A kéz

Nézte a kezet, amint pihent öreg édesapja ölében. Mennyi mindent mesélhetne ez a kéz! Most is érzi az erős, kemény férfikéz kissé érdes, mégis lágy simítását gyerekarcán, mikor a könnyeit törölte le, mintegy vigaszként, mert elesett és lejött a máz a térdéről. De emlékszik a "sapkára" is , melyet fenyítésként kapott egy - egy kópéságért, labdával betört ablakért, kislányok copfjának rángatásáért.

Itt van előtte az a kéz, mely a jővöjét építette fel, fáradtságot nem ismerve. Mely emberré nevelte, becsületre intette, kis fehér gyermekkezét megfogva vezette. Szerette ezt a megfáradt kezet. Szerette, mert táplálékot teremtett számára, meleg fedelet biztosított a feje fölé. Látta maga előtt, amint a tehenet fejte, a kapát lendítette, a fejszét vágta a fába, és elfacsarodott a szíve.

Nem kenegette illatos krémekkel, nem bánta, ha megfeketedtek a redők a földtől, vastól, fától, trágyától. Ha összedörzsölte, mert fázott, vagy örömében, elégedettségében a jól végzett munka után, hersent a száraz bőr hangja. Amikor valakivel kezet fogott, azt erősen tette, férfiasan, mintegy nyomatékot adva a dolgoknak, az alkunak, a kimondott szónak.

Most felemeli az öreg a jobb kezét, lassan megnyomogatja fájó homlokát. Tétova a mozdulat, bátortalan. Észreveszi, hogy a fia nézi. Maga elé tartja nyitott tenyerét, ő is fürkészi. Megmozdítja ujjait, kissé játékosan, de inkább azért, hogy lássa, bírja még. Belemarkol a levegőbe, ökölbe szorítja kezét, és megforgatja. Elmosolyodik és visszaejti az ölébe mindkettőt.

A fiú feláll, lassú léptekkel odamegy apjához, gyengéden megragadja a vén kezeket, felemeli és egyenként megcsókolja.

- Édesapám, de gyönyörű keze van!

Apja felnéz rá. Megtört szeme felcsillan, könnycsepp színezi ezüstösre a pillantását. Bólint egyet, és csendesen válaszol:

- Az Isten teremtette ilyenre, édes fiam, Ő adott erőt mindenhez.

Csendesen kúszott be az alkonyat a parasztház konyhájába. Apa és fia nem szólt többet, csak nézték a gyönyörű, megfáradt kezeket. Megnyugvás, szeretet telepedett közéjük.