Annuska

Nagymamám élete

Első rész

Egészen kicsike volt még, mikor véget ért az első világháború. Nem tudta mi történik, csak azt érzékelte, hogy Táti nincs otthon soha, s Mámi sokat mesél róla. Mámi törékeny asszonyka volt. Annuska később, amikor felidézte Mámi alakját, mindig egy mosótekenyő fölé görnyedve látta. Vékony, kislányos hangján hol énekelt, hol a gyermekeket szólította:

Mariska, Annuska, Jancsika! Ne csámborogjatok el! Teszed le azt a kapát, Jancsi? Annuska, megvágod magad! Mariska, te már megint felhúztad a cipőt! Azonnal tedd el, meztélláb se lesz semmi bajod, csak erősebb leszen a talpod!

Néha összeszedhették a tyúkpajtából a tojást. Ezt nagyon szerette, pláne mikor meleg volt még, s ő a kis markaiban szorongatta, nem adta volna semmiért az érzést. Volt, hogy Jancsi el akarta venni tőle, s ő úgy szorította, hogy a friss tojáshéj eltörött, s kicsi markocskájából a porba folyt a ragacsos belseje. Ő sírva fakadt, s akkor egy ideig Mámi nem engedte, hogy a nagyokkal menjen tojást gyűjteni.

Négy éveske, örökké maszatos kislány volt, szőke, kunkori fürtjei kócosan repdestek a hátán. Kis pufók arcát a friss levegő, a szabadban való nevelkedés egyenletes barnára színezte. A vizes kenyeret cukorral nagyon szerette. Volt, hogy víz helyett zsír került a karéj kenyérre, s a gyerekek olyankor repestek az örömtől. Mariska két évvel volt idősebb Annuskánál. Kész kicsi háziasszonyka lett belőle hat éves korára. Ügyesen terelgette a húgát napközben, éjjel, ha lerúgta magáról a pokrócot, visszatakargatta, néha megkísérelte ledörgölni a maszatot a kicsi álláról, szája körül, kis pendelyével vörösre súrolta, míg a kislány el nem szaladt. A megtévesztésig hasonlított egymásra a két lányka. Jancsi nyolc éves nagyfiú volt már. Világosbarna haja, szürkés szeme elütött a lányokétól. Húgait rajongásig szerette, óvta őket, néha fület húzott, fenekükre vert, egészen megfelelt a családfő szerepre, míg Táti nem volt otthon. Anyjának fát aprított, behordta, a moslékot ő keverte meg a disznóknak, s öntötte eléjük. Nagy segítsége volt Máminak.

Szép, napsütéses délután volt, mikor piszkos, az út porától szürke, borostás férfiember állt meg a kapu előtt. Mámi most is ruhát sulykolt, a három gyerek a nagy diófa alatt gurítgatott egy rongylabdát. A férfi állt a kapu előtt, nézett befelé, de nem szólt. Csak állt. Jancsi vette észre, s odaszólt az anyjának:

Mámi, valaki gyütt.

Mámi megfordult. A ruha kiesett a kezéből, s a következő pillanatban sírva-kacagva-vísitva szaladt, s kiabált:

Márton! Márton! Jaj, Istenem, Márton! Mit áll ott, gyüjjön bé, jaj, Márton, Márton, azt hittem maga már nem gyün többé haza! Na, ne tátsa a száját, Annus, Mári, Jancsi! Táti gyütt meg, szaladjatok szaporán hezzája!

Táti szeméből ömlött a könny, mikor a kicsik félénken, oldalazva közeledtek felé. Aztán már csak forgott körbe - körbe, s a gyermekei úgy lógtak rajta, mint tőkén a szőlő. Így ment be a házba, Mámi sergett - forgott, elévett egy darab féltve őrzött szalonnát, vereshagymát, nagy karéj kenyeret szelt, s oda rakta az aludttejet is. Közben beszélt, beszélt, mondta mi minden történt, s hogy milyen nehéz volt egyedül, mennyi a munka a kicsi földecskén, a malacnak a pajtában felkopik az álla, a tojás is kevés, de most már nem panaszkodik, már nem, mert Márton itthon van. Márton evett, s csendes mosoly bújkált a szája szegletében. A boldogság csendes mosolya. Mennyit álmodott ő erről a pillanatról, s lám, szebb is, mint ahogy álmodta. Mikor jóllakottan felállt az asztaltól , kiment a ház elé, s hosszan nézett a falu felé. Aztán visszaszólt a válla felett:

Megyek, megmutatom magam a faluban, s lám, mi változott, míg oda voltam.
Menjen, Márton, menjen, de ügyeljen magára, valami lődözés volt a minap es.
Ejj, te, ‘sze a háborúból jövök! Ne okíts engem asszony! - de lágyan estek ki a szavak a szájából, s jólesőn gondolt a puha asszonytestre, ami mellé végre este lefekhet.

Ahogy elment minden ment tovább,. mintha semmi nem történt volna. Mámi a tekenyő fölé hajolt, csakhogy most vidám dalocskákat énekelt. A gyerekek játszadoztak. Már esteledett, s Táti még mindig odavolt. Az asszony, miközben a dolgát végezte, felidézte a múltat. Mennyire boldogok voltak Tátival! Milyen jó lesz megint az erős karokban menedéket lelni a napi gondok, bajok elől. Tudta, Mártonra bármikor számíthat. Egyenes gerincű, szorgos ember, bár most bizonyára megfáradt a háborúban. Mosolyogva emlékezett milyen zavarban volt, mikor szerelmet vallott neki, s zavara csak nőtt az apa előtt, akitől a kezét megkérte. Sóhajtott egy boldogat, s dúdolgatva húzott friss, ropogós ágyneműt. Az utolsó ráncot is elsimította a dunyhahajon, mikor berontott a kapun Rebi, az alsó szomszédasszony.

Jaj, édes Annám, jaj, Istenem, hogy pont veletek kellett ez történjen, mi lesz a gyermekecskékkel, s hogy fogod te bírni, te szegény, szegény asszony!

Mi történt? - egyenesedett fel Mámi. - Hisz nincs baj, az uram hazajött.

Tudom, lelkem, tudom. De valamiért a Fennvaló mégsem akarta, hogy megmaradjon. Vagy inkább az a pokolbéli Lucifer, az nem akarta! Nem hozták még meg a hírt neked, Anna? - csendesedett kissé meg a jajveszékelése. - Lelőtték véletlenül az uradat a falu közepén. Virtuskodtak valami urak arrafelé, célba lőttek. S az urad éppen arra járt… Jönnek már, hozzák azt a szegény Mártont.

Valóban, három ember hozta Tátit. Egyik a hóna alatt tartotta, a másik kettő egy-egy lábát. Némán néztek az asszonyra, s az éppenhogy biccentett a tisztaszoba felé: oda vigyék, s tegyék a nagy asztalra. Ő is bement, kikapott egy fehér vászonlepedőt a ládából, s ráterítette Tátira. Erősnek tűnt, az emberek levett kalappal, hátrálva mentek el, s Rebi is csendesen hazatért. A kicsiket megetette, lefektette, egyetlen kérdésükre sem válaszolt. Azok egy idő után el is hallgattak. Egész éjjel ott ült a nagy asztal mellett, egyenes derékkal, száraz szemekkel. Reggel aztán elment a paphoz, s intézkedett a temetés ügyében. Csudálta a falu az erejét, a tartását, asszonytársai még össze is súgtak mögötte, hogy talán biza nem szerette ez az urát, hogy könnycseppje se hullik. A temetésen sem sírt. Állt ott feketén, egyenesen, előtte Jancsika, bal oldalán Annuska, jobbján Mariska. A temetés után összecsomagolt, befogta az egyetlen lovukat a szekér elé, s elment a faluból. Meg sem állt a szülei házáig.

A szülők már öregek voltak, Mámi kései és egyetlen gyerek volt. Megütközve vették tudomásul a történteket, s fogadták el, hogy a lányuk a három gyermekkel hazaköltözött. Mámi attól a pillanattól kezdve többé nem szólalt meg. Tulajdonképpen semmit nem csinált. Nem evett, nem ivott, egy idő után már az ágyból sem kelt fel. Orvost hívtak hozzá, de az csak a fejét csóválta.

Mélabú. Ha nem akar, nem fog belőle kilábalni. Nem tudok segíteni, csak ha ő is akarja.
De Mámi nem akarta. Ott fogyott el a szülei és gyermekei szeme láttára. Nyolc hónapra Táti halála után eltemették Mámit is. A két öreg ott maradt a három gyerekkel.