A vándor már nagyon elfáradt. Régen indult el, közben haza is ment kis időre, aztán megint nyakába vette a nagyvilágot. Fiatal volt mikor nekivágott, lobogó kalandvággyal, bizonyos lévén afelől, hogy a világ jobb, szebb, érdekesebb mint a szülőföldje. „Csillog-villog odakint minden, bőség van arrafelé, a víz is tisztább, az emberek jobbak, a virág illatosabb, az étel ízletesebb! Hát elmegyek! Nem akarok földhözragadt lenni!” . Elindult hát, tarisznyájában kevéske elemózsiával, s összekuporgatott krajcárjait a lajbi zsebébe varrta. Semmitől sem félt, bízott magában, az ifjúságában, az erejében, az eszében. Vissza sem fordult, búcsút sem intett, otthagyott mindent s mindenkit, amit és akit szeretett, akik szerették. Nem gondolt a könnyekkel mit maga mögött hagyott, csak ment, konokul előreszegezett tekintettel, szívében hittel, erős akarattal.
A vándor
