A tanítónő

A tanítónőt régen mindenki ismerte. Generációkat nevelt fel, oktatott, terelgetett a betűk és számok világában. De amiért a gyerekek nagyon szerették, az a mesélő tehetsége volt. Minden egyes napot úgy osztott be, hogy tudjon nekik mesélni. Mesélt a gyerekkoráról, a régi idők szépségéről, de mesélt olyasmit is, ami a fantáziájában született. A lurkók pedig tágra nyílt szemmel és lélekkel hallgatták.

Történetem idején már nemigen tudják ki volt az a finom vonású, mindig ragyogó tiszta ruhában kolduló vak nő, aki vasárnaponként a templomkert előtt álló padon ül. Kalapját, amibe az alamizsnát lehet tenni, egy régi újság szétnyitott lapjára teszi. Azt sem tudják, hogy az így összekoldult pénzecske jóformán éppen csak arra elég, hogy napi egyszer egyen és téli estéken annyira felfűtse kis szobáját, hogy meg ne fagyjon.

Soha nem ment férjhez, a hivatásának élt. Annak idején nem gondolt arra, hogy egy alattomos betegség megvakítja, és férj nélkül, aki eltartaná, teljesen jövedelem nélkül marad. Szerencsére a szüleitől örökölt egy kis házat, így volt hova lehajtania a fejét esténként. Édesanyjától kapta a nevét: Viola. A finomságot, a szépséget és a mesélő tehetséget is tőle örökölte. Eleinte nehezére esett a koldulás, de amikor minden addig megtakarított pénzecskéjét felélte, kénytelen volt valamit tenni. Vaksága okán nem marast egyéb, mint ez.

Azon az őszi napon tovább maradt a padon. A hívek már elmentek, a pap is elköszönt tőle. De ő még üldögélt a padon, , élvezni akarta az októberi napfény gyengülő melegét, hallgatta a madarak csicsergését, és ha nem gondolt arra, hogy ősz van, becsaphatta az érzékeit, tavaszi kikeletnek is hihette a mai napot.

Jó is volna, ha valóban tavasz lenne! - rántotta vissza magát a realitás talajára. De ősz van, hamarosan fűteni kell... kellene... Pénzdarab hangja csörrent a kalapban, felriasztotta gondolataiból. Valaki alamizsnát dobott neki.

- Köszönöm! - mondta Viola csengő hangon. A hangja mit sem változott az évek során.

- Viola néni? - hallott egy tétova férfihangot. - Viola néni??? - hangosabban ejtette ki másodszor, a csodálkozás felhangjával.

- Igen, én vagyok. - egy volt tanítványom lesz az, gondolta magában és arca égni kezdett. Eddig megúszta, nem ismerte fel egyetlen gyerek sem, akiket tanított annak idején. Gyerek? Hiszen már mind felnőtt azóta...

- Gabika vagyok! Kiss Gábor! Tetszik emlékezni rám! Leülhetek?

- Persze, nyugodtan. Gabika! Hát hogyne emlékeznék, te kópé! Órákon nem figyeltél, csak a mesékre vártál! Mennyit nyaggattál, hogy mikor mesélek már! Pedig vágott az eszed mint a borotva!

- Pontosan! - átmelegedett a férfi hangja az emlékektől. - De hát csoda? Viola néni úgy mesélt, de úgy... magam is úgy éreztem ott vagyok, benne a történésekben! Mi történt, drága Viola néni? Hogy kerül ide?

És a tanítónő mesélni kezdett. A régi, lélekig hatoló hangján, csak mondta, mondta, teljesen feloldódott ahogy kiadta magából az évek kínját.

- De alapjában véve jól vagyok, Gabikám. Az Úr ad erőt nekem ide eljönni, ad jó szívet a híveknek, hogy segítsenek. Jók az emberek, Gabikám, igazán jók hozzám. De mesélj te is. Mi lett belőled?

Gábor elmondta, hogy mérnök egy nagy üzemben, felesége és két gyermeke van, jól élnek, boldog. Végül megígérte, hogy jövő vasárnap is eljön, hoz majd egy nagyobb összeget, amivel szeretett Viola nénije kihúzza a telet. De amint ezt mondta a tanítónő testtartása merev lett és hirtelen félbeszakította:

- Azt már nem! Alamizsnát, annyit mint mástól, elfogadok. De nagy összeget nem! Van hova tedd te is, ha már családod van!

Gábor nem erőltette, elbúcsúzott és elindult hazafele. De nem hagyta nyugodni a dolog. Másnap felkereste pár volt osztálytársát. Elmondta Viola néni történetét, valamint azt is, hogy ki tudja miféle becsületbeli megfontolásból nem fogadta el felajánlott, hathatós segítségét.

- Hát persze, - szólalt meg Anna, aki régen egy vézna kis szőke lányka volt, most viszont egy határozott fellépésű orvosfeleség. - Viszonozni nem tudja, kellemetlenül leköteleznénk. Valamit ki kell találnunk, amit, ha jelképesen is, de nyújthat cserében.

Órákig tanakodtak mi legyen az. Végül Gergely, az asztalos csapott a homlokára.

- A mesék! A meséket ő maga találta ki, vagy éppen vele történtek meg! Hát meséljen a gyerekeinknek! Mi pedig fizetést adunk cserébe!

- Nagyszerű ötlet! - kiáltott fel Gábor. - Minálunk, a nagyszalonban tarthat meseórákat! Úgysem használjuk soha semmire, így legalább értelme lesz annak a hatalmas térnek.

Vasárnap Gábor azzal kereste meg Viola nénit, hogy szükség lenne óraadóként rá.

- Természetesen fizetségért. - tette hozzá, amikor látta, hogy a tanítónő nem lelkesedik az ötletért.

- Gabika, ne gúnyolódj velem. Hiszen nem látok! Hogy nézném meg, helyesen írják - e a számokat, betűket a gyerekek?

- Eh, Viola néni, ki beszél itt unalmas számokról, betűkről? Azt beleverik a fejükbe az iskolában! Mesék kellenek! Meseórák! Ami szárnyakat ad a gyerekeknek, fejleszti a képzeletvilágukat! Kincset érnek a meséi, meg ssm tudjuk igazán fizetni!

Az idős nő arcán lágy mosoly jelent meg, amint kinyújtotta finoman erezett, fehér kezét Gábor felé. A férfi megragadta a tanítnő jobbját és ezzel megpecsételték az egyezséget.

Viola néni munkahelye ettől kezdve Gáborék meleg, barátságosan otthonos nagyszalonjában volt. Előbb csak hat gyerek járt a meseórákra, de aztán elterjedt a hír, hogy milyen jó, tanulságos alkalmak ezek és végül különböző időpontokban mesélt az öreg tanítónő, egy - egy nagyobb csoport gyereknek, mert minden valamirevaló szülő szerette volna, ha a fia, lánya Viola néni meseóráira jár.

.

Viola néni pedig kivirult, régi, kedves mosolya visszatért. Esténként jó meleg szobában hajthatta álomra fejét, boldogan a tudattól, hogy újra hasznára válik az embereknek, de főleg a gyerekeknek.