A vizes tej

– Na mi van, Prücsök, megint téged küldött? Álmos vagy, lelkem? – az asszony hangja harsány volt, de együttérzés bujkált benne.

– Álmos – motyogta a kislány.

Utálta, ha prücsöknek szólították. Értette ő, hogy ez azért van, mert ő a legfiatalabb a sorban minden hajnalban, de van neki becsületes neve, minek prücsközni? Annál még a cinkózás is jobb, elvégre tényleg cinkó... Megtapogatta a zsebében az ötlejest. Az aluminiumból készült pénzérme engedelmesen simult tenyerébe. Azóta fél, hogy elveszíti, amióta egyszer megtörtént. Mari, a mostohája fél órán keresztül verte, közben ordított:

– Hát te keresed a pénzt? Hát neked nyúlik a nyakad miatta? Kiverem belőled a trehányságot, ki én!

És csak ütötte, ahol érte. Ő már nem is védekezett. Sikerült kikapcsolnia az agyát, szinte nem is érezte a másik öklét, ahogy újra és újra lecsapott a testére. Mindig csak a testére, az arcán meglátszott volna. Arra gondolt, hogy igaz, nem ő keresi a pénzt, de Mari sem, az hétszentség. Az apja húzza az igát. Részegen ugyan, de mindennap bemegy a gyárba. Reggel meghúzza a vodkás üveget, mert az mindig van a boltba is, a házban is, és úgy indul dolgozni. A gyárban Jani bácsi méri a házipálinkát, pár lejért egy felest. Mire hazaér az apja, már ott van az arcán a bárgyú vigyor. Enni keveset eszik, ami nem csoda, Mari rosszul főz, ha főz egyáltalán.

– Lépj már előbbre, Prücsök, halad a sor! – ugyanaz az asszony rivallt rá.

– Jól van, jól. Ne féljen, úgyis elfogy mire sorra kerülünk.

Nagy ritkán jutott mindenkinek a vizes tejből. Ha sikerült időben kiérni, akkor kapott ő is, de nehéz volt lekörözni az éjféltől kint álló öregasszonyokat. Legtöbbjük az unokájának vette, neki volt ideje, ő állt ki. Náluk nem volt nagyszülő, Mari szeretett későn kelni, így őrá hárult a feladat, hogy tejért álljon sorba. Ha nem jutott, nem volt olyan nagy baj, csak két három pofont kapott Maritól, azt is lagymatagon, szinte lustán, megszokásból adta.

Mielőtt tovább olvasod, kérlek fontold meg az oldalamra való előfizetést, mely mindössze egy havi kávé ára és ezzel az összeggel már olvashatod is minden írásomat, teljes egészében. Fizetheted havonta, de akár egy egész évre is megteheted, úgy olcsóbban jön ki. A narancssárga gombra kattintva fizethetsz elő. Ha nehézséget okoz ez, a magyar számlaszámomra is küldheted, ebben az esetben ne feledd a megjegyzésekhez odaírni az email címed.

Magyar számlaszám: 16200254-10206238, Magnet bank, Lakó Tünde ( ide a Péterfi nem szükséges )

Mégis jutott tej ma. Ő volt az utolsó, akinek adott Doina néni, két literrel. Doina néni ismerte Marit. Ismerte és megvetette, tudta, hogy gonosz, hogy lusta, férfifaló. Ennek megfelelően sajnálta őt. Mindig volt egy-két kedves szava hozzá:

– Aztán ügyes légy az iskolában. De szép a hajad ma reggel. Szorgos, jó kislány vagy, ilyen korán kelni nem mindenki tud – ilyen és hasonló kis semmiségeket duruzsolt és neki megmelegedett a szíve ettől. Miért is nem Doina nénit vette el az apja? Pedig udvarolt neki egy darabig. Igaz, román, de tud jól magyarul, s nem is utálja a magyarokat. Ha Doina néni lenne a mostohája, soha de soha nem kellene hajnalban tejért sorban állnia.

Össze-összekoccantak a tejesüvegek, ahogy haladt hazafelé. Eddigre az apja már elment dolgozni, mire hazaér éppenhogy a táskáját be tudja pakolni, s indulhat az iskolába. Remélte, hogy Mari még alszik. Nem akart vele találkozni. Nem félt tőle, már rég nem, csak egészen egyszerűen gyűlölte.

Arra nem számított ami otthon várta. Ócska, kopott feliratú mentőautó állt a ház előtt. A házban sürgés forgás, pár szomszéd is ott volt. Marit kereste a szemével, de nem látta sehol. Percekig, de az is lehet csupán másodperc erejéig állt ott a tejesüvegekkel a szatyorban és próbálta felfogni mi történik. Mari a semmiből termett előtte. Sokkal magasabbnak, sokkal terebélyesebbnek tűnt most. Arca vörös volt, haja borzas, a rongyos hálóinge visszataszító.

– Na, ennek is vége – mondta és hangja üresen koppant vissza a ház falairól.

– Minek? – ennyit tudott csak kinyögni. Érezte, hogy nagy a baj. Valami szörnyűség történt.

– Apád meghalt. Halálra itta magát a nyomorult. – Mari szavai élesek voltak, mint a borotva. Szemernyi bánat vagy részvét sem volt benne.

Nem is vette észre, hogy a szatyor kicsúszik a kezéből. Az előszoba kockakövén nagyot csattantak a tejesüvegek, majd lassan szivárogni kezdett a szatyorból a tej.

– A tej, te szerencsétlen! A drága tej! Hát te dolgoztál meg érte??? – Mari belemarkolt a hajába, csavart egyet rajta és rugdosni kezdte a szomszédok szeme láttára.

Ezúttal sírt. De nem azért mert verte. Az apját siratta. A szegény, alkoholista apját. Aki soha többé nem mondja neki spiccesen:

– Kicsi drágám...

Nem vette észre mikor szabadították ki Mari kezei közül a szomszédok. Csak ült a földön, ahova lerogyott és potyogtak a könnyei. A vizes tej fehéren csillogott a kövön.