Anya

Nézem az arcát. Nem ismerem. Hova lett anya? Ki ez az idegen, aki itt fekszik, akit gondozok, ápolok. Arcán a csont mintha megnőtt volna, ráfeszül a bőr. Orrlika kitágult, ajka beesett, szinte nincs is. Sárga minden rajta. Ez nem ő! - sikít bennem a kislány. Ő szép, fiatalként is az volt, öregként sem csúnyult, csak változott.

Most kiült rá a halál. Rátette bélyegét. El szeretném kergetni, de nem tudom. Sovány teste besüpped a matracba, elvész benne. Mellei helyén valami ráncos zacskó. Borzongok, a hideg ráz. Anyát akarom, anyát! Az én gyönyörű édesanyámat! Kinyitja szemét és nem lát, csak néz. Üres a tekintete, színe sincs a szembogárnak.

Meg kell keresnem anyát. Meg kell látnom őt még legalább egyszer! Az nem lehet, hogy ez a kép égjen a retinámba! Kicsit erősebben fordítom meg, ahogy a derekán igazgatom a pelenkát. Felnyög. A hangja sem anyáé! Elengedem, nem bírom befejezni a mosdatást. Ki kell mennem a szobából. Levegő kell, mert itt nincs. Nagyokat lélegzem, de csak valami égő érzés marad a mellkasomban.

A nappalin áthaladva meglátom a képet. Ott van a komód felett. Anya mosolyog rajta, az igazi. Közelebb hajolok, vizsgálom arcvonásait. Finom pír színezi ott, ahol most a kiálló csontok vannak, a ráfeszült, sárga bőr alatt. Ajka élettől duzzadó, szeme meleg tekintetű. Visszasandítok a háló felé. Innen csak a takarót látom. Ő van ott... - gondolom bánattal teli szívvel. Csak küzd. Küzd a halállal, mely már ráült a lényére és nem engedi látni őt. Bárcsak hitem lenne! Olyan hitem, mint neki!

Lassan vissza megyek. Ólomnehéznek érzem a picire töpörödött testet. Nem nézek az arcára, csak amikor már befejeztem a mosdatását. Meghökkenek. Nyitva a szeme és mosolyog. Anya visszatért! Elvakítanak a könnyeim. Amikor letörlöm veszem észre, hogy nem pislog, mellkasa nem emelkedik.

Végül ő győzőtt, úgy, hogy megadta magát, hogy visszatérhessen. Nekem. Miattam. Gyémánt könnycsepp merevedett pilláira.