Gyermekkorunkban nem volt jellemző, hogy gyakran vásároltak volna nekünk ruhát. Persze a felnőttek saját részükre sem sokat vettek. Akkoriban még valahogy megbecsültük azt a keveset amink volt. És megjavítottuk, vagy ha mi nem tudtuk, vittük szakemberhez. Varrónőhöz, aki ha nem más, szép foltot tett rá. A zoknikat is megstoppoltuk. Még stoppoló fánk is volt, amire ráhúztuk a stoppolandót, s szépen, apró öltésekkel a lyukat eltűntettük. Már kicsi koromban is tudtam varrni, igaz, nem szerettem soha.
A nájlonharisnya majdhogynem luxuscikk volt. Ha felszaladt a szem, vittük a szemfelszedőhöz. Vigyáztak is rá a nők! A cipőt a suszterhez hordtuk.A női cipőket, ami elkopott, vittük sarkallni. Az szépen lecsiszolta a kopást, és vastag, új gumit ragasztott, szögelt rá. Volt olyan is, amit varrni kellett, mert a varrásnál kibomlott, pár esztendő használat után. Aztán mikor a suszter megjavította, még hordtuk pár évet. Persze inkább a felnőttek, hisz a gyerek hamar kinőtte. Lehetett saját lábra csináltatni cipőt. Az aztán tartott! Édesanyu gyakran velünk küldte el a lábbeliket. Szerettem a suszterműhely illatát. A ragasztó szaga körbelengett mindent, csípte a szemet is, de én szerettem.
A szabónak, akihez a mi családunk járt, a Bolyai utcán volt az üzlete. Nála csináltattuk a bordás bársonynadrágot, volt, hogy paszpollal a szélén, mert éppen az volt a divat. De a színházba járó szoknyám is ott készült, tükörbársonyból! Hogy szerettem a tükörbársonyt! Mennyire óvtam! Sötét volt a szabóüzlet, apró kis lyuk. Krétával rajzolta a bácsi a mintát, az első próbánál még csak az összefércelt darabot igazította ránk, és tűzte meg színes fejű gombostűvel a megfelelő helyen. Mindig féltem, hogy megszúr, de ez sosem történt meg. Amikor készen volt a ruhadarab ( mindig időben ), addig a boltból ki nem engedett a szabómester, míg fel nem próbáltuk, és tökéletesen nem illett ránk. Ritkán kellett utána szabni. A kedvencem egy piros kordbársony nadrág volt, Gabi testvéremnek is pont olyant csináltattak a szüleink. Fehér paszpol díszelgett az oldalán.
A konfekciós üzletben vásárolt blúzokat, pulovereket is megvettük, de azok olyan unalmasak voltak, hogy sokat nem kellett válogatni közülük. Sebaj, hazavittük, kihímeztük, ráhorgoltunk valamit, és egészen csinos kis darabok lettek. Aztán ott volt a helenka! Ki emlékszik rá? Vékony, műszálas anyagától viszketett a bőr, de felvettük, mert színes volt legalább, és alsóruhának a pulóver alá kitűnően bevált. Magas nyakát nehezen viseltem. Egy zöldre emlékszem, amit sokat hordtam... Sálat, sapkát kötöttünk magunknak, de volt olyan fehér, bundás anyagból is sapkánk, amit édesanyu varrt, és hogy feldobja, katicákat hímzett rá. A Love sztori című filmre emlékeztek? A főszereplő lánynak hosszú kötött sálja és hozzá illő sapkája volt. Mi pont olyant kötöttünk Gabival! Hu, de szerettük!
Jól elkalandoztam... Régi szép emlékek. A bundáról akartam mesélni. Gabika szürke bundájáról. Nem emlékszem honnan szerezték be édesanyuék. Ritka szép darabnak számított. Kis bekecsformájú, diszkrét halványszürke kabátka, mintha ezüstróka prémje lett volna, de persze műbunda volt. Vasárnap volt, kemény tél, a blokk melletti sekély patak, a Poklos, befagyott. Szüleink dolgozni mentek, akkoriban a hatnapos munkahét mellett, minden második vasárnap is termeltek a gyárak. Minket ritkán engedtek a Poklosra játszani, de olyan sekély volt ekkor, és annyira kőkeményre fagyott, hogy ezen a napon lemehettünk korcsolyázni a blokkbéli többi gyerekkel együtt.
Gabikának a lelkére kötötték, hogy nehogy az új bundát vegye fel! Ő, aki el volt ragadtatva a gyönyörű kis darabtól, ezúttal nem fogadott szót. Libegett a jégen, bámulatosan elegáns volt, mintha egy kosztümös filmből lépett volna ki. Önfeledten korcsolyáztunk a tükörsima jégen, orrunk, arcunk kipirosodott a hidegtől, de mit törődtünk mi ezzel!
Telt az idő, és mi haza kellett induljunk, hogy délre, mire a szüleink megérkeznek, meg melegítsük az ebédet. Én már fenn voltam a parton, és vártam Gabikát. Ahogy a patak szélére ért, egyszerre csak reccs.... beszakadt alatta a jég! Nem volt mély alatta a víz, talán térdig ha ért, de ő ahogy hadonászva próbálta egyensúlyban tartani magát, úgy esett el, hogy a bunda is vizes lett. Biztosan nagyon rossz volt a hideg vízben állni, és várni, míg valaki kiszabadítja ( hamar megtörtént ), de ő ezen nem is kesergett. Viszont a bunda! A vadonatúj ezüstróka prémre emlékeztető bunda! Hát az bizony tönkrement.
Nem kapott ki a testvérem. De a régi, ütött kopott kabátkáját kellett még a színházba is felvegye, ami neki nagy bánatra adott okot. Felnőtt korában is emlegette azt a gyönyörű szép kabátkáját, amit mindössze egyetlen egyszer hordott.
A képen jobbról balra: Gabika, saját maga által kötött pulóverben, Herci húgom és én. Rajtam a zöld helenka, felette a blúz konfekció boltból vásárolva ugyan, de a nyakán és a mellrészen mi hímeztük ki. A nadrágom bársony.



Arra a varódára a Bolyai utcában én is emlékszem. Szegény Gabika sajnálhatta azt a bundát.
Köszönöm szépen Tündike, hogy újra felelevenítetted ezeket az emlékeket,a gyerekkorunkat...🌹❤️🙏