A cipők

– Rózsa! Rózsa! Aztat mondtam, gyer’ ide!

– S há’ minek mennék? Nem mejek!

Julika sehogy nem érte utol a húgát. Már egy ideje fázott, elég volt a kintlétből, játszani sem volt kedve. A lábán átáztak a rongyok, melyek a cipőt voltak hivatottak pótolni. Biztosan Rózsa is fázik, de nem akar bemenni. Értette húga viselkedését, ha nem fázik, ő sem akarja látni részeg apját, amint bárgyún mered maga elé, s amikor néha felemeli fejét, csak azért teszi, hogy anyjukat szidja.

– Pedig édesanyám erőst dógos, nem lopja a napot sose. – motyogta maga elé a leányka.

– Búúúúú - Rózsa hangja riasztotta meg Julikát, aki a háta mögé került.

– Na, mostan elkaplak! – kacagott nagyot, megperdült és ölbe kapta a kicsit, hidegtől kipirult orcáját csókolgatva indult vele a ház felé.

Odabenn jó meleg volt. Anyjuk sokat dolgozott, hogy legalább karácsonyra legyen tűzre való. A kályhán hívogatóan rotyogott a töltöttkáposzta. Julika nagyot szippantott az illatából, miközben Rózsát letette. Mindig kevés hússal és sok rizzsel főzték, hogy jóllakjanak. Füstöltnek ott voltak a szalonnabőrkék. A lányok azt is szerették, puhára főtt, szinte szétolvadt a szájban. Rózsa elindult a ház egyetlen szobája felé. Julika még időben utolérte, tudta, hogy ott az a kicsi csenevész fenyő, feldíszitve, amit az erdőről hoztak. A kicsi még hiszi, hogy az angyal hozza, így meg kell várni, míg anyjuk csenget, akkor mennek be.

A csengőt apjuk hozta valahonnan, tavalyelőtt. Olyan szépen szólt, hogy még Julika is megpróbálta elhinni, hogy angyalcsengő az. Édesanyjuk megrázza hamarosan, az a hívó szó. Aztán kiszalad az ajtón és eléadja, hogy éppen amikor a szobába lépett, kirepült egy angyal az ablakon, jöjjenek gyorsan, nézzék meg mit hozott. Most is így történt. A kislányok beszaladtak, apjuk ott maradt a konyhában, valami szitkot morzsolt el bajsza alatt. A csenevész fácskából gyönyörű. formás karácsonyfát varázsolt az anyjuk. Ahol sűrűbb volt, onnan levágott pár ágat és odadrótozta a ritkás helyekre.

Soha nem volt alatta nagy dolog. Pár üvegcukor, egy - két alma, dió. Ez utóbbiak a fát is díszítették, kályhafestékbe mártogatták tavalyelőtt a diókat, abban az évben sok volt belőle, kis szeget vertek belé, óvatosan, arra madzagot kötöttek, úgy került az ágra. Pár gyertya is volt rajta, azok mind meggyújtva. De nicsak! - gondolta Julika - van valami nagyobb csomag is ott hátrébb. Rávetették magukat a használt, barna zsírpapírba csomagolt ajándékra. Tépték, szakították. Édesanyjuk könnyektől ragyogó szemmel figyelte őket. Egy -egy pár cipő volt benne. Jószagú, strapabíró bőrcipő. A nagyobbik leánykának rögtön eszébe jutott, hogy édesanyjuk nemrég lemérte spárgával a lábukat, akkor azt mondta, csak látni akarja, nőttek - e. Nézték a cipőt, ki- ki a magáét. Szagolgatták, simogatták. A bőr fanyar illata elvarázsolta kis lelküket. Cipő! Cipővel mehetnek majd iskolába!

Mindkettőjükre úgy illett a lábbeli, mintha rájuk szabták volna. Lefekvéskor le sem akarták venni.

– Hadd aludjunk benne, édesanyám! Na, engedje meg, ‘sze még künn se vótunk véle!

Az anya csak mosolygott, türelmesen elmagyarázta, miért nem lehet benne aludni. De abba beleegyezett, hogy az ágyuk mellett legyen, hisz tényleg még nem voltak kinn vele. Az asztalnál Julika olvasott fel a Bibliából, kicsit akadozva, de minden szó a szívükig hatolt. Majd közösen imádkoztak, aszatali áldást anyjuk mondott. Apjuk még mindig ellenséges ábrázattal kuporgott az otromba faszéken, a kályha mellett, de már nem törődtek vele. Cipőjük van! Igazi bőrből, fűző kunkorodik a végén, talpa vastag, nem kopik majd hamar. Julika megfogadta, hogy nagyon ügyel majd rá. Boldogan, jóllakottan feküdtek le, a szobát betöltötte a fenyő és az új cipők illata.

Reggel arra ébredtek, hogy anyjuk irtó dühösen kiabál valakivel. Megrémültek, ismerték apjukat, hamar eljárt a keze, ha felesége pörölt. De az most nem pörölt, hanem kiabált, olyan hangon, amilyent még sosem hallottak tőle.

– Takarodj, de rögvest! Eriggy innen, te alávaló! – mindegyre ezt hajtogatta.

Arra értek ki a konyhába, hogy anyjuk a nagykéssel fenyegeti apjukat, az pedig sután, félve, nyakát behúzva próbálja felhúzni a csizmáját. Amikor végre sikerült neki, kislisszolt az ajtón, be sem csukva maga mögött. A kislányok sóbálvánnyá válva álltak a szobaajtóban, tágra nyílt szemekkel nézték anyjukat, aki még mindig elfehéredett ujjakkal szorította markában a nagykést. Abban a pillanatban féltek tőle, a mindig szelíd, kedvesszavú anyjuktól, aki most teljesen kivetkőzött magából. Amint meglátta gyermekeit, lassan leeresztette a kést és suttogva mondta:

– Ellopta... Eladta... Ellopta a saját gyermekeitől... – és úgy elkezdett zokogni, hogy rázkódott az egész teste.

A kislányok azonnal tudták, hogy a cipőket lopta el az apjuk, kellett neki pénz italra.

------------------------------------------------------------------------------------------------------

Julika és Rózsa ültek a nappaliban és emlékeztek. Julika kezében a fénykép, melyen ketten állnak, előttük egy kőből készült virágláda.

– Tudod mikor készült ez a fotó? – nézett húgára Julika és megigazította a szemébe hulló ősz tincset.

Rózsa rövidlátóan pislogott, és fejét rázta.

– Az előtt a karácsony előtti nyáron, amikor édesapánkat utoljára láttuk.. Azért kellett a virágláda mögé álljunk, hogy ne látszódjon, hogy nincs cipőnk...Aztán… aztán tudod mi történt karácsonykor.

– Ellopta a cipőnket. Annak a bőrnek az illatát máig érzemn… Vajon mi lett vele? Miért nem jött vissza? – Rózsa hangja kicsit sírós volt. Féltek az apjuktól, de valahogy szerették is.

– Nem tudom... nem tudhatom... Na, gyere, nézd meg mit vettem neked karácsonyra, kicsi testvérkém!

A két öregasszony nehézkesen állt fel. Ahogy haladtak a szoba felé, mindketten hallották a régi csengő hangját, melyet apjuk szerzett valahonnan.

(Ha tetszett, nyomj rá egy szívecskét, ami jelzés nekem, de a substacknek is, hogy követtek, olvastok, érdeklődtök az írásaim iránt. Neked egy katt, nekem egy lépés előre. Köszönöm! )