A román

Elment… Szinte bánkódás nélkül hagyta el a szülőföldet. Fiatal, huszonéves szíve a szabadságért dobogott. A másért. Azért, amit a hazájában, akkor úgy hitte, sose kaphat meg. A nagy, a teljes szabadság! Ami odaát van! Hisz hiába született ide, ott túl van a NAGY HAZA! Ott vannak a vérei. Ott a sütemény íze is finomabb. Ott lehet önmaga, olvashat édes anyanyelvén, szólhat nyíltan a fájdalomról, örömről, érteni fogják beszédét… Úgy szállt fel a vonatra, hogy hitte: nem fog visszavágyni. Úgy szállt le a vonatról, hogy hitte: hazaérkezett…

A gyermek este nyolckor jelezte először: jönni akarok. Enyhe volt a fájdalom, de határozott. A kórház esti életét élte. A látogatók rég elmentek. Egy-két beteg még csak most indult fürdeni. A zajok kezdtek elhalni. Riadtan észlelte, hogy ez már az… a követelődzés, hogy erre a világra új élet akar jönni. Váratlanul minden érzés életre kelt benne az első szülésről. A fájdalom, a bábaasszony hangja, aztán lassan bekúszott az arca is. A fáradt arc. És az orvosprofesszor apró termete, amint szinte mérgesen mondja: – Szüljön már, jóasszony! Lökje ki azt a gyereket! Meg a fenyegetés: – Ha nem megy, akkor fogóval vesszük ki, aztán nézheti a hülye gyerekét! Nem kellett fogóval kivenni… Okos, szép gyermek lett, büszke rá mai napig.

Élesen hasított a következő fájás. Mese nincs, ez a gyerek ma fog megérkezni… De jó, hogy már nem ott van a régi kórházban! De jó, hogy nem kiabál rá senki, de jó, hogy biztonságban van, az anyaországban! Szólni kell, már nem lehet, nem kell tovább hallgatni… Itt emberségesek lesznek vele, hisz hazajött! Amint csillapodott a fájdalom, feltápászkodott. Tudta, hogy már csak pár perc van a következőig. Mosoly játszadozott az arcán, csak kicsit torzította el a fájdalom emléke, amint óvatosan lépkedett a nővérpult felé. Vékony kezeit a hasára szorította, mintegy türelemre intve ezzel a magzatot. Suttogva mondogatta: – Itthon születsz meg, gyermekem, itthon…

Tőrként döfődtek a lelkébe a szavak, melyeket a házitelefonba mondott az éjszakás nővér: – Marcsi, szólj a dokinak, a román szülni fog… Könny fátyolozta a szemét, amint elnézte a fiatal lány profilját. Hegyes fogai közt egy rágógumi villant meg beszéd közben, időnként egy-egy csattogó hólyagot fújt belőle… Mentséget keresett és talált számára: túl fiatal, nem tudja, mit beszél… Aztán a “doki” is kiejtette a szülési fájdalmaknál is égetőbb szavakat: – Na, itt az ötödik román… ezek csak ilyenkor tudnak szülni??? Nem hagyják az embert pihenni…

Húsz nehéz esztendő múltán haza vetette a sors, hazaköltözött… A gyermekek felnőttek. Most, amint a várost járja, nem érti egykori önmagát. Annak idején miért nem látta a házak falán a festék közé kevert csillogó tündér-szemeket, amelyek minden drágakőnél szebbek voltak? Miért nem élvezte, amint koppan a lépte a macskaköves utcán? Mi módon siklott át tekintete a virágzó magnóliafákon? Hogy nem vette észre a tornyos házak karcsú íveit? Miért hitt a csábítónak, a gazdagságot ígérő hamis “odaátnak”? Hova tette a lelki szemeit? Vak volt talán?

Hosszú töprengés után rájött: fel kell nőni az érzelmekhez. Érett szem kell ahhoz, hogy meglássa az ember az igazi csillogást, a talmi fényáradat mögött… És bizonyosság töltötte el minden porcikáját. Tudta: most tényleg itthon van… újra.

Azóta a sors ismét messzire vetette. De immár az Anyaországba készül haza, megtalálta a helyét, ahol csendesen, békében tölthetik szerető párjával öreg napjaikat, Isten segedelmével.