A kút

- Eriggy, húzz vizet, Ábris!

Vonakodva fogta a mázas vedret, s indult a kúthoz. Dolgozott ő szorgalmasan, bármit megcsinált, istállót ganyézott ki, lovat csutakolt le, fejte a tehenet, ha kellett udvart takarított, disznót etetett, tavaly a vályogvetésnél is hasznát vették, de a kúthoz nem szívesen ment.

Enlékezett a tavaly történtekre. Julkó szép lány volt. Ő volt a gazdasszony mindenese. Mint Ábris odakinn, olyan volt Julkó odabenn. Ha kellett a konyhán sürgött, ha úgy adódott, akkor az ágyneműt cserélte, mosta, de a padlókenéstől sem riadt vissza. Régen Julkó húzta a vizet is a kútról.

Mindig daloskedvű leány volt, járása sietős, táncos. Öröm volt ránézni, az embernek jobb kedve kerekedett tőle. Mindenkihez volt egy jó szava, incselkedett a legényekkel, tréfált a többi leánnyal. Még Ábrisnak is megígérte, hogy várni fog reá, míg megnő, s hozzá, csakis hozzá megyen feleségül, s ilyenkor, mikor ezt mondta, barackot nyomott a legényke fejére.

Aztán egyszerre csak elkezdett hervadni ez a csupa élet, csupa szív leány. Elsőnek a dal és a mosoly száradt le ajkáról. Aztán a járása lett nehézkes. Végül maga volt a megtestesült szomorúság. Már nem volt jó ránézni, lehajtott fejjel járt kelt, senkihez nem szólt, csak muszájból, akkor is csak motyogva, alig lehetett érteni.

Ábris tudta mióta lett ilyen. Éppen az istálló sarkában szunyókált egy forró nyári délután, amikor arra ébredt, hogy a gazda és Julkó fojtott hangon veszekednek. Nem mozdult, nehogy észrevegyék. Kiderült, hogy a gazda használta a leányt, az meg úgy maradt. Persze még a gazda mérges, még ő áll az erdő felől, s azt mondja, neki semmi köze az egészhez, ki tudja mennyi mindenkivel hált Julkó. Julkó erre sírva fakadt és elrohant. Ezek után lett Julkó teljesen más. Ábris szánta, de segíteni nem tudott.

Augusztus volt, mikor a leány eltűnt. Senki nem tudta hova, előtte való nap még végezte a dolgát. Minden holmiját otthagyta a sufniban. A gazda nagyon ideges lett ettől, mindenkivel kiabált. Ábris ekkortól kellett vizet hordjon.

Hanem olyan fura szaga kezdett lenni a víznek. Ahogy teltek a napok már nem csak fura szaga volt, hanem egyenesen bűzlött. Gyanakodtak, hogy beleesett valami jószág, kénytelenek voltak kimeretni a kutat. Nem jószág, hanem Julkó fuladt bele. Valószínűleg ő maga vetett véget szenvedésének. Ábris rosszul lett a látványtól, a felpüffedt, eltorzult, zöldes színű, Julkóra egyáltalán nem emlékeztető hullától.

Persze a kutat kitakarították, mésszel fertőtlenítették, de a legényke nem szívesen járt oda mégsem. Nem beszélt ő senkinek arról, amit hallott, mégis pletykálták a környéken, hogy a gazda használta Julkót, s az teherbe esett, azért ölte kútba magát. Ábris meggyűlölte az embert, rá sem tudott nézni.

Amikor az eset után két eszetendőre eltaposta egy megvadult ló a gazdát, a legényke semmi szomorúságot nem érzett. Tán az élet is más lett a gazdaságban. A gazdasszony lezáratta a régi kutat, amit eddig az embere nem engedett. Újat ásatott. Ábris amúgy sem kell már hordja a vizet, mert új mindenes is került, Trézsi, a legénykével egykorú forma, takaros leány. Nem olyan szép mint Julkó volt, de szorgos. Ábris feleségül akarja kérni....

( Írásaim 90% -a ingyenes. Ha te mégis úgy gondolod, hogy szívesen támogatnád a munkásságom, az alábbi 👇narancssárga gombra kattintva megteheted. 🙏Hálás vagyok minden előfizetésért, mellyel a mostanában esedékes kezelésem is támogatod és hozzájárulsz ahhoz, hogy nyugodtabb lélekkel gyógyuljak! )