A farkas

Nyomta vállát a kapa, ami önmagában nem lett volna nehéz, de rajta volt a tarisznya, benne az elemózsia, ráadásul erre a földre egy korsó vízet is kellett hoznia. A másik rész földjükön csörgedezett egy forrás, friss, élettel teli, hűs vízű. Szeretett ott kapálni. Árnyékot adó fa is akadt. De most ez volt soron, nem lehet válogatni. Itt se árnyék, se víz, csak a végtelen törökbúzatábla. Homlokán verejték gyöngyözött. Még alig kelt fel a nap, máris égetnek a sugarai. Nehéz nap elé nézett.

- Adjon Isten, Annácska! Csak így egyedül megyen máma kapálni?

A falu felé haladt a szekér, melyről leszólt az öregember.

- Egyedül, Medus bácsi, muszáj. Az uram minap elesett, lábát törte. Anyósom beteg, ‘sze tudja. Apósom meg... - legyintett szabad kezével egyet. Nem részletezte, hogy a vénember le se feküdt csak hajnalban, egész éjjel vedelte a rossz, savanyú bort.

- Na, ügyeljen magára, s ne erőltesse nagyon a munkát. A maga állapotában... - megcsóválta bozontos ősz fejét, majd gyengén a lovak közé csapott. - Isten áldja, Annácska!

- Isten áldja, Medus bácsi! - felelt a fiatalasszony és önkéntelenül gömbölyű hasára tette a kezét.

Lassan haladt aznap, már nem bírta annyira a kapálást. Délben leült, evett egy keveset, majd folytatta a munkát. Késő délután érezte az első fájdalmat. Beleszúrt, mintha egy kést vágtak volna a hasába. Jaj, ne! - villant át rajta a félelem. Még nincs itt az idő! Legalább egy hónap, míg jő a gyerek! Nekitámaszkodott a kapanyélnek, mélyeket lélegzett. Lassan csillapodott a fájás. Óvatosan mozdulva figyelte testét. Semmi. A távolban barátságtalan, sötét felhők gyülekeztek.

- Jó lesz haza indulni. - mondta ki hangosan.

Vállára vetette a kapát, most könnyebb volt mint reggel, nem húzta a korsó víz, a harapnivaló is kifogyott a tarisznyából. Már feltűntek az első házak a láthatáron, amikor leszakadt az ég. Hatalmas villámok cikáztak, az égzengés fülsiketítő volt. Megszaporázta lépteit, de nehezen haladt. Bőrig ázva, fejét lehajtva, nekifeszülve a zuhogó esőnek, sietett, amennyire tudott. Elsötétedett a világ, fekete felhőket kergetett a szél, az eső szinte vizszintesen csapott arcába. Valami nekicsapódott a lábának; következő pillanatban elcsúszott a vízes talajon, hanyatt esett. Esés közben elrepült a kapa.

A valami, ami nekiütközött, egy kutya volt. Ahogy az asszony elesett az állat megtorpant, figyelte, hogy mozdul-e. Annácska arra tért magához, hogy a fájdalom ismét belenyilalt. Oldalra fordult, megpróbált feltápászkodni, de már jött is a következő fájás. Ez sokkal erősebben nyilalt. Összekucorodott és fájdalmában sikítani kezdett. A kutya odament hozzá. Az eső csillapodott, már inkább csendesen mosta a világot. Elmúlt a fájás, nekirugaszkodott megint, hogy felálljon. El kell jutnom legalább az első házig. Legalább Rebi nénémig... - gondolta kétségbeesetten.

Ekkor vette észre a kutyát. Nagyon közel volt és valami vadság villant a szemében. De nem maradt ideje fontolgatni, hogy féljen-e tőle vagy sem, a következő fájás leterítette. Az állat finoman megnyalta kezét, mely az eséstől sáros lett, mintegy jelezve, hogy nem akarja bántani. Annácska kinyitotta a szemét. Nézték egymást a nagytermetű kutyával.

- Szaladj, hozz segítséget... - suttogta, bár maga is érezte, hiába. Hogy is értené az oktalan állat?

A kutya egész testében megfeszült, úgy figyelte a fiatalasszonyt. Amikor az újra fájdalmasam kiáltott fel, ő is vonított egy hátborzongatót és nekiiramodott.

- Ne menj el! Ne hagyj egyedül! - esett pánikba Annácska. Pedig tudta, hogy az csak egy kutya, segíteni nem tud. Mégis jobb volt, míg itt nyalta a kezét.

Teltek a percek, ő mind jobban elgyengült, már meg sem próbált felállni. Rebi néni ájultan talált rá, a csecsemő ott feküdt a lába között, nem mozdult. Kisvártatva megérkezett Medus bácsi is, aki látta az öregasszonyt elsietni, kifele a faluból. Levette magáról az inget, a bicskájával elvágta a köldökzsinórt, és a vászoningbe bugyolálta a babát, elkezdte dörzsölni, hogy felmelegítse. Hamarosan felsírt a kisfiú. Erre Annácska is magához tért pár pillanatra.

Öreg Medus Rebi néni karjaiba nyomta a picit.

- Hozom a szekeret és felverem a doktort, ha itthon van! - azzal, amennyire vén csontjai engedték , elsietett, meztelen felsőtesttel.

A.doktor jött. Feltették a szekérre az ájult asszonyt. Szerencsére még nem vesztett annyi vért, életben maradt. Amikor magához tért és gyermekét mellére tették körülnézett.

- Hol a kutya?

- Milyen kutya? - kérdezett vissza Rebi néni.

- Amelyik a segítséget hozta. Magát, Rebi néném.

- Nem volt semmiféle kutya, lyányom. Csak egy nagy farkas ólálkodott ott. De így nyáron nem támad az.

- De hát... akkor hogy találtak rám?

- Üvöltött a farkas. Szokatlan volt így nyáridőben, kiléptem a ház elé és meghallottam a visításod.

Többé nem látták a farkast a környéken. De Annácska sok mesét költött köréje, amiket a fiacskájának mesélt, hosszú téli estéken. Sosem felejtette el megemlíteni, hogy enélkül az állat nélkül talán egyikük sem élne. És ilyenkor rápillantott a kezére, oda, ahol a farkas megnyalta.