Az alábbi történet alapjait a minap mesélte el nekem egy néni, itt, Németországban. Ma az első felét osztom meg veletek. A történet részletei nem teljesen ismertek, csupán a vége, ezért a fantáziámra bíztam az aprólékos kidolgozást, de ez semmit nem von le abból a meghökkentő végkifejletből, ami igaz.
Aranka és Ágoston
Baksa Ágostont tizenhét esztendősen sorozták be. Anyja, Baksa Józsefné, Aranka ekkor már özvegyként tengette napjait, hites ura elesett pár hónapja a fronton. Zokogott a lelke, amikor egyszem fiát is behívták, de semmit nem tehetett ellene. Isten lássa lelkemet, én megpróbáltam, gondolta az utolsó estén, amit még fiával tölthetett. Valóban megtett mindent, egyetlen hízott libáját is elvitte a sorozótisztnek, mellé hatalmas kenyeret sütött, sírt, könyörgött, hogy hagyják Ágostont, lám, özvegy asszony lévén más támasza nem maradt, az ura immár elesett a haza védelmében, de mindhiába.
Figyelte legénnyé serdült fiát, pelyhedző bajszát, amint fel alá mozgott evés közben. Meleg vacsorát tett elejébe, kancsóba bort. A mázas lavórba vizet melegített, habfehér dörgölőt akasztott melléje, a megfakult tükörhöz odakészítette megboldogult férje borotváját, fenőszíját, szappanját. Simogatta tekintetével fiát, párás szemmel, hasadt szívvel. Ki tudja, látja-e még...? Fel - felfohászkodott magában, kérte Istent, óvja egyetlen magzatát, vezesse haza.
- Egyet se búsúljon, édesanyám! Rossz pénz nem vész el! - szólalt meg Ágoston, hangjában ott rezgett az izgalom, a rá váró harcot kalandként fogta fel. Ugyanakkor féltette apró termetű, törékeny anyját az egyedülléttől. - Ha baja van, Miska bácsihoz menjen, az majd segít mindenben. Ott van még Ignác atya is, ő sem hagyja kendet magára. Riskának a szénát béhordtam, télire elég leszen, tavaszra ejszen hazavetődök, nem tart örökké ez a háború. Az ajtót s kaput nappalra es béreteszelje, csúnya időket élünk, anyám.
Felnőttes utasításait hallva Aranka elsírta magát, de nem szólt, csak bólintott. Csípett az őszi reggel hidege másnap, amikor anya és fia szorosan egymást átölelve indultak a vonathoz. Az állomáson felgyorsultak az események, a kiskatonákat szaporán terelték a vagonokba, alig hagyva időt búcsúzkodásra. Mire észbe kapott volna bárki is, hangosan pöffögve elindult a vonat, éles füttyszava megállt a síró asszonysereg felett. Lassan mozdultak a fekete hárászkendők, szokatlanul csendesen indult ki - ki haza. Ez a csend rátelepedett a falura is, szinte rádermedt a házak falára.
Nehezen telt a tél, a kemény fagy megapasztotta az összegyűjtött tüzelőt. Pár öregember és a vén tiszteletes tette ki a falu férfinépét, az asszonyok egymást segítették, amiben tudták, együtt vártak híreket a frontról. Egy - egy elesett férj, fiú halálhírére a gyászoló háznál igyekeztek vigaszt nyújtani, lelket önteni sorstársukba. Aranka márciusban kapta az üzenetet: fia , Baksa Ágoston, harc közben eltűnt. Aznap este nála volt a falu népe, biztatták, hátha elékerül, ez még nem jelent halált. De az özvegy érezte, hogy nincs már gyermeke, megtért immár az Úristenhez.
Tán egy hét telt el, amikor éjjel zörgettek az ajtaján. Nem félt, nem ijedt meg, sőt, reménykedve ugrott ki az ágyból, hátha Ágoston tért haza. Felrántotta az ajtót, karjai ölelésre tárultak. De egy idegen, német egyenruhás, fiatal férfi állt roggyadozva az ajtóban. Két kezét hasára szorította, ujjai közt vér szivárgott. Arca sápadt volt, szőke lobonca alól , nagy kék szemei könyörgön néztek az asszonyra. De hiszen ez még gyerek... mint az én fiam... - futott át a gondolat foszlány Arankán, de már támogatta is be a fiút.
Nagydarab, erős legény volt, az özvegy nehezen bírta az ágyig vonszolni, hisz az a vérvesztességtől alig tudott vánszorogni. Amint lefektette, tüzet gyújtott, vizet tett melegedni, majd megmosdatta, kimosta sebét. Láztól égett a fiatalember teste, egész éjjel borogatta. Csak kétszer tért magához. Először elmondta, halkan, akadozva a nevét. Aranka plajbászt vett elő és felírta a Biblia hátuljába : Graber Mikáél. Másodszor már csak ennyit mondott:
- Meine Mutter... wartet auf mich...
Azzal lehunyta szemét, egy mélyet sóhajtott és kilehelte lelkét. Az özvegy elsíratta és bár nem értette a német szavakat, mégis arra gondolt, hogy ezt a szép szál, erős fiatalembert is bizonyára várja az édesanyja, ahogy ő is várja Ágostont. Reggel elhívta a papot, pár asszonnyal és két öregemberrel sírt ástak a temetőben, tisztességgel eltemették a kis katonát. A keresztre felvésték a nevét: Graber Mikáél.
Ingrid és Michael
Ingrid letörölte a morzsákat az asztalról. Nagyot sóhajtott, amint a fekete kenyér maradékát belecsomagolta egy konyharuhába. Amióta kitört a háború csak ezt a fűrészpor ízű kenyeret eszik. Nem csoda, hisz azt rebesgetik, hogy a lisztbe valóban fűrészport vegyítenek. Bánom is én, gondolta keserűen, enném ezt életem végéig, csak Michael itthon lenne, élne.
Bement a szobába. Húsz esztendővel idősebb férje magatehetetlenül feküdt a régi ágyon, még a háború kezdete előtt szél érte, lebénult. Elméje, szerencsére, kitisztult, legalább volt kivel szót váltania. Fiukat, Michaelt, eltűntnek nyilvánították. Tizennyolc volt amikor besorozták. Akkor csak csendesen sírdogált, nem lehetett tiltakozni, büszke német anyaként kellett viselkedni, aki szívesen áldozza fel gyermekét a haza oltárán.
Belsejében azóta sem halt el a kétségbeesett sikoly. Méghogy büszke német anya! Méghogy szívesen! Őrült ez a világ, tébolyult a vezetőjük. Néha azt kívánta, bár kiderülne, hogy elesett a fia, minden jobb ennél a bizonytalanságnál. Misét mondatna érte. Megrázta fejét, eligazította szundító férjén a takarót és egyenes derékkal kisietett. Havazott, el kell lapátolni a havat. Márciusban ekkora hó ritkán esett. Belépett a fészerbe, megragadta a lapátot és lendületesen munkához látott. Sarokházban laktak, kétoldalt is takarítani kellett, de nem bánta. A fizikai munka kicsit elkergette a rossz gondolatokat.
Ahogy nekiállt a sarkon túl lapátolni, egy rongykupacon akadt meg a szeme. A sűrűn hulló hópelyhek már rászállingóztak, de jól látszott a sötétebb, zöldesszürke katonaruha. Mert egy kiskatona feküdt ott. Egy magyar honvéd. Ekkoriban a magyarok már kényszer hatására harcoltak a németek mellett. Az asszony körülnézett. Senki nem járt az utcán. Szerencsére csúszott a magatehetetlen test a havon, ahogy elkezdte behúzni a házba, felemelni nem lett volna ereje.
Egy utolsó erőfeszítéssel még azért beemelte a sezlonra, ami a konyhában volt. Levetkőztette, kibontotta fagyos ruhájából, ekkor vette észre, hogy hátul véres. Hatalmas seb tátongott a fiú hátán. Alig lélegzett. Ingrid sajnálkozva állapította meg, hogy halálán van. Gyengéden megmosdatta, betakargatta, majd leült mellé az ágy szélére és reggelig imádkozott. Orvost hívni esélytelen volt, mindegyiket a frontra vezényelték. Dél körül lehelte ki lelkét a fiatalember. Az asszony, miközben intézkedett, hogy eltemessék, folyamatosan arra gondolt, hogy talán Michaelért is megtenné ezt egy magyar anya. Nem sejthette, hogy szinte egyidőben, valahol Magyarországon, valóban ezt cselekedte egy anya az ő fiával. A dögcédulája megvolt a kiskatonának, erről olvasták le a nevét: Baksa Ágoston. Fejfájára ráírták, így nem névtelen sírban nyugodott.
Ingrid a háború vége után egy esztendővel kerekedett fel, maga akarta a dögcédulát elvinni Ágoston anyjának. Ennyi időbe telt, míg kinyomozta a vöröskereszt segítségével, pontosan ki volt és honnan származott Ágoston. Sírját eközben is hűségesen gondozta. Férje elhunyt, pár hónappal azelőtt.
----‐----------------------------------------------------------------------
Aranka és Ingrid
Aranka éppen a temetőből ért haza. Már messziről látta, hogy egy asszony és János, a jegyző fia ott állnak a kapuja előtt. Megszaporázta lépteit. János ráköszönt:
- Adjon Isten, Aranka néni. Ez az asszony Németországból jött... Nem beszél magyarul, de én majd segítek, értek németül.
Az özvegy lábai elgyengültek. Beletelt pár másodpercbe, míg bentebb tudta invitálni a látogatókat. Hírt hoztak.... tán Ágoston életben van...Édes jó Atyám... De akkor miért nincs itt? Zakatoltak tébolyultan a gondolatok benne. Odabenn a német nő csendesen beszélni kezdett. Elmondta hogyan talált rá Ágostonra, mint temettette el, hol nyugszik. A végén még annyit mondott:
- Reménykedem, hogy az én fiam még él, csak nem tudott valamiért hazajönni. De ha mégsem... talán valaki őt is eltemette.
Aranka eddig könnyeit ontva hallgatta sorstársát, aki messzi idegenből elhozta a fia azonosítóját. Olyan erővel szorította a kis fémlapkát, hogy majdnem kiserkent a vére. Amint János az utolsó mondatot lefordította felugrott, megragadta a másik asszony kezét és vonszolni kezdte maga után.
- Mondd, hogy jöjjék utánam! Mondd már, Jánoska! - szinte kiabált izgatottságában.
Futva vezette a temetőbe az asszonyt. Ott rámutatott Mikáél sírjára és többet nem szólt. Ingrid halott sápadtan állt egy darabig, nézte a feliratot, melyen a Michael helyett Mikáél állt. Aztán odalépett, térdre rogyott és kitört belőle a mindent elmosó zokogás. Aranka mellé térdelt, magához vonta a másik anyát, vele sírt. János, megrendülten a jelenettől, a mély sebeket feltépő, szinte hihetetlen egybeeséstől, hátrébb lépett. Már nem volt szükség tolmácsra. Az anyák szó nélkül értették egymást. Egymás fájdalmát, egymás háláját a másik iránt, lelkük rezdüléseivel érezték.
Jó két esztendőbe beletelt, míg Ágoston és Michael földi maradványait haza tudták szállíttattni. Aranka és Ingrid soha többé nem találkoztak, de életük végéig leveleztek, János hathatós segítségével, aki a nyelvi akadályokat legyőzte közöttük. Meséltek e levelek a két fiúról, aki egy értelmetlen háborúban vesztették életüket.
( Ha tetszett az írás, kérlek nyomj egy szívecskét rá. Ez nagy segítség nekem+ Köszönöm! )
Csodálatos ismételten az elejétől a végéig ❤️
nagyon szomoru❤️