A festőnő

A festőnő

A festőnő kirobbanó szépségű volt. Telt, vérvörös ajkaira sose kent rúzst, anélkül is vonzotta a tekintetet. Szeme olyan sötétbarna volt, hogy feketének hatott. Ehhez társult bőre fehérsége, haja szikrázó vörössége. Tündökölt az egész teremtés, tetőtől talpig.

Képeit elkapkodták, már a kiállításokra is úgy kerültek, hogy ott lógott a cetli rajtuk: “Eladva”. A festőnő nagy társasági életet élt. Szerette, ha csodálják, körülrajongják, nők s férfiak egyaránt. Elegáns partikat adott, ült a társaság középpontjában, hosszú arany szipkából szívta a cigarettát, pezsgőt ivott, és kéjesen zsebelte be a bókokat.

A festőnőnek egy lánya született, nem tudni, ki volt számtalan szeretője közül az apa. Csúnya kis béka lett a leányzóból, aki mindig szerényen húzta meg magát csodaszép anyja árnyékában. Sokat olvasott, szeretett az inassal sakkozni, néha andalogva sétálgatott a hatalmas kertben. Ő is csodálta az anyját, s el nem tudta képzelni, hogy az, ami az anyját oly gyönyörűvé tette, őt miért csúfította el.

Erős szálú vörös haja örökké torzonborz volt, ezért szoros lófarokban hordhatta csupán. Vérvörös ajkai kiemelték bőre sápadtságát, sötétbarna szemei távol álltak egymástól. Mindent örökölt a szülőanyjától, csak neki nem állt jól.

A festőnő sose ment férjhez. Jól élt a festményeiből, falta a férfiakat, és bár bőre rohamosan csúnyult a sok pezsgőtől, cigarettától, éjszakázástól, hajdani szépsége mégis erőteljesen átütött ezen.

Lánya felnőtt, külön kis házikóban húzta meg magát anyja birtokán. Dolgozni járt, kutató biológus lett belőle. Vágott az esze, mint a borotva, de ez nem vonzotta, sokkal inkább taszította a férfiakat.

A csúnya, ám okos nő rajongott a macskákért, s mire észbe kaptak, egész hadseregnyi nyávogó jószág lepte el a birtokot. Anyja iránti csodálata megvetésbe csapott át. Megvetette ledérségét, iszákosságát, még a valamikori szépségét is.

A festőnő lesoványodva, betegen került be egy idősotthonba. Lánya nem volt hajlandó kezdődő demenciáját elviselni.

Groteszk jelenség volt, szépsége romjain büszkélkedett, parancsolgatott mindenkinek az otthonban. Ajka vérvörös, szeme szinte fekete maradt, haja azonban hófehér lett, s fiúsra vágatta egy szem magzata, mielőtt az otthonba dugta volna.

Soha nem látogatta anyját. A festőnőnek időnként fehér margaréták közé bújtatott vörös rózsákat és belga csokoládét küldött valaki. Ő mindig boldog volt ettől, s dicsekedett fűnek-fának.

Lányát az otthon vezetőségének kellett figyelmeztetni, hogy időnként tiszta ruhaneműt küldjön anyjának, s szükségleteit, melyeket nem a személyzetnek kellett biztosítania, kielégítse.

Fukar volt a lány, havi négy doboz cigarettát küldött be, s pezsgő helyett olcsó sört. A festőnő szinte állandóan méltatlankodott, hogy keveset hordják ki a tolószékkel a teraszra, ahol kedvére cigarettázhatott és sörözhetett.

Aztán egyszer csak nem méltatlankodott többé semmiért. Mindenre csak rábólintott, és mindössze annyit hajtogatott, hogy rendben van, rendben van, bárki bármit mondott neki.

Nem követelte se a cigarettát, se a sörét. A személyzet kivitte időnként, akkor látszott csontvázszerű arcán az öröm, de ő maga nem kérte már.

Enni nem evett semmit. Inni is csak akkor, ha valaki megitatta. Gyermeknyire zsugorodott a teste.

Kókuszdió nagyságú daganat nőtt a hasába. Amikor a mentőt hívták, még egyszer megszólalt:

– Kivisz valaki egy sörre a teraszra?

Gyenge volt a hangja, elcsukló. A cigarettát sem bírta már tartani, erőtlenül szívott belőle, mikor a nővér a szájába tette.

– Mondja meg neki, hogy bocsásson meg. És hogy a magam módján szerettem én... – susogta.

– Kinek, kedves? A lányának?

Csak bólintott. S lehajtva maradt a feje.

A mentős orvos pusztán a halált állapította meg.

A temetésén csak a nővér, aki leggyakrabban kihordta a teraszra, és egy hajlott korú férfi vett részt.

Fehér margaréták közé bújtatott vörös rózsákat tett le a friss sírhantra.