A kert

❤️ Ha nehézségbe ütközöl az előfizetésnél, most megkönnyítem a magyar bankszámlámmal. Utalhatsz egyenesen arra, én pedig jóváírom az előfizetést. Írj nekem a tungye@gmail.com email címre és megadom az adatokat. 🙏🩷❤️

Már megint ez a macerálás. Nem érti miért nem hagyják békén. Jobban mondva érti, csak nem ért egyet. Nekik így kényelmesebb. Persze, akkor nem kell kijárni hozzá látogatni. De hát most sem kell! Puszta kötelességből pláne nem! Csak ha a szívük úgy diktálja, akkor jöjjenek. Ült a régi, kopott padon, figyelte a kert rezdüléseit. Minden kis zugot ismert. Igen, ott a bozótos részen is, amit a gyerekek ki akarnak irtani, mondván, hogy nem rendezett. Naná, hogy nem, egy kertnek, ahol az ember jól akarja érezni magát, kicsit vadnak kell lennie. Az a katonásra nyírt angolkert szerinte szörnyű. Mintha börtönbe zárnák a növényeket, Mikor azok , természetük szerint növekedni akarnak, akkor nekiesnek, és megcsonkítják, itt is, ott is. Jó, jó, kordában kell tartani őket, de nem úgy...

Eh, mindegy, haszontalan gondolatok. Az ő kertje ilyen, s amíg lélegzik, ilyen is marad. Csakhogy el akarják innen vinni. Kiszakítani az öreg házból, ahol a napvilágot meglátta, ahol felcseperedett, nem csupán ő, hanem mind a hat gyermeke. Pedig ennek a háznak lelke van, jó lelke. Emlékeznek a vén falak mindenre. Születésre, halálra, lakodalomra, veszekedésekre, csókos – ölelős –könnyes békülésekre, szerelmekre, megcsalásokra, bál utáni pihegésre, finom ebédekre, komor vacsorákra, egyszóval azon eseményekre, melyek végigkísérik az embert életen keresztül.

Most vinnék a városba, mert azt mondják, nem bírják a tempót, nem tudnak itt is lenni, és a saját életükben is helyt állni. Érti ő, persze, hogy érti. De nem tud elszakadni innen, hogy aztán négy fal közé zárják, ahol idegen lenne, ahol koloncnak érezné magát. Ahol nem tud kiülni a félvad kertecskéjébe, hallgatni a zümmögését, az élet neszét, a lomb susogását, a rigók fütty – pletykáját. Elvárják, hogy mindezt feladja. Mintha nem azt tette volna egész életében... Feladott szinte mindent. Most már nem akarja. Már megtartani szeretné a nyugalmát, a csendjét, ami beszélni tud.

Szereti őket, hisz gyermekei. Segíteni és nem hátráltatni akarja az életüket. De nem a saját kárára. Valahogy meg kell értsék. Át kell érezzék, és akkor... akkor biztosan békén hagyják. Nézte a virágra szállt pillangót. Mozdulatlan volt és gyönyörű. Most megremegett összecsukott szárnya, finoman széterült, és légies termete úgy röppent el, mint egy mesebeli tündér. Ilyent nem láthat máshol, különösen nem egy szobában, de még egy városi, formára nyírt parkban sem. Ő ezt látni akarja. Neki ezek a dolgok az életet jelentették.

Az unokák is milyen szívesen vannak itt! Mennyire érezhető az, ahogy pár óra ittlét után lecsendesedik a kis lelkük, ahogy belevesznek a mesevilágba, amit csak itt lelnek meg! Belevesznek? Eggyé válnak a kerttel, szabadon, gondtalanul játszanak, mikor elfáradnak a zöld fűben pihennek meg, van, hogy szundítanak egyet a hintában. Nem... Ő itt marad. Egy házat el lehet adni, de egy otthont nem. Attól csak elszakadni lehet, és akkor valami végleg meghal az emberben. Sóhajtott, felállt. Be kell menni, mindjárt megérkeznek a gyerekek, vevőkkel.

Erős volt a fájdalom. Satuba szorította a mellkasát, és visszarogyasztotta a padra. A levegő nem jutott el a tüdejéig. Hiába tátogott, egyszerűen nem maradt ereje beszívni az életető oxigént. Végtelennek tűnt az idő, amíg kínlódott. Aztán olyan hirtelen állt tovább az egész, ahogy jött. A megkönnyebbülés rátelepedett, mint egy puha, biztonságos takaró. Még hallotta, amint megállt az autó a kapu előtt. Aztán szépen átaludta magát a túlvilágra. A kert egy pár másodpercre elnémult. Nem susogtak a levelek, nem döngicséltek a méhek, vágni lehetett volna a csendet. Elbúcsúzott tőle, majd ismét zsongani kezdett, az élet ment tovább.