajtól, miért nem szabad a forró velőskenyérre hideg vizet inni, mi a felépítése egy gáztűzhelynek, egy vizesblokknak, melyik gomba és bogyó ehető a természetben, melyik nem, hogy kell leegyszerűsíteni hétköznapi dolgokat, és sorolhatnám. Mai napig táplálkozom a tanításaiból.

​Apám ivott. Előbb csak társasági ivó volt, de édesanyu halála után már mindennap fogyasztott alkoholt. Harmincas éveiben járt, amikor megözvegyült és magára maradt három félárva lánygyermekkel. Menedéket keresett az italban, most már látom, tudni vélem. Talán meg is értem. Tulajdonképpen az ital lett a veszte. Az ital miatt került ravasz mostohám hálójába, aminek aztán mi ittuk meg a levét. Meggyőződésem, hogy józan életmód mellett nem tett volna ki bennünket annak, amit mostohám hozott az életünkbe.

​Apám gyenge ember lett. Mostohám számító, aljas módszerekkel építette le benne a kreatív zsenit, a szerető apát, a tanítót, ugyanakkor úgy, olyan ellenségesen fordult felénk, mint felnőttekhez, pedig gyerekek voltunk, védekezni nem tudtunk.. Nem először rombolta le egy férfi önbecsülését, karakterét, nem először használta saját céljára az így legyengített embert, és nem először dobta el magától, mikor már használhatatlanná vált. Maga mesélt nekem az előzőekről és próbált engem is erre tanítani. Szerencsére már akkor átláttam rajta.

​Apámat nem tudtam nem szeretni, a fentiek ellenére sem. Mert tudtam, hogy ott lakik benne még az a szeretetre méltó ember, aki nekem már-már bálványom, példaképem volt. Aki utolsó napjaiban is így szólított, amikor felhívtam telefonon: kicsi drágám. És nekem olyankor felzokogott a lelkem, belémhasítottak a régi emlékek, magam előtt láttam az én erős apámat, az én okos tanítómesteremet.

​Apám mosolya, meleg szeretete bennem él. És bár volt idő, amikor harag gyúlt szívemben iránta, mert elgyengült, hagyta magát legyőzni, hagyta, hogy mostohám eltávolítsa tőlünk, tőlem, a kicsi drágájától, ez már réges-régen kihunyt. Helyére lépett az a léleksimogató, megbocsátó jó érzés, mely emlékét nem torzítja, hisz mégiscsak a szeretet győzött legvégül.