A tornác

A tornác

Öreg volt, kopott, itt-ott sebhelyes. De tágas, világos, magába fogadó. Mostanában emlékezik, nosztalgiázik. Születésekor, mikor a fája még friss, erdőszagú volt, mikor a padja nem recsegett-ropogott, s a deszkái is jól bírták, boldog volt nagyon. Fiatal, erős férfiak tapostak, könnyed asszonyléptek táncoltak, majd csiklandós gyerekek ugráltak rajta. Padja esténként sosem volt üres, ott pihenték ki a nap fáradalmait, s ő szívesen szívta magába a halk beszédet.

– A mai nap es eltelt, Klári.

– El. Hála legyen a Magasságosnak, Ferenc.

– Mi a vacsora, lelkem?

– Lerbe sült pityóka, héjában, s aludttej.

– Hozzál ki vajegyet, együnk máma itt.

S békésen fogyasztották a kujaknyi pityókákat, mellé a hűs aludttejet. A tornác szerette ezeket a békés estéket. Mert azért volt perpatvar is, mikor az ember a kocsmából jött meg, a kardos menyecske csípőre tett kézzel várta a tornácon, s perlekedett vele.

Később, amikor már a sok kisgyermek is ott futkosott köröttük, vidámmá váltak az esték. Az ifiasszony ekkor már hamarabb bement, gyermekeket fektetni. A férfiember még pipázgatott egy darabig künn.

Szerette azt is, mikor kukoricát fejtettek a szomszédasszonyokkal. Olyankor nóta is csendült az ajkukról. Hejj, de sok mindent megélt, átélt, s cipelt a hátán a tornác! Mostanában csak az öregasszony üldögél néha elmerengve a padján. Motyogva idézi fel az életét, s fohászkodik sokat Istenhez. Nyögve ül le, s áll fel. Az ura már jó pár esztendeje meghalt, a gyermekek is felnőttek, mind a városban nyűvik az életet. Ritkán tudnak hazajönni, örökös rohanásban vannak.

A tornác mostanában fél is. Mert épültek, épülnek körötte házak, s olyan hideglelősen furcsák, mert azoknak a házaknak nincs tornáca. Magányos lett a tornác. Régen még át-átlesett a szomszéd tornácokra, éjjelente suttogva megbeszélték, kivel mi történt aznap. Kihalt a régi jó építkezés, már nincsenek sokat látott tornácok.

A tornác öreg volt és kopott, itt-ott sebhelyes. Attól tartok, hamarosan összeomlok – sóhajtotta esténként, mikor az öregasszony már bement. De senki nem hallotta. Csendesen teltek napjai az asszonynak és a tornácnak. A tornác hálás volt, hogy még valaki ül a padján, az asszony hálás volt, hogy van hol üljön.

Egy szép, langyos nyári estén az öregasszony sokáig ült a tornác padján. Mindketten elszundítottak. A tornác egy idő után csodálkozott, hogy milyen szokatlanul csendes minden ma, nem hallja a fohászt sem. Klári néne csendesen megtért Teremtőjéhez.

A tornác még magányosabbá vált. Csak éppen hogy néha ropogtatta meg a deszkáit. A pad is összedőlt, csak úgy, magától. Emberek jöttek sokára. Mintha az egyik a régi kisfiú lett volna, immár érett férfiként. A tornác nagyot sóhajtott, mikor ráléptek. Visszaugrottak róla, s egyikük megszólalt.

– Erre már veszélyes lépni. Ezzel kezdjük a bontást.

Azzal szép sorjában szétszedték a tornácot. Deszkáról deszkára. A tornác nem bánta, elfáradt, beleszomorodott a magányba. Csak azt bánta, hogy nem maradtak utána szép fiatal tornácok, friss erdőszaggal, muskátlival a fáján, nyáron, tarka levelekkel a deszkáin ősszel, hűsítő fehér hótakaróval télen, és virágillattal telve tavasszal.