A vitrin

Teljes mértékben az írásból van most a bevételem. Legalábbis pár hónapig, amíg remélhetőleg rendeződik az ügyem. Ezért kérlek, ha teheted, fizess elő az oldalamra, akár a narancssárga gombra kattintva, akár úgy, hogy a magyar számlámra utalsz. Amennyiben ez utóbbit választod, kérlek írj a tungye@gmail.com email címre és elküldöm a számlaszámot. Köszönettel veszek minden előfizetést, ezzel hozzájutsz minden írásomhoz, ugyanakkor hozzájárulsz ahhoz, hogy továbbra is írni tudjak, fenntarthassam az oldalam.

A ház még élt. Mintha bármelyik pillanatban beléphetett volna anya vagy apa. Állt az öreg nappaliban és érezte őket. Anya enyhe rózsavíz-illatát, apa pipájának fűszeres füstjét. Szinte hallotta, amint reccsen a fotel apa mozdulatától, ahogy feláll, a maga, utolsó pillanatig friss, ruganyosságával. Ilyenkor anya már nézett is rá, kérdőn.

- Maradj, galambom, csak iszom egy fröccsött. - intett mosolyogva ilyenkor apró termetű felesége felé.

A pipa kihűlve hevert az asztalkán. Mellette vaskos verses kötet. Mindketten szerették a verseket. Apa esténként felolvasott egyet - kettőt, anya lehunyt szemmel hallgatta a simogató bársonybaritont. A leheletkönnyű porcelán kávéscsésze aljában finoman rászáradt kávézacc. Tekintete a vitrinre vándorolt, ahol a készlet többi darabja félkörben állt, középen. Hogy utálta lánykorában, ha rá került a sor, hogy port töröljön! Egyesével kellett felemelni, alóla a port kitörölni, puha, fehér ronggyal a csészéket, tányérkákat átsuvickolni, úgy visszatenni.

A kávéskészlet körül a régi nászajándékok. Nippek: gólyapár szerelmesen simul egymáshoz, teli szájjal nevető pásztorlegényke támaszkodik nagyosan egy botra, a szivárványszìnű üveghal, gombolyaggal játszó cica, kajlafülű nyuszi. Hátrébb, az öblös vitrin mélyén a herendi étkészlet, amit sosem kellett elővenni, mellette az ezüst eszcájg ( anya néha németesen, esszeugnak ejtette ), fekete doboza félig nyitva, kivillanak a bordó bársonyon fekvő kanalak, kések, villák.

Bepárásodott a szeme, egyrészt az emlékektől, másrészt a vesztességtől, amit szülei hirtelen halála felett érzett. Könnyein át nézte a vitrint és már - már elmosolyodott magában azon, mennyire utálta ezt a bútordarabot. Kiment a konyhába, nagyot sóhajtva nézett körül. A pöttyös kislábas, amiben a tejet forralta anya, a zománcos csupor, amiből apja oly szívesen itta a teát, az öreg, mintás üvegű kredenc, az évek alatt falakba ívódott ételek jellegzetes szaga, mely cseppett sem volt zavaró, inkább otthonos, mind - mind emlékeket ébresztett szívében.

Eszébe jutott amikor anya bejglije életében először nem repedt meg, milyen büszke volt. A forró tepsit a konyhakőre tette, letakarta egy ruhával és repesve várta haza apát, hogy eldicsekedhessen a tökéletes bejglikkel. Apa aznap banánt szerzett be valahonnan, nagy sebbel, lobbal érkezett meg, rohant egyenesen a kamra felé, hogy elrejtse estig előlük, majd a fa alatt örvendezzenek neki. Telibe találta hatalmas lábával a bejglis tepsit. Ahogy rátaposott már sápadt is el, érezte, valami nagyon nem jó.

Előtte van most is a kép: apa nem mozdul, lába a bejgliken, markáns arcán elfehéredett ijedtség. Anya pulykavörös, de nem szól, szeme előbb fátyolos lesz, majd kigördül az első könnycsepp. Apa mozdul meg előbb, félszegen anyához lép, megöleli, suttog valamit a fülébe. Hosszan állnak ott, összeölelkezve és egy idő után apa vállai is rázkódni kezdenek. Ijedten nézte akkor a jelenetet, megrettent, hogy apa is sír. Az ő erős, nagy, kemény apja!? A következő pillanatban rádöbbent, hogy mindketten nevetnek már. Mit nevetnek? Harsányan kacagnak! Elengedték egymást és amikor nagy sokára abba tudták hagyni a fuldokló nevetést, anya szólalt meg:

- Hagyd el, fiacskám, úgyis megrepedtek, majd kikanalazzuk!

Neki fogott a csomagolásnak. Ki kell üríteni a házat, válogatni kell, mit tartanak meg, mit ajándékoznak el, mit dobnak ki. Öreg este lett, mire abbahagyta, elfáradt. Sebaj, gondolta, majd holnap folytatják a testvérével együtt. Kifele menet ismét megakadt szeme a vitrinen. Azon, amit annak idején annyira utált. Most megdöbbenve érezte, hogy nem akarja sem elajándékozni, sem kidobni. Lassú mozdulattal vette elő telefonját. Amikor a férje beleszólt, halkan kérdezte:

- Mondd, drágám, a nappalit át tudjuk kicsit rendezni? Volna itt egy gyönyörű vitrin...

Közben meleg szeretettel simogatta meg az öreg fát, mely az évtizedek alatt csak itt - ott kopott meg s ami olyan hűségesen őrízte élete darabjait, szülei emlékét.