Annuska

Első rész

Egészen kicsike volt még, mikor véget ért az első világháború. Nem tudta mi történik, csak azt érzékelte, hogy Táti nincs otthon soha, s Mámi sokat mesél róla. Mámi törékeny asszonyka volt. Annuska később, amikor felidézte Mámi alakját, mindig egy mosótekenyő fölé görnyedve látta. Vékony, kislányos hangján hol énekelt, hol a gyermekeket szólította:



Mariska, Annuska, Jancsika! Ne csámborogjatok el! Teszed le azt a kapát, Jancsi? Annuska, megvágod magad! Mariska, te már megint felhúztad a cipőt! Azonnal tedd el, meztélláb se lesz semmi bajod, csak erősebb leszen a talpod!



Néha összeszedhették a tyúkpajtából a tojást. Ezt nagyon szerette, pláne mikor meleg volt még, s ő a kis markaiban szorongatta, nem adta volna semmiért az érzést. Volt, hogy Jancsi el akarta venni tőle, s ő úgy szorította, hogy a friss tojáshéj eltörött, s kicsi markocskájából a porba folyt a ragacsos belseje. Ő sírva fakadt, s akkor egy ideig Mámi nem engedte, hogy a nagyokkal menjen tojást gyűjteni.



Négy éveske, örökké maszatos kislány volt, szőke, kunkori fürtjei kócosan repdestek a hátán. Kis pufók arcát a friss levegő, a szabadban való nevelkedés egyenletes barnára színezte. A vizes kenyeret cukorral nagyon szerette. Volt, hogy víz helyett zsír került a karéj kenyérre, s a gyerekek olyankor repestek az örömtől. Mariska két évvel volt idősebb Annuskánál. Kész kicsi háziasszonyka lett belőle hat éves korára. Ügyesen terelgette a húgát napközben, éjjel, ha lerúgta magáról a pokrócot, visszatakargatta, néha megkísérelte ledörgölni a maszatot a kicsi álláról, szája körül, kis pendelyével vörösre súrolta, míg a kislány el nem szaladt. A megtévesztésig hasonlított egymásra a két lányka. Jancsi nyolc éves nagyfiú volt már. Világosbarna haja, szürkés szeme elütött a lányokétól. Húgait rajongásig szerette, óvta őket, néha fület húzott, fenekükre vert, egészen megfelelt a családfő szerepre, míg Táti nem volt otthon. Anyjának fát aprított, behordta, a moslékot ő keverte meg a disznóknak, s öntötte eléjük. Nagy segítsége volt Máminak.



Szép, napsütéses délután volt, mikor piszkos, az út porától szürke, borostás férfiember állt meg a kapu előtt. Mámi most is ruhát sulykolt, a három gyerek a nagy diófa alatt gurítgatott egy rongylabdát. A férfi állt a kapu előtt, nézett befelé, de nem szólt. Csak állt. Jancsi vette észre, s odaszólt az anyjának:



Mámi, valaki gyütt.



Mámi megfordult. A ruha kiesett a kezéből, s a következő pillanatban sírva-kacagva-vísitva szaladt, s kiabált:



Márton! Márton! Jaj, Istenem, Márton! Mit áll ott, gyüjjön bé, jaj, Márton, Márton, azt hittem maga már nem gyün többé haza! Na, ne tátsa a száját, Annus, Mári, Jancsi! Táti gyütt meg, szaladjatok szaporán hezzája!


Táti szeméből ömlött a könny, mikor a kicsik félénken, oldalazva közeledtek felé. Aztán már csak forgott körbe - körbe, s a gyermekei úgy lógtak rajta, mint tőkén a szőlő. Így ment be a házba, Mámi sergett - forgott, elévett egy darab féltve őrzött szalonnát, vereshagymát, nagy karéj kenyeret szelt, s oda rakta az aludttejet is. Közben beszélt, beszélt, mondta mi minden történt, s hogy milyen nehéz volt egyedül, mennyi a munka a kicsi földecskén, a malacnak a pajtában felkopik az álla, a tojás is kevés, de most már nem panaszkodik, már nem, mert Márton itthon van. Márton evett, s csendes mosoly bújkált a szája szegletében. A boldogság csendes mosolya. Mennyit álmodott ő erről a pillanatról, s lám, szebb is, mint ahogy álmodta. Mikor jóllakottan felállt az asztaltól , kiment a ház elé, s hosszan nézett a falu felé. Aztán visszaszólt a válla felett:



-Megyek, megmutatom magam a faluban, s lám, mi változott, míg oda voltam.

-Menjen, Márton, menjen, de ügyeljen magára, valami lődözés volt a minap es.

Ejj, te, ‘sze a háborúból jövök! Ne okíts engem asszony! - de lágyan estek ki a szavak a szájából, s jólesőn gondolt a puha asszonytestre, ami mellé végre este lefekhet.



Ahogy elment minden ment tovább, mintha semmi nem történt volna. Mámi a tekenyő fölé hajolt, csakhogy most vidám dalocskákat énekelt. A gyerekek játszadoztak. Már esteledett, s Táti még mindig odavolt. Az asszony, miközben a dolgát végezte, felidézte a múltat. Mennyire boldogok voltak Tátival! Milyen jó lesz megint az erős karokban menedéket lelni a napi gondok, bajok elől. Tudta, Mártonra bármikor számíthat. Egyenes gerincű, szorgos ember, bár most bizonyára megfáradt a háborúban. Mosolyogva emlékezett milyen zavarban volt, mikor szerelmet vallott neki, s zavara csak nőtt az apa előtt, akitől a kezét megkérte. Sóhajtott egy boldogat, s dúdolgatva húzott friss, ropogós ágyneműt. Az utolsó ráncot is elsimította a dunyhahajon, mikor berontott a kapun Rebi, az alsó szomszédasszony.



-Jaj, édes Annám, jaj, Istenem, hogy pont veletek kellett ez történjen, mi lesz a gyermekecskékkel, s hogy fogod te bírni, te szegény, szegény asszony!

Ha te is szeretnéd tovább olvasni nagymamám érdekfeszítő, igaz történetét, kérlek fizess elő. Az előfizetés nem több, mint egy kávé ára, havonta. Ha te is belépsz az előfizetőim körébe, minden írásom teljes egészében olvashatod és ezzel támogatod az oldalam fennmaradását. Köszönöm!