A ház

Állt a régi ház előtt és könnyes lett a szeme. Nézte a valamikor zöldre festett kaput, mely mostanra már elsötétedett, lerágta az idő. A vén diófát kivágták, vagy kidöntötte valami vihar, az biztos, hogy már nem bólogat ki az utcára terebélyes koronája. Ősszel tele volt dióval az alja, hatalmas szemű, belül kitárt szárnyú, összeölelkező “angyalokkal”. Édesanya mutogatta nekik mindig:

- Látjátok-é, hogy ölelkeznek! Csak óvatosan, lassan válasszátok szét, ne fájjon nekik!

A ház. Milyen kicsi lett! Apró gyerekként hatalmasnak látta. Igaz, az idő vasfoga kicsit megrogyasztotta falait, de ő egészen picinek látta most. Vadszőlő futotta be, olyan lett mint egy egyszemű mesefigura, borzas-vad hajkoronával. Nehezen nyílt a kapu, megvetemedett. Amint belépett az udvarra, ellepték az emlékek. Ott, a kócosra gabalyodott málnásban kapta az első csókot Gábristól. Amott az árnyékszék. Milyen sokat kuporgott benne, titokban olvasva! Ha egyéb nem akadt, hát a budi falát “tapétázó” ősrégi újságok cikkeit böngészte. Az ajtaja már nem volt meg s amint közelebb lépett, önkéntelenül elmosolyodott. Ott díszelgett egy hetvenes évekbeli “Jó barát” , ifjúsági magazin címlapja, alatta valami mezőgazdasági lapból kitépett írás, rajta fotó egy csinos lányról, amint építi a traktort vezetve a szocializmust. A másik oldalán a “Nők lapja” -ból a horoszkóp rovat. Mellette a Népújság vezércikke.

Elindult a házhoz. Előbb ki kellett szabatítania az ajtót, letépte amennyire tudta a vadszőlőt. A kilincs érintése felbolygatta a régmúltat. Ismerősen simult tenyerébe a rozsdás, régi vas. Benyitott. A pókok az idő munkatársai, állapította meg magában a szeme elé táruló látványt észlelve. Minden ugyanúgy volt, mint amikor utoljára itt járt. Még a pléh csupor is ott állt a sparhelt szélén, szinte érezte a “mamatea “ gőzölgő illatát, a sámlin a zománcos vider, a sarokban seprű, arrébb a falon csonka, elhomályosodott tükör, alatta lavór és édesapa borotvája, a két fapöcök közé feszített bőrszíjjal, amin fenni szokta. Mintha csak künn lenne még az állatoknál, s menten bejönne, komótosan kezet mosna, majd megborotválkozna.

Csak annyi változott, hogy a szorgalmas pókok mindent beszőttek ragacsos hálójukkal, mintegy konzerválva a házikó belsejét. A sparhelttel szemben lóca, előtte ócska kosár, benne sárga törökbúzaszemek, tetején a vasfogú fejtő, az is bőrszíjas. Szinte érezte kezében a kukoricafejtés mozdulatait. Volt, hogy csendesen daloltak közben, máskor mesélt az öregapja, régi időkről, katonaságról, magyar világról, bálokról, elmúlt szerelmekről. A tűz pattogot, ők pedig tágra nyílt szemekkel hallgatták a mesét.

- Jó napot! Keres valakit? - fiatal, falusi asszony állt az ajtóban.

- Senkit...

- Kihaltak az öregek, lelkem, nem lakik itt már régen senki. De jó emberek voltak, pedig... Kicsi cinkó voltam, mikor megtértek az Úrhoz. De emlékszem ám rájuk! Mihály bácsi mindig viccelődött velünk, gyerekekkel. Olyan kenyeret pedig senki a világon nem sütött, mint Irmus néni! Nekünk madárkát is bedobott a kemencébe! Hjajj, de finom es volt az!

- Igen, így volt. - motyogta ő és kilépett az asszonyka mellé. Csikorgott az ajtó, amint behúzta maga mögött. - Isten áldja, kedves, mennem kell.

Azzal elsietett, szinte futva ért a domb aljában parkoló autójához, vissza se nézett. Egyetlen pillanatig sem bírt volna ott maradni, úgy érezte nem tudja elviselni az öregek hiányát.

- Pedig hamarosan kezdeni kell.valamit a házzal és a telekkel... - mondta ki hangosan, majd beindította a motort és elhajtott.

Nem tudta, nem tudhatta, hogy most járt itt utoljára. Pár hónap elteltével leterítette a kegyetlen betegség. Halálos ágyán az utolsó kép, amit lelki szemeivel látott, az apró házikó pókhálóval borított konyhája volt.