A szökés

A negyedben minden olyan volt mint máskor. Hajnalban a munkások elindultak dolgozni, kicsit később anyukák jelentek meg, iskolás gyermekük mellettük ballagot, némelyiknek karján kisbaba. Hazafele, miután a nagyot letették az iskolánál, bevásároltak, ha volt mit, vagy sorban álltak, ha valami remény sejlett fel, hogy érkezik a bolta liszt, cukor, akármi is jegyre.

Más asszonyok otthon tettek vettek, volt aki szőnyeget porolt a blokk előtt, volt aki nagymosásban merült el. Szóval a negyed élte a megszokott életét. Sándor számára felvirradt a nagy nap. Türelmetlenül várta az estét, amikor elindulhat. Aprólékosan kidolgozta a tervet. Nem csúszhat hiba bele, mert akkor neki vége. Senkinek nem szólt. Anyjának, apjának sem. Majd üzen nekik, mikor odaát lesz.

Tudta, hogy nem vihet sok mindent magával. Egyrészt mert nehéz cipelni, másrészt, hogy ne keltsen feltünést. Régi, kopott kis hátizsákja megteszi. Az olyan mindennapos , nem hosszabb utazásra való. Még elmegy egy-két barátjához, csak úgy beugrik, mint aki arra járt. Bízott bennük, de nekik sem mondhatja el mit tervez. Még kivernék valamelyikükből. Jobb, ha nincs mit, ha nem tudnak semmit.

Délután összeverődött a banda a szülészetnél, a parkban. Tóni gitározott, ők énekeltek, aztán dumáltak. Este aztán nehéz szívvel hagyta ott őket. Ki tudja, talán az életben sosem találkoznak többé. De mennie kell. Nem bírja tovább. Ahogy a napok telnek, mind reménytelenebb a helyzet, semmi nem utal arra, hogy itt valaha vége lesz a kommunizmusnak, a diktátor keze mind jobban fojtogatja a népet.

Ő nem erre született. Persze más sem, de neki lépnie kell, különben beleőrül. A jegypénztár tíz perc múlva zár. Most kell odamennie. A határmenti utolsó településig kérte a jegyet. A vasutas sapka alól bizalmatlanul nézett a kései utasra a nő. Ahogy Sándor kezébe nyomta a a kis sárga kartondarabot, már csapta is be az apró ablakot. A fiú komótosan sétált ki a peronra.

Kocsárdon átszállás. Ott valószínű órákig várni kell. Sosem jön időben az a vonat, ami a határ felé megy. A kocsárdi állomás tömve volt. Sokan vártak, batyukkal, kopott bőröndökkel. Pár kölyök élvezte, hogy éjszaka nem otthon fekszik, ide-oda rohangáltak. Ragadt a mocsoktól minden. A törött ablaküvegen belopózott az éjszakai hideg.

El- elszunnyadtak az emberek, későre járt. A gyerekek is elfáradtak. A hangosbemondó recsegve, túl hangosan hasított a váróterem halk sutyorgásába. Bántóan éles volt a női hang, románul hadarta a vonat érkezését. Felbolydult a társaság, kicsit tolongva mentek a peronra. Nem kapott helyet, végig állnia kellett . Ahogy közeledett, mind jobban fájt a gyomra az izgatottságtól. A zöld határ. Az lesz a nehéz. De fiatal erős, fürge. Sikerülni fog.

Megvárta a szürkületet. A bokros részeken nem volt baj, gyorsan haladt. Mikor a nyílt terepre kellett volna lépnie, türelemre intette magát, leült egy fa alá, ahonnan szemmel tarthatta az őrjáratot, de őt nem vették észre. Alaposan megfigyelte merre haladnak, mikor találkoznak. Kiszámolta azt a holtidőt, mikor átvághat a mezőn, a senki földjén. Egyrészt örült a holdvilágnak, így jól kivehette a határőrök mozgását, másrészt tudta, hogy őt is könnyebben kiszúrják.

Most... gondolta éjjel háromkor. Felállt, nagyot sóhajtott, és mielőtt igazán félni kezdett volna, kitört a bokrok közül.

- Stai ( Állj ) ! - már majdnem elérte a túloldalt. Nem áll meg. Ha addig él sem áll meg! - Stai sau trag! ( Állj vagy lövök ) !!!

A vállában ütést érzett. Ezek nem sokat teketóriáznak, - ez volt az utolsó gondolata.

Zsófi néni a konyhaablakban könyökölt. Már második napja várta haza a fiát. Rosszat sejtett. Férje nem tudta rábeszélni, hogy lefeküdjön. Ellökte magát a párkánytól, megropogtatta fájó derekát, és nagyot, keserveset sóhajtott.

- Hol jársz, édes fiam? - suttogta maga elé. Egy pohár vizet engedett magának a csapból, és egy hajtásra megitta. Visszafordult az ablak felé. Éppen ekkor állt meg a fekete autó.

- Drága jó Isten.... - gondolta. Csak ne hozzánk... csak ne ide csengessenek.

Nem csengettek. Dörömböltek. A két idős embert szinte lerugdalták a lépcsőn. A kórházi ágyon Sándor eszméletlenül feküdt. Ott verték a szülőket, faggatták, hogy árulják el, ki segített a fiuknak. Másnap eltűntek a szekusok. A főorvos szánakozva nézte a kis családot.

- Szerzek egy mentőt, ami hazaviszi magukat. A fiút is. Nem tarhatom benn, utasítottak.

Napok múlva, mikor Sándor magához tért, zavaros, már-már ismeretlen szempár nézett az öregekre. Hónapok kellettek, mire annyira talpra állították, hogy a kölcsönkért tolószékbe ültetve, néha kivihették a levegőre. A szomszédok, ismerősök nem kérdeztek semmit. Egy- egy együttérző jónapotot mormolva mentek el mellettük.

Sándor egész életében sántított. Elméje sosem tisztult ki. Már volt, hogy egyedül is kiment, járta a környéket. Ártalmatlan bolond, gondolták róla. Szerencsétlen.... megnyomorították, suttogták a háta mögött.

( A Ceaușescu diktatúrában sok fiatal próbált szökni a zöld határon. Némelyiknek sikerült, másokat nyomorékká , igegronccsá vert a szekuritáté. )

Ha rendszeresen olvasod az írásaimat, és fontos neked, hogy folytassam, most kérlek, lépj egy szinttel feljebb.

Az előfizetés nem csak támogatás.
Ez annak a jele, hogy itt akarsz maradni velem hosszú távon.

Ha ma csak pár ember dönt így, az stabil jövőt ad ennek az oldalnak.

👇❤️🙏 Itt tudsz csatlakozni.👇❤️🙏