Lehetőség van magyar számlára is utalni, amennyiben ez könnyebb nektek. Ebben az esetben kérlek tüntessétek fel az email címeteket, melllyel itt feliratkoztatok, hogy az előfizetést jóvá tudjam írni.

A számlaszám: 16200254-10206238, Magnet bank, Lakó Tünde ( ide a Péterfi nem szükséges )

Itt fizethetsz elő

Már nem emlékszem pontosan mit ( ami nem csoda, hisz majd’ ötven esztendeje történt ), de egészen bizonyos, hogy valami vezért dicsőítő motívumot kellett alakítsunk egy augusztus 23-án, ráadásul zsenge kis testünkkel, táncikálást követően. Gyerekek voltunk, kisiskolások és vártuk a városba Ceausescut, a véres kezű diktátort.

Nagy volt a felfordulás a városszerte, ezerrel szépítették, takarították az emberek, felnőttek és gyerekek egyaránt, a tereket, utcákat, parkokat. Mi, gyerekek, élveztük a ránkszakadt feladatokat, főként azért, mert nem az unalmas iskolapadban ültünk, kiszabadultunk a szabad levegőre. Már amennyire szabad volt abban az időben bármi is, hiszen kis túlzással a levegőt is szűken mérték.

No de a munkán kívül ott volt még a szerep. A tánc. Amit be kellett tanulnunk a vezér köszöntésére. Hónapokkal előbb elkezdtük, merthogy mindennek tökéletesnek kellett lennie. Olyannyira tökéletesnek, hogy például a ducibb lányok nem is vehettek részt a dologban, mert a román, elköltelezetten kommunista érzelmű, párthű tanítónő szerint, aki vezényelte az egészet, nem mutatnának jól sorainkban.

Eleinte az iskolaudvaron próbálták gyakoroltatni velünk, de aztán az szűknek bizonyult, és inkább a város stadionjának futballpályáján folytattuk, ahol majdan amúgy is a premier előadatik szeretett vezérünk szemei előtt. Közben eljött a vakáció is, a nyár.

Azon a nyáron nem jutott annyi idő strandolni, mert mindennap, szombaton is, kellett menni táncpróbára. Sokat vihogtunk, bohóckodtunk, ezért gyakran elrontottuk a lépést, aminek egyenes következménye az volt, hogy tenyerest vagy körmöst kaptunk a fent említett, derék honleánytól, aki pulykavörössé vált minden hibától és magából kikelve rikácsolt, kezében egy hosszú favonalzóval hadonászva.

Arra emlékszem, hogy én sárga voltam. Azaz sárga balettruhám volt, merthogy a trikolórt kellett a táncdarab végén kirakni, valami felirattal a közepén, amire, mint említettem, nem emlékszem. Talán a PCR volt? ( PCR: Román kommunista párt román rövidítése ), nem tudom… A zenei aláfestés az akkori nagy sláger volt: Una Paloma Blanca. Azaz, egy fehér galamb. Ki ne ismerné? Legalábbis akkor mindenki ezt dúdolta, úton, útfélen.

Eljött a nagy nap, augusztus 23. A nép elkezett özönleni előbb a főtérre, ahol a nyitott gépkocsin bevonuló diktátort volt hivatott éljenezni, piros-sárga-kék zászlót lengetve. A mosoly kötelező volt. Az én apámat oldalba bökte egy milicista, hogy mosolyogjon, ne vágjon ilyen savanyú képet. Aztán a nagy stadionban gyűltek össze az emberek, már aki befért. A vezért és kíséretét virággal díszített pulpitusra ültették és megkezdődött a dicsőítő előadás.

Volt ott minden: köszöntés, szavalás, ének, tánc, kicsik és nagyok mind mosolyogva ( visszaemlkézve eme mosolyok inkább vicsorgásnak feleltek meg többnyire ) éljeneztek és nem is tudták hova legyenek az örömtől, hogy ily nagy megtiszteltetés érte szerény erdélyi városunkat: maga a nagy vezér, a román kommunista párt elnöke, az ország szeretett első embere látogatott meg bennünket.

Meleg volt, sőt, kánikula. A vezér pulpitusa fölé árnyékot adó valamit építettek hamarjában, de a pórnép a tűző napon ácsorgott, éljenzett, dicsőített, szavalt, táncolt, vastapsolt. Mi kerültünk sorra utoljára. Az édesanyák tettek be vizet elegendőt, de azt az öltözőben kellett hagynunk, nehogy aztán megzavarja a tökéletes képet, ha netán valaki kezében maradna.

Végre minket is kiterelt a lelkes, ekkor már fénylő izzadságban fürdő elvtársnő, miközben sziszegve utasított bennünket, nehogy hiba legyen az előadásunkban, mert viselnünk kell majd a következményeket. Piros, sárga és kék ruhába öltözött kislányok szaladtak a pálya közepére, felvettük a megfelelő kezdőalakzatot és megszólalt a zene: Una Paloma Blanca!

Roptuk, sirültünk, perdültünk, forogtunk, minden simán zajlott, egészen addig amíg én gondoltam egyet, vettem a bátorságot és szabotázst követtem el. Elájultam. Már a hűvös öltözőben tértem magamhoz, édesanyu karjaiban, vizesruhával a homlokomon, tarkómon. Amint feleszméltem, hazavittek. Végtelenül el voltam keseredve, hogy nem csinálhattam végig a többiekkel az egészet, minekutána az egész nyaram ráment a próbákra. A szüleim persze vigasztaltak, hogy odase neki, majdnem a végén dőltem ki a sorból, de én továbbra is csendesen pityeregtem.

A következő iskolaévben, életemben először négy jegyet levontak a magaviseletemből. Édesapu és édesanyu nem kapták meg az az évi tizenharmadik fizetésüket, amit annak idején prémiumnak neveztek. Nem kellett találgatnunk, miért büntettek minket, hiszen nyíltan megmondták: az én rebellis „viselkedésem” , melyet a vezér látogatásakor tanúsítottam volt az oka.

Hiába bizonygattam, hogy szívem minden vágya az volt, hogy becsülettel végigcsináljam…

Elsején kapták a fizetést. Ott ült Mancika a sötét kis lyukban és kiszámolta mindenki havi pénzét, az utolsó kis apróig. Voltak olyanok, akik nagyvonalúan otthagyták a csörgő érméket, csak a papírpénzt vették el. Mancika ilyenkor csendesen félretette egy konzervesdobozba, amit erre a célra tett a fényesre kopott munkaasztalára. A nagyvonalúak többnyire a legszegényebbek közé tartoztak, akik ilyenkor kiskirálynak érezték magukat. Hogyisne! Hiszen ma nagykanállal esznek otthon a kölkök, az asszony izzadva áll három napig a tűz mellett és főzi a finomságokat: húsleves lesz, velőscsonttal. Csirkepaprikás. Valami pogácsa is kerül, no meg édes lepény.

Marci elvette a kékhasú papírpénzeket, az aprók csillingelve gurultak le róluk, rámosolygott Mancikára, majd egyenesen a bodega felé vette az irányt. Kiss Pistával megbeszélték, hogy ott találkoznak, legurítanak néhány korsóval, aztán irány hazafelé, míg az asszony utánuk nem jön. Iluska, a csaplárosné ilyenkor elemében volt. Szerette a nagy sürgés forgást, de megrészegedni senkit nem engedett. Ha valaki mégis követelte a további italt, egy-kettőre kioktatta:

– Sipirc haza, te semmirekellő! Elinnád a család elől a pénzed? Ne mereszd rám a szemed, már keresztbe áll úgyis! – ez utóbbi egész mókásan hatott, mert ha valakinek, akkor Iluskának keresztbe álltak a szemei, no nem az italtól, hanem a kancsalságtól. Iluska sohasem ivott.

Csak azok mertek ellenállni a csaplárosnénak, akik újoncok voltak. De hamar megtanulták a Döglött Rézfülű Bagoly házirendjét: nincs lerészegedés, nincs verekedés, legénykedés. Aki ezeket megszegi, annak Iluskával gyűlik meg a baja, legrosszabb esetben soha többé be nem teheti ide a lábát, ami azért nagy baj, mert más italmérés közel s távol nincs.

Marci és Pista a hátsó sarokba ültek le, a kopott, piros-fehér kockás abroszos kisasztalkák egyikéhez. Iluska már rebbent is, csapolta a sört. Alig telt el egy perc, már ott is termett az asztaluknál, vidáman lecsapta eléjük a sört, majd csípőjét túlzottan ringatva indult a pult mögé, mert szállingózni kezdtek a gyárból a munkások.

Már javában zsongott a bodega, álló vendég is volt elég, nem jutván asztal mellett hely mindenkinek, amikor a nagydarab, sötét öltönyös férfi belépett. Megállt az ajtóban és körülnézett, mint aki keres valakit, aztán lassú léptekkel a pulthoz ment. Iluska éppen csapolt, hisz ilyen napokon egyebet sem csinált, de azért rámosolygott az idegenre, kivillantva ép, fehér, de összevissza nőtt fogait. Olyan volt, mint egy megtermett mókus, aki a diótöréssel elferdítette rágószervét.

– ‘napot kívánok, mit adhatok?

– Egy korsóval a jobbikból – vetette oda az idegen, a köszöntést figyelmen kívül hagyva. Ettől Iluska mosolya lekonyult, de engedelmesen kiszolgálta a vendéget.

Ahogy a férfi elvette a korsót, Iluska tekintete a kezére esett. Nem tudta miért, de kirázta a hideg és rossz érzés kerítette hatalmába. Sárga keze volt az idegennek, körmei ragyogó tiszták, ujján nagy pecsétgyűrű. Marci közeledett a pulthoz, elfehéredett arccal, egyenesen az idegenhez.

– Mit keresel itt? – sziszegte halkan, de Iluska meghallotta és bár visszafordult a csap felé, hogy a rendeléseket teljesítse, a fülét kihegyezte és fél szemmel tovább figyelte az idegent. Megállapította magában, hogy az öltöny, melyet viselt, előbb elegánsnak hatott, de jobban szemügyre véve kopott, pecsétes, mi több az inge gallérja már foszladozik.

– Édes egy cimborám – az idegen hangja reszelős volt, mégis bántóan magas. – Mit keresnék? Hát téged! – lehalkította a hangját és Iluska csak egy foszlányt csípett el a mondanivalójából. – ....nem felejtettem el…

– Nem tartozok én semmivel – Marci nem suttogva válaszolt.

Az idegen arca elsötétült.

– Rendezzük békésen, vagy ....? – nyitva hagyta a mondatot és kezét zsebébe csúsztatta.

Iluska megfeszült. Közben azt is konstatálta, hogy a férfi arca is sárgás, mint aki keveset van a napon, levegőn. Az idegen mozdulata, mellyel zsebébe nyúlt, ismerős volt előtte, még abból az időből, amikor idekerült és a Döglött Rézfülű Bagolyban vad, részeges hangulat uralkodott, nem egyszer verekedésbe, mi több, késelésbe torkollott. Már esztendők óta nem történt ilyesmi, különösen csendes, a kopott bútorzat, a sörpára és az olcsó dohány füstjének szaga ellenére, kellemes bodega volt ez. Marci egészen közel hajolt az idegenhez, igyekezett megőrizni nyugalmát, de jól látszott, hogy nehezére esik, ideges lett a fenyegető hangtól.

– Vagy? Mi lesz akkor, ha nem, Görény? Már nem a dutyiban vagyunk...

Iluskának eszébe villant, hogy Marci két esztendőt volt börtönben, politikai okokból csukták le. Ez idő alatt ő maga sokszor kisegítette egy kis kölcsönnel az itthon maradt asszonykát, hogy a négy gyermeknek enni tudjon adni. Marci teljesen megváltozva jött ki a dutyiból, csendes lett, nem politizált többé. Ábrázata megtört lett, alázatos.

Az idegen, aki, mint kiderült a Görény névre hallgatott, kirántotta kezét a zsebéből. A többi olyan gyorsan zajlott le, hogy a bodega hátsó felében iszogató munkások már csak arra riadtak, hogy ott elől tapsvihar és éljenzés tör ki. Iluska nehéz teste, fürge, kamaszokat meghazudtoló mozdulattal átlendült a pulton. Szoknyája suhogva repült gazdája nyomában. Megragadta Görény kést markoló kezét, csavart egyet rajta, akkorát, hogy reccsent belé, mire az meglepetten kiejtette kezéből a fegyvert. A következő pillanatban a csaplárosné villámgyorsan emelte fel a gallérjánál fogva a nagydarab embert és szinte futva vitte az ajtóig, jobb lábával kirúgta, s mint egy pihét, úgy hajította ki terhét az utcára.

Amikor visszalépett előbb döbbent csend fogadta, majd éljenzés és a tapsvihar rázta meg a bodega régi falait. Iluska pirulva igazgatta el szoknyáját, majd összecsapva a tenyerét, elkiáltootta magát:

– Ki is kért négy korsóval? – azzal döngő léptekkel visszament a pult mögé.

Odakinn Görény feltápászkodott és ahogy csak a lába bírta futni kezdett. Többé nem látták a környéken.

Bár írásaim többségét ingyenesen kínálom, mint ezt is, mégis nyitva áll a lehetőség az előfizetésre, mellyel olvasaható minden írásom, teljes egészében. Örömmel veszem, ha megtiszteled a munkámat egy jelképes havi vagy éves összeggel, ezzel éreztetve velem, hogy értéket képviselnek a műveim. Előfizetni a narancssárga gombra kattintva lehetséges. Előre is hálás szívvel köszönöm!

Lehetőség van magyar számlára is utalni, amennyiben ez könnyebb nektek. Ebben az esetben kérlek tüntessétek fel az email címeteket, melllyel itt feliratkoztatok, hogy az előfizetést jóvá tudjam írni.

A számlaszám: 16200254-10206238, Magnet bank, Lakó Tünde ( ide a Péterfi nem szükséges )

Előfizetői gomb

Első rész

Alig látszott ki a földből, már rikkancskodott. Nehéz volt a köteg újság, de ahogy a nap haladt mind könnyebb lett. Sokan vettek tőle, mert mindig mosolygott és tréfásan kínálta a lapot.

“ Tessék csak tessék! Megjelent a Ma hangja! Vegyék, vigyék, ne a lelkükre tegyék, hogy a nyomdász egész éjjel dolgozott! “

Vagy:

“ A Ma hangja ma is szól, holnapig elaraszol! “

Esetleg:

“ Olvassák a Ma hangját, ne hallgassák a sok pletykát”

Anyja harisnya szemfelszedő kis műhelyben dolgozott, a kis rikkancs mindig azon a környéken szaladgált. Ha baksist kapott, berohant:

- Édesanyám tegye el!

Az megsimogatta kócos buksiját, csókot nyomott a homlokára, és próbálta megnyugtatni lelkiismeretét, hogy ez a csöppség muszáj dolgozzon, különben felkopik az álluk. Három gyermeke volt, abból két lány, kisebbek a fiánál. A szomszéd néni vigyázott ilyenkor rájuk pár garasért.

A rikkancs egyik nap jobban, másik nap rosszabbul keresett. Ha esett, alig adott el valamit, az emberek ernyő alá húzodva szaporázták a lépteiket rosszkedvűen, nem álltak meg. Persze ő bőrig ázott. Az újságok is eléggé vizesek lettek, olyankor, ha néhány egészen tönkrement, levonták a béréből.

Télen történt, karácsony után két nappal. Nem tudott elég sebesen futni fel - alá a lapokkal, ahhoz hogy ne fázzon. Kezét, arcát kicsípte a fagy, ajkai kékek voltak. Elegáns dáma közeledett, ezüstróka volt a kalapja, boája és muffja. Fázosan kapaszkodott egy irhabundás férfiba, és hevesen magyarázott valamit.

A rikkancs, ahogy botladozva szaladgált, hirtelen megcsúszott egy , a hó takarásában alattomosan megbújó jégen, és olyan sebességgel siklott, hogy a nőnek ütközve felborította azt. Ijedten ugrott fel és sietett a hölgy felé, segíteni. Mire odaért, a férfi már felemelte, és magából kikelve ordított a legénykére:

- Vak vagy??? Nézz a lábad elé, adta-szedte poronty!

Azzal olyant lökött egyet a rikkancson, hogy az hanyatt vágódott, és a fejét a járdaszegélybe verte, azon nyomban kiserkentve a gyermek vérét, ami úgy terjedt a mocskos havon, mint valami vörös patak, mely az útját keresi. Anyja meglátta az ablakból, és eszét vesztve, sikoltozva rohant a fia felé. Vesztére. Kétségbeesésében nem nézett se jobbra, se balra, és egy arra trappoló lovasszán halálra gázolta.

A rikkancs egy rózsaszín tapétás szobában tért magához. Pihepuha ágyban feküdt, a dunyha úgy ölelte magához, mintha egy könnyű felhőn lebegett volna. Egy öreg cselédféle sürgött körülötte, és mikor a gyermek kinyitotta szemét elkezdett kiabálni:

- Asszonyom! Megébredt! Asszonyom!

A rókaprémes nő lépett a szobába, persze prém nélkül.

- Hát magadhoz tértél, kicsike! - öröm csillogott a szemében. Már nagyon aggódtunk miattad! Két hónapig voltál eszméletlen! Na, na, lassan a testtel, hívjuk a doktort, majd ő megmondja mikor kelhetsz fel.

Azzal kisietett . Az öreg cselédhez fordult a legényke:

- Hol vagyok? Hogy kerültem ide? Édesanyám tudja, hogy itt vagyok? Szólaljon hát meg, néném!

- Oh, te kis árva, anyád már semmit nem tud! Meghótt a nyomorú.

- Mariska! - csattant a nő hangja, aki időközben visszatért. - Elhallgasson! Menjen, mindjárt itt a doktor, vezesse fel!

A fiú csak feküdt, szemét könnyek öntötték el. Kérdőn nézett az asszonyra.

- Sajnos, fiacskám, édesanyád tényleg meghalt. De ne aggódj, jó helyetek van itt, a húgaidat is idehozattuk...

A gyermek nem tudott megszólalni. Folyt a sós lé az arcán, és próbálta felfogni a hallottakat.

Második rész

A doktor délután érkezett. Hosszan verte le a havat a kalapjáról, csizmájáról, komótosan mozgott. Öregember volt, szakálla fehér, mint a hó, tekintete fáradt, mintha sok átvirrasztott éjszaka lenne a háta mögött. Leült az ágy szélére, elővette hideg hallgatócsövét, s a fiú összerezzent, ahogy a mellkasához ért.

– No, ne félj – mormolta. – Csak lélegezz, fiacskám, szépen, mélyen.

Megkopogtatta a hátát, a mellét, fülelt, bele világított a szemébe, hosszan fürkészte. A rikkancs el nem tudta képzelni mit láthat. Körbe tapogatta a kis kerek buksit is.

– Erős kis lurkó vagy te – mondta végül halkan. – Erősebb, mint amilyennek látszol. Más belehalt volna ennyibe.

Megsimogatta a fiú kezét, s hangos csattanással bezárta a táskáját.Az ajtóból még visszafordult, s mintha csak magának mondaná, ezt mormolta:

– Kár, hogy a kis András nem volt ilyen erős...

Azzal kiment.

A fiú Mariskához fordult, aki a kályhánál matatott.

– Ki az az András, néném?

Az öregasszony keresztet vetett.

– Az asszonyom kicsi fia vót, Isten nyugosztalja szegénykét. Tavaly vitte el a torokgyík, három nap alatt. Azóta nem találja a helyét az én jó asszonyom. No, de nem a dógod! Téged hogy hínnak?

– Ákos vagyok – felelt a legényke udvariasan. – Tessék mondani, mikor láthatom a testvéreim?

– Türelem, édes fiam, türelem.

Estefelé engedték be hozzá a két kislányt. Alighogy kinyílt az ajtó, a kisebbik, Rózsika, már szaladt is, fölkapaszkodott az ágyra, és bátyja nyakába csimpaszkodott.

– Bátyuska! Tudtam, hogy fölébredsz! Jaj, mennyire hiányoztál!

Ilonka, a nagyobbik, az ágy lábánál állt meg, s csak nézte a bátyját, miközben szótlanul gördült le a könny az arcán. Két hónap nem hosszú idő, nekik mégis végtelennek tetszett. Minden este érte imádkoztak. És most végre... végre... magához tért. Anyjuk halála után aligha bírták volna elviselni nagyobbik testvérük elvesztését.

– Hát megvagytok – suttogta a fiú, és átölelte mind a kettőt. Jó szaga volt a hajuknak, frissen mosott, idegen illat lengte körül a leánykákat. Szép ruhában, rendezett külsővel álltak az ágy mellett.

– Itt minden nap kalácsot kapunk – újságolta Rózsika boldogan. – És Mariska néni mesét mond este.

A fiú mosolygott, de a torkát szorította a fájdalom. Édesanyjára gondolt, akit soha többé nem ölelhet, aki soha többé nem simítja meg a fejét, azzal acsendes, de erős szeretettel, ahogy szokta.

Néhány nap múlva, mikor már a folyosó végéig elmerészkedett, nem szédült annyira, az alkonyi csöndben hangokat hallott a szalon felől. A nehéz tölgyfa ajtó nem csukódott be egészen, s a résen átszűrődött a beszéd. Megismerte az asszony hangját, és egy férfiét is — azét, az irhabundásét.

– ...nem várhatunk a végtelenségig, Margit – mondta a férfi. Sima volt a hangja, de türelmetlenség bujkált benne. – A végrendelet világosan szól. Amíg nincs a házban gyermek, akit fölnevelsz, a vagyon a sógorodé marad. András halálával minden a Bárczyakra szállt volna.

– Tudom én azt jól – felelte az asszony fojtottan.

– Akkor hát örülj, hogy itt vannak ezek a kis jöttmentek. A törvény elégedett lesz: árvákat fogadtál, van kit fölnevelned. Aláírod a papírokat, s a kassza a miénk.

Csönd ereszkedett a szobára. Aztán az asszony, halkabban, szinte félve:

– És… azután?

– Azután? – A férfi fölnevetett, könnyedén, mintha csak tréfálna. – Azután a lelencházban is meglesznek. Mi meg összeházasodunk, és nem kell többé a fogunkhoz verni a garast.

A fiú a hideg falnak dőlt. Megfagyott ereiben a vér. A gondolatok úgy cikáztak a fejében, hogy belefájdult. Aztán lassan, óvatos léptekkel visszament a szobájába.

Harmadik rész

Ákos azon az éjszakán alig aludt.

Valahányszor lehunyta a szemét, ugyanazok a szavak tértek vissza hozzá. Végrendelet. Vagyon. Lelencház. Nem értette mindnek pontosan a jelentését, de annyit igen, hogy egyik sem jelenthet jót nekik. A lelencházról hallott már az utcán. A rikkancsok között akadt olyan fiú, aki onnan szökött meg, s olyankor cifra dolgokat mesélt róla. Ákos eddig azt hitte, az efféle történetek felét csak azért találják ki, hogy ijesztegessék azokat, akik sosem voltak ott.

Most valóban félelmetesnek tűnt minden szó, amire emlékezett ezzel kapcsolatban.

Sokáig feküdt mozdulatlanul, a dunyhát az álláig húzva. A ház neszei egészen másként hatottak rá, mint azelőtt. A lépcső recsegése, amelyet eddig észre sem vett, most lépteknek tetszett. Ha odakint megzörrent az ablak a széltől, összerezzent. Még Mariska csoszogását is gyanakodva hallgatta a folyosón.

Pedig tegnapig ez a ház jelentette számára a megmenekülést.

A meleg szobát. A tiszta ágyneműt. Azt, hogy Rózsika és Ilonka jóllakva hajtják álomra a fejüket. És Margitot, aki ott állt az ágya mellett, amikor két hónap után először fölnyitotta a szemét.

Ákos nyugtlanul az oldalára fordult.

A férfi hangját nem téveszthette össze máséval. Ugyanaz a hang volt, amely a havas utcán ráordított. Ugyanaz az ember, akinek karja akkor úgy taszította félre, mintha nem gyermek, csak valami útban heverő rongycsomó lett volna.

Azonnal felismerte, tudta, ki beszél odabent.

Ez tette az egészet még félelmetesebbé.

Reggelre sápadt volt és kedvetlen. Mariska hiába rakta elé a tejeskávét meg a vastagon vajazott kenyeret, csak piszkálgatta.

– Mi bajod, te, ‘sze hezzá se igen nyúlsz az ételhez!

Ákos megvonta a vállát és kelletlenül harapott egyet a kenyérbe.

Nem akart beszélni.

Az utcán megtanulta, hogy aki sokat jártatja a száját, könnyen olyat is elmond, amit jobb lett volna magában tartani. Édesanyja is mondogatta néha: „Okos ember előbb gondolkozik, aztán beszél.”

Hát ő most gondolkozott.

Délelőtt Margit nem mutatkozott. Rózsika és Ilonka egyik szobában játszottak, idehallotta a csirikolásukat. Feltápászkodott és elindult a hangok irányába. Nem messze voltak tőle.A fiúcska nekidőlt az ajtófélfának és mosolyogva figyelte őket. Rózsika valami rongybabát ringatott, Ilonka pedig egy képeskönyv fölé hajolt, amelynek vastag lapjain cifra ruhájú királyok, törpék és tündérkisasszonyok sorakoztak és úgy tett mint aki olvasni tud már, be nem állt a szája.

A kisebbik észrevette.

– Gyere, Ákos, játszol velünk?

Ákos odament hozzájuk, de játszani nem volt kedve. Leült egy fotelbe és nézte a két kislányt.

Rózsika mit sem törődött bátyja rosszkedvével. Magyarázott a babájának, aztán megfeddte, amiért nem akar aludni, végül gondosan betakarta egy hímzett kendővel.

Ákosnak egyszerre eszébe jutott az édesanyjuk.

Olyan hirtelen, hogy belesajdult a mellkasa.

Ákos fél szemmel látta, hogy az ajtó előtt megállt valaki. Margit volt. Nem lépett be rögtön. Egyik kezével az ajtófélfát fogta. Hosszan nézte a gyermekeket. Különösen Rózsikát. A kislány éppen a rongybaba takaróját igazgatta, és közben valami altatódalt dúdolt. Margit arca különös lett. Mintha egyszerre akarna belépni és elfutni.Aztán észrevette, hogy Ákos őt nézi. Egy pillanatig farkasszemet néztek. Végül Margit elmosolyodott, fáradtan, elgyötörten.

– Jól vagy, Ákos?

– Jól, nagyságos asszony.

Margit bólintott. Ennyi volt az egész. Mégis, amikor elment, Ákos sokáig nézte az üres ajtónyílást. Valami nem hagyta nyugodni. Ha Margit csak a pénzt akarta, miért nézett úgy Rózsikára? Gyermekszíve megérezte, hogy nem lehet egészen gonosz ez az asszony.

Délután Ákos megint sétálni indult. A doktor meghagyta, hogy mindennap járjon egy keveset, mert a hosszú fekvéstől elgyengült. Mariska ugyan legszívesebben karon fogta volna, de a fiú visszautasította, és inkább lassan, a fal mellett haladt, mert a szédülése még nem múlt el teljesen. A felső folyosón még alig járt. Ott hűvösebb volt, és a legtöbb ajtó zárva volt.

Az egyik azonban nyitva maradt. Ákos csak egy pillanatra nézett be. Gyermekszoba volt. Nem olyan, mint amelyikben a húgai laktak. Egy kis ágy állt a fal mellett, rajta összegyűrt takaró. Mindenfelé játékok: fakard, ólomkatonák, faragott lovacskák . Az ablak alatt apró csizma, az egyik eldőlve, mintha tulajdonosa csak most rúgta volna le.

Ákos rögtön tudta, kinek a szobája. Andrásé. Óvatosan beljebb nem ment. Későn vette észre az asszonyt, aki az ablaknál állt. A fiú első gondolata az volt, hogy gyorsan visszahúzódik, de az asszony nem vette észre. Valamit tartott a kezében. Egy kis matrózruhát, kék gallérral. Sokáig nézte, aztán az arcához emelte és beszívta az illatát.

Ákos mozdulni sem mert. Margit válla megremegett, de ez hamar elmúlt. Kihúzta magát és gondosan összehajtotta a ruhácskát és letette. Még párszor végigsimította. Volt valami ebben a mozdulatban, ami a fiúcska lelkéig hatolt.Ákos nesztelenül kihátrált, érezte, hogy valami bensőségeset lesett ki és ettől kicsit restellte magát.

Estére megérkezett az irhabundás férfi. Ákos a lépcsőfordulóból pillantotta meg. Most nem volt rajta bunda, csak sötét kabát; mégis Ákos szemében mindig az maradt, aki azon a téli napon az utcán fellökte. A férfi leporolta kesztyűjét, átadta kalapját Mariskának, és úgy ment a szalon felé, olyan otthonos léptekkel, mintha a ház már az övé volna.

Útközben felpillantott, mert megérezte, hogy valaki nézi. Meglátta a fiút. Megállt. Ákos nem mozdult. Néhány pillanatig egyikük sem szólt.

A férfi szája végül mosolyra húzódott.

– Megerősödtél – volt valami visszataszító a mosolyában.

Ákos nem felelt. Nem tudta, vajon a másik emlékszik-e arra, hogyan lökte fel. Talán igen. Talán nem. Talán az olyan ember, aki könnyen taszít félre egy gyereket, másnapra már el is felejti. A férfi továbbment.

Aznap este mindannyian együtt vacsoráztak. Margit szokatlanul csendes volt. A férfi vele szemben ült, jó étvággyal evett, időnként mondott valamit, mire Margit kurtán válaszolt vagy csupán bólintott.

Ákos alig evett. A férfi időnként rátekintett. Margit pedig, valahányszor ezt észrevette, nyugtalanná vált. Vacsora után a gyerekeket fölküldték. Ákos most nem maradt hallgatózni. Egyszer már meghallotta azt, amit nem kellett volna, és elég volt neki. A szobájába ment, de sokáig az ajtó mellett állt. Nézte a még mindig szokatlan bútorzatot, az ágyat a meleg dunyhával és ebben a pillanatban nagyon idegennek érezte. Lentről beszélgetés tompa hangjai szűrődtek fel.

A szalonban közben a férfi bőrtáskát tett az asztalra. Margit ismerte a táskát. Látta már máskor is, amikor üzleti ügyekről beszéltek, számlákat számoltak, vagy levelek kerültek elő, amelyeket neki csak alá kellett írnia. Régebben megnyugtatta ez a határozottság. András halála után különösen. Akkoriban minden döntés terhes volt számára. Még az is, milyen virágot tegyenek a sírra. Jólesett, ha valaki más megmondta, mi legyen.

A férfi eléje tette az iratokat. Margit nem nyúlt hozzájuk. Tekintete a papíron pihent, de a betűk összefolytaka szeme előtt. Hirtelen beléhasított annak a havas napnak az emléke, amikor Ákost fellökte a férfi. Lelki szemeivel látta a kisfiút, ahogy vérző fejjel fekszik a járdaszegély mellett. És azt az asszonyt, aki kirohant, kétségbeesetten…

Margit sokáig azzal csitította magát, hogy amit utána tett, jóvátehetett valamennyit abból a rettenetes napból. Hazavitte a gyermeket. Orvost hívatott. Két hónapon keresztül aggódott érte. Elhozatta a két kislányt is. Igazán mindent megtett. Eleinte azt mondta magának: kötelességem, hisz valahol az én hibámból történtek a dolgok. Később már irgalmasnak, jótét léleknek érezte magát.

A férfi szerencsének érezte az eseményeket. Margit nem tiltakozott. Most azonban Rózsika reggeli dúdolása járt a fejében. Ilonka komoly szeme. Ákos sovány arca az ajtóban. És András szobája.

A férfi közelebb tolta a tintatartót. Margit fölemelte a kezét, de félúton megállt. Milyen egyszerű lett volna. Csak egy firkantás és minden megváltozik. A férfi duruzsolt valamit a biztos jövőről, a házról, a birtokról, arról, hogy az ember nem élhet pusztán az érzelmei szerint. Margit hallotta a szavakat, de értelmük egyre távolabbról jutott el hozzá.

Az ember nem élhet pusztán az érzelmei szerint.

András halála óta ő nem is élt talán, csak hordozta magában azt az egyetlen érzést, a sikító fájdalmat, amely minden mást kiszorított: hogy nincs többé a gyermeke. Most pedig odafent három idegen gyermek aludt a házában. Idegenek. Ezt mondta a férfi is. Jöttmentek. Margit ujjai ökölbe szorultak az asztalon.

Eszébe jutott Ákos első ébredése. A zavart tekintet, a kérdés az anyjáról, aztán az a néma sírás, amikor megtudta az igazat. Akkor egy pillanatra olyan erővel fájt neki a fiú fájdalma, mintha a sajátját látta volna kívülről. Talán ezért fordult el olyan gyorsan. Akkor eszébe sem jutott a vagyon… De később, mi tagadás, többször is. Hiszen az a biztonságot jelentette számára.

Ez volt benne a legrettenetesebb. Nem mondhatta magáról teljes bizonyossággal, hogy ártatlan, hogy emberségből segít a kicsiknek.

A férfi türelmetlenül megmozdult. Margit végre fölemelte a fejét.

– Ma nem – csak ennyit mondott. – Jobb, ha most elmész.

A férfi arcáról eltűnt a nyugodt mosoly. Margit azonban nem nézett rá többé. Összeszedte az iratokat, egymásra igazította őket, és maga elé húzta. A férfi mondott még valamit. Előbb szelíden, aztán élesebben. Margit egyetlen szóval sem felelt. Végül becsapódott a szalon ajtaja. Nemsokára hallotta, hogy nyikordul a kapu. Mintha ideges lett volna a nyikorgás. Eh, badarság, hesegette el a rossz érzést, mely felébredt benne.

Odafent Ákos is meghallotta a kapu nyikorgását. Az ablakhoz ment, félrehúzta a függönyt, és látta, amint a férfi kilép a házból. Gyorsan ment, vállát felhúzta a hidegben. Az utca végén várakozó kocsihoz sietett, beszállt, és eltűnt.

Ákos megkönnyebbült. Mintha az egész ház felsóhajtott volna a férfi távozása után. Sokáig állt még az ablaknál. Pár perc múlva halk neszt hallott a folyosóról. Margit jött fölfelé. Lassan haladt, egyik kezével a korlátot fogta. A másikban papírokat tartott.

Ákos gyorsan visszament az ágyhoz, bebújt a dunyha alá. Az ajtaja előtt Margit lelassította a lépteit. Nem nyitott be. Néhány pillanat múlva a léptek továbbindultak, azután elhaltak a folyosón.

Margit András szobájába ment. Meggyújtotta a kis asztalon álló lámpát, és sokáig nézte a kezében tartott iratokat.

A gyermekágy fölött ott függött András bekeretezett képe. Gömbölyű arcú kisfiú nézett le róla komolyan, ünneplőruhában, egyik kezét egy magas támlájú széken nyugtatva.

Margit odahúzta a széket az asztalhoz. Leült, fejét az asztalra hajtotta és keserves zokogásban tört ki. Ákos a szobájában is hallotta és annyira megszántta az asszonyt, hogy az ő szeme is könnybe lábadt.

Folytatása következik.

❤️❤️Amennyiben az előfizetés mellett döntesz, mindamellett, hogy minden írásomhoz 100%-ban hozzáférsz, támogatod a munkásságom, 🙏🙏azt a lehetőséget, hogy továbbra is írhassak, publikáljak. Az ár kevesebb, mint egy napilapra való előfizetés, ( átlagban a substack írók magasabb árakat szabnak ) 📖📖ráadásul tényleg naponta új mű kerül feltöltésre,✍️✍️ sőt, legtöbbször kettő, három is. Előre is köszönöm, hogy lehetőséget nyújtasz a fennmaradásomra! Írásaim 85% -a ingyenes.

Előfizetni a narancssárga gombra kattintva lehetséges, vagy magyar számlaszámra utalva, melyet alább közlök. (számlaszámra utalva a megjegyzésekhez feltétlen írd oda az email címed)

16200254-10206238, Magnet bank, Lakó Tünde ( ide a Péterfi nem szükséges )

Ide kattintva fizethetsz elő

Eszedbe jutott már, hogy miből áll az írói munka? Egy pár dolgot elmondok, jobban mondva ide írok. Először meg kell fogannia a történetnek, ebben az esetben a folytatásnak. Aztán hosszú órákon, de van hogy nappokon keresztül érlelődik, nő, alakul. Amikor teljesen kifejlődik, akkor leülök és pár óra alatt megírom. De még mindig nincs kész, még szerkeszteni kell, még javítani, kipofozgatni. Ez is pár óra. Végül ide helyezni, megosztani, minden beállítást ellenőrízni. És lehet, hogy még így sem tökéletes…

Ez nem panasz, hiszen szívesen csinálom. Szeretek írni, szeretem veled, nyájas olvasó, megosztani. De őszinte leszek: elfáradok. Mert munka ez, a javából. Szellemi munka.

Ezért kérlek, ha úgy gondolod, hogy a munkámért megérdemlek tőled egy havi kis összeget, mellyel egy kávét vagy egy kiló kenyeret vehetek, fizess elő az oldalamra. Ha megteszed, akkor nem csak az ingyenes írásaimat olvashatod, hanem azokat is, melyek kifejezetten az előfizetőim számára elérhetőek. Ráadásul nagyon jót teszel velem, hiszen így, betegen is, hasznosnak érezhetem magam, mert megbecsülik a munkámat. Hálásan köszönöm! Előfizetni a narancssárga gombra kattintva lehetséges, vagy magyar számlaszámra utalva, melyet alább közlök. (számlaszámra utalva a megjegyzésekhez feltétlen írd oda az email címed)

16200254-10206238, Magnet bank, Lakó Tünde ( ide a Péterfi nem szükséges )

Előfizetésre alkalmas gomb

Első rész

A tejesfiú éppen leérettségizett, és már be is állt dolgozni. A diktátor nem tűrte a munkanélküliséget, vagy ahogy a haverok közt mondták, a somerséget. A diktátor… Nem csak a nagy vezérre gondolt, mikor ezt a kifejezést hallotta, hanem az apjára is. Sanyargatta az egész családot. Kezet nem emelt rájuk, de úgy tudott ordítani, csapkodni, hogy bennük meghűlt a vér. Fül húzás, tenyeres, körmös ugyan napirenden volt, de az legalább nem verés, mint Mózes barátjáéknál. Féltek tőle.

Amint az érettségi eredmény meglett, s az apja látta, hogy nem kitűnő, nyomban beszélt a komájával, hogy dugja már be ezt a szerencsétlent egy helyre a tejgyárban. A gyárban nem volt felvétel. Oda tolongtak a helyért mindig. A szűkre szabott fejadag mellé lehetett kicsi sajtot, vajat, túrót, ezt-azt lopni. De tejesfiúnak felvették. Kemény munka volt, fizikailag is, de leginkább azért, mert éjjel kettőkor kellett kelni. Reggel fél hatra már mindenhova ki kellett hordani a tejet.

Marha nehéz ez a szekér – gondolta, amint a megrakott kiskocsival elindult a csípős éjszakában. Csörögtek, zakatoltak a sötét csendben az üvegek, bár így, teli nem volt olyan hangos, mint mikor az üres csereüvegekkel visszafelé haladt. A lépcsőházak bejáratánál kis rekeszek voltak megszámozva, melyik hányas lakáshoz tartozott. Benne az üres tejesüvegek. Üres ki, ládába be, teli ki a ládából, be a rekeszbe. Megszokott mozdulatokkal csinálta már. Télen mindig attól félt, hogy kicsúszik a kezéből az üveg, nem tudta olyan szorosan tartani a vastag kesztyűvel, amit az anyja kötött neki.

De eddig megúszta, nem kellett kifizetnie egyet sem.

Az utolsó lépcsőház mára – sóhajtott nagyot, s kinyitotta a rekeszeket. Az egyiknek az alján papírdarab hevert. Biztos lemondják a tejrendelést – motyogta maga elé. Zsebre tette, mert a gyér világításnál úgysem tudta volna elolvasni. Mikor hazaért, jutott újra eszébe, és bosszankodott, hogy letolást fog kapni, amiért nem adta ma le. Sebaj, majd reggel.

Előkaparta ócska kabátja zsebéből, és meglepődve látta, hogy gyöngybetűkkel ez áll rajta: A tejesfiúnak. A rendelés lemondását nem neki címezik. Kibontotta. Csodálkozása nőtt, amint elolvasta a cetlit.

“Piri vagyok a másodikról. Minden reggel, amikor már a szüleim elmennek dolgozni, én is felébredek. Mindig félek egyedül, bár ez nem illik egy 16 éves lányhoz. De amikor te jössz a tejesszekérrel, megnyugszom, s kicsit kinyitom az ablakot, halljam, amint cseréled az üvegeket. Az arcod még sosem láttam, de a járásod tetszik. Van kedved levelezni velem? Ha igen, tégy egy levélkét a rekeszbe, mindig én hozom fel a tejet, mielőtt iskolába megyek. Írd rá, hogy Pirinek.”

A tejesfiú nem tudta, hogy bosszankodjon vagy örüljön. Pont egy csitrivel való levelezés hiányzik neki… De azért másnap becsúsztatott egy levélkét, ráírta, hogy Pirinek. A levélben mindössze ennyi állt:

“Anti vagyok.”

Piri hosszú, áradozó levéllel válaszolt. Hogy mennyire örül, most már tudja a nevét, és nem olyan személytelen a levelezés, hogy így már nem is fél egyedül, és zene a füleinek a tejesszekér zörgése. Anti is lassan kezdett hosszabb leveleket írni, és azon kapta magát, hogy alig várja, ahhoz a lépcsőházhoz érjen, ahol a lány lakik. Már az ablakot is tudta, hogy melyik mögül les rá a lány.

Egy reggel, amikor a levelet vette ki, s az övét készült betenni éppen, előtte termett a sötét lépcsőházból egy alak. Sötét volt, nem lehetett csak körvonalakat látni. Piri volt az. Suttogva hadarta:

– Csak meg akartalak érinteni. Azt hiszem, szerelmes vagyok beléd.

Azzal csókot lehelt a kővé vált fiú ajkára, és felszaladt a lépcsőn. Ettől kezdve Piri minden reggel lejött, röviden megölelték, megcsókolták egymást, pár szót váltottak, és már szaladt is fel. Antinak is időben kellett visszaérnie a tejesszekérrel. Nem látták, nem láthatták egymás arcát a sötétben. Csak valami halványan derengett, de a vonásokat nem tudták kivenni. Akkoriban a nagy vezér éppen az ország adósságát akarta visszaadni, tette ezt úgy, hogy a nép bőrét nyúzta, a lépcsőházakban nem volt világítás.

De ők ettől is boldogok voltak. Attól, hogy sietve suttognak szerelmet egymásnak, hogy csókot váltanak, és várják a hajnalt.

Antinak az apja adta oda a behívót. Kötelező sorkatonai szolgálatra kellett jelentkeznie, egy olténiai kisvárosban. Másnap reggel. Apja későn adta oda a postát a fiúnak. Nem tudott elbúcsúzni Piritől.

Második rész

Anti bevonult. Dolj megyében, egy kis városban lett katona. A tisztek úgy ették a fokhagymát, mintha tökmag lenne. Csak bekapták, a héját kiköpték. Ennek megfelelően bűzlöttek is. De ezt meg lehetett szokni. A baj inkább a mocsokkal volt, a hideggel, a fűtetlen kaszárnyával. De erős fiatalember lévén, hamar alkalmazkodott a mostoha körülményekhez.

Szerencsétlenségére egy köpcös-bűzös tisztecske, Ioan, kipécézte magának, és állandóan hibát talált benne. Hogy nem jól pucolta meg a fegyvert, hogy mikor vigyázba kellett állni, szerinte nem eléggé húzta ki magát, nem jól vetette be az ágyát. A kákán is csomót keresett, és talált is. Szegény Anti mindig valami büntetésben volt. A WC padlóját kellett fogkefével éjjel felsúrolnia, dupla annyi terhet kellett hordania a hátizsákjában a gyakorlatokon, volt, hogy egész éjjel haptákban kellett állnia a priccse mellett. Végtelen volt a kis köpcös fantáziája, ha büntetést kellett kiszabnia Antira.

“Bozgor”, csak így nevezte. (Bozgor egy szitok szó, amit a románok gyakran használtak/nak a magyarokra. Annyit jelent, bár teljesen jól a kifejezést nem tudom lefordítani, hogy hazátlan.)

Anti tűrte, nem volt más választása. Piriről ábrándozott közben, és ez erőt adott neki.

Piri, szerencsére, tudta, mi történt, miért nem jelentkezett többé Anti. A fiú egyik barátja hordta helyette a tejet, és egy cetlire leírta, bedobta a tejesrekeszbe. Szerencsére tudott bimbózó szerelmükről, Anti hosszan áradozott a románcról. Mindennap levelet írt szerelmének. Pénteken aztán egy vastag borítékba rakta a héten összegyűlt leveleket, és postára adta. De a fiú, a köpcösnek hála, nem kapta meg egyiket sem.

Eljött az eskütétel ideje. Szegény Anti volt az egyedüli, akihez senki nem jött el ez alkalomból. Az apja az anyját sem engedte, mondván, hogy felesleges pénzkidobás az útiköltség, nélkülük is felesküszik a kölyök. Eskü után minden kiskatonának kimenőt adtak estig. Anti azon töprengett, hogy mit csináljon, hova menjen. Nem ismerte a városkát.

Eh, mindegy – gondolta szomorúan –, majd elkoválygok valahova, csak kiszabaduljak innen. Lehajtott fejjel állt a többiek mellett. Az esküt is csak mormolta. A köpcös elé lépett, és suttogva sziszegte:

– Emeld fel a fejed, bozgor! Légy boldog, hogy a szocialista Romániát szolgálhatod!

Kénytelen volt engedelmeskedni. Ezúttal azonban a köpcös akaratlanul is jót tett a fiúval. Ahogy maga elé nézett, azt hitte, káprázik a szeme. A katonákat meglátogató családtagok között ott állt Piri az édesanyjával. Sose látta az arcát, csak sötétben sejlett fel előtte, de egészen bizonyosan tudta, hogy Piri az. Megsúgta a szíve. Mit súgta? Ujjongva kiabálta, s úgy dobogott, hogy majd kiugrott a mellkasából.

Az eskütétel végén szétszóródtak a katonák, ki-ki a családtagokhoz rohant. Anti is Piriékhez. A lány kipirult arccal mutatta be az édesanyjának, és éppen hogy megölelhették egymást, ott termett a köpcös.

– Maaga, bozgor, sehova nem megy. Illetve de – villantotta ki dohánytól sárga, fokhagymától bűzös fogait. – A WC-t ki kell takarítani, és valaki itt kell maradjon a kaszárnyában. Az egyik maga lesz.

Kétségbeesetten próbálta jobb belátásra bírni a gonosz manót, de az nem engedett. Lubickolt a fiú szenvedésében. Végül engednie kellett a hatalomnak, búsan elindult vissza a kaszárnya épületébe. Piri könnyes szemmel kiáltott utána:

– Válaszolj a leveleimre! Kérlek! Miért nem írsz soha?

Anti dermedten állt meg. Egyszerre világossá vált előtte, hogy a lány leveleit a kis köpcös egyszerűen nem adta oda, mikor a postát osztotta a kiskatonáknak. Dühében kidagadtak az erek a nyakán, és mielőtt bárki bármit is tehetett volna, megfordult és rávetette magát a tisztre. Az felborult a hirtelen jött lökés erejétől, és a földön kötött ki. Anti csak ütötte, ütötte, elborult aggyal. Hárman kellettek hozzá, hogy kimentsék a másikat alóla.

Magánzárkába tették, ahol egy mocskos küblin kívül csak egy fapriccs állt, matrac nélkül.

– Megállj, te... te... bozgor! – ordított utána az ütésektől feldagadt, vérző szájú köpcös. – Hadbíróság elé állsz! Oda kerülsz, ahol az ilyen bozgoroknak a helye van!

A zokogó Pirit csak nehezen tudta az anyja kivezetni a kaszárnya udvaráról. Nehéz szívvel utaztak haza, és Piri tudta, hogy még nehezebb idők várnak rájuk. Jól sejtette. Az elkövetkezendő évek igencsak próbára tették a szerelmüket.

Harmadik rész

Piri napjai kegyetlen várakozásban teltek. Várta, hogy hírt kapjon a szerelméről, de hiába. Ő továbbra is hűségesen írt a fiúnak, beszámolt minden kis apróságról. Megkereste Anti szüleit, próbálta rábeszélni az apját, hogy segítsen a fián, de az, amikor meghallotta, hogy mit tett Anti, dühösen káromkodva szidta, hogy ott sem becsüli meg magát . Hiába könyörgött a felesége is, Piri is. A lányt elkergette, azzal, hogy ne keresse többet.

Eközben Anti várta, hogy mi lesz vele. Továbbra is magánzárkában volt, a kegyetlen körülmények , és az , hogy Ioan, a kis köpcös mindennap bement hozzá, és megverte, kikezdték az elméjét, lelkét, testét. Egész nap csak feküdt, üveges szemmel maga elé bámulva. Már az ütéseket sem érezte. Kilencven napig volt a zárkában.

Odakinn az országban elkezdődött valami , amiről a tejesfiúnak sejtelme sem volt. Temesváron kezdődött. Egy református lelkészt, Tőkés Lászlót a securitate, ( román titkosszolgálat) erővel deportálni akarta. A hívek kiálltak mellette, nem engedték. A tiltakozás hevétől felbuzdulva, a az emberek kivonultak egy térre, és ott folytatták a tiltakozást, immár a rendszer ellen. A tömeg duzzadt körülöttük. Közben a lelkészt és feleségét, aki gyermeket várt, megverték, és Menyőbe szálították.

Tűzparancsot kapott a katonaság, több mint 100 embert lelőttek. Az utcán kismamákat, gyerekeket koncoltak fel a hatalom szolgái. A temesváriak kétségbeesetten hívták a más városokban, megyékben élő barátokat, rokonokat, hogy mozduljanak meg, ne hagyják, hogy tovább pusztítsák őket. Szép lassan minden erdélyi városban kivonultak az emberek az utcára, majd a fővárosban is. Napokig tartó keserves harc után a diktátort elkergették, majd rögtönítélő bíróság halálra ítélte a nejével együtt.

Ez volt Anti szerencséje. Már napok óta felszabadult az ország, amikor a fiút kiengedték a zárkából. A köpcös Ioan sehol nem volt. Anti kórházba került. A sok, kegyetlen bántalmazástól lesántult , és a jobb kezét nem tudta használni soha többé, csak lógott az oldalán, tehetetlenül. Pszichésen is kezelésre szorult, de már az otthoni kórházba szállították, ott lábadozott.

Apja a forradalomkor eltűnt. A család nem is kerestette. Anyja naponta látogatta. Pirinek is ő szólt, hogy a fiú itthon fekszik a kórházban. Amikor a lány először belépett a kórterembe, földbe gyökerezett a lába. Koravén arcból fénytelen szemek néztek rá, közömbösen.

- Nem beszél. Meg sem szólalt amióta a zárkából kiengedték. - súgta a fiú édesanyja a lány fülébe, sírástól elcsukló hangon.

Piri össszeszedte magát és leült az ágy szélére. Megfogta a fiú beteg, béna kezét. Arcához szorította, és könnyeivel áztatta. Végül határozottan letörölte könnyeit, és megszólalt, lágy, simogató hangon.

- Szeretlek, Anti. Tudom, hogy te is szeretsz. Meggyógyulsz. Nem azért vártam rád ennyit, hogy most veszítselek el!

A fiúnak szeme sem rebbent. Akkor sem, mikor Piri megcsókolta és elment. A lány mindennap bejárt hozzá, átvette arra az időre amíg ott volt az ápolást. Csak akkor ment el mikor munkába kellett indulnia. Állandó éjszakás ápolónő volt egy árvaházban.

Hónapok teltek el, de Anti nem szólalt meg, a közöny nem szűnt a szemében. Piri nagyon elfáradt, és kezdte ő is reménytelennek látni a helyzetet. Testileg sem erősődött a beteg, hisz alig evett, ivott.

Egy vasárnap reggel Piri a munkából egyenesen a kórházba ment. Dermedten látta, hogy a fiú nincs a kórteremben. Az ágyán tiszta ágynemű, holmijai eltűntek.

Negyedik rész

Piri a kórházból egyenesen Antiékhoz rohant. Az édesanyja nyitott ajtót. A lány kifulladva mondta, hogy a fiút nem találta a kórházban.

- Igen, tudom, mondta a nő, és lehajtotta a fejét. Itthon van. Hazaengedték.

- Hála Istennek! - szakadt ki Piriből, és ment volna be.

De Anti édesanyja elállta az útját.

- Sajnálom, kedvesem. Nem jöhetsz be. Senkit nem akar látni. Téged sem.

- De .... de hát miért? - kerekedett el a lány szeme.

- - Nem tudom. Nagyon szomorú, továbbra sem beszél, pusztán ennyit mondott, hogy senkit, különösen téged ne engedjek be hozzá. Szervusz, lányom. Isten fizesse meg a sok jót amit a fiamért tettél. - azzal rácsukta az ajtót.

Piri még egy hosszú esztendőn keresztül próbálkozott a fiú közelébe jutni, de az nem tágított. Leveleket is írt neki, üzent az anyjától, mindhiába. Bár nem tudta elengedni a fiút, minden tőle telhetőt megtett, hogy normális életet éljen. Szüleitől elköltözött, össze spórolt pénzéből megalapozta egy kis lakás vásárlását, hitelt is kellett felvennie, de ügyesen osztotta be jövedelmét, így a részleteket fizetni tudta. Egy kis fekete fehér, örökmozgó kóbor kutyát szedett össze egyszer , ez enyhítette kissé a magányát, foglalkozni is kellett vele, sokat járták a környező parkokat, erdőt.

Ragyogó május volt, amikor Győzivel találkozott. A fiatalember megtermett vizslával játszott a nagyparkban. Öröm volt nézni, ahogy kutya és gazdája vidáman futkosnak, hemperegnek a harsogó zöld fűben.

- Szia! - köszönt rá a fiú- Téged ismerlek. A szemközti házban laktál régen, a szüleiddel.

Piri halkan válaszolt:

- Szia, az meglehet. Bocsáss meg, nem emlékszem rád.

Szó szót követett, és a lány azon vette észre magát, hogy nagyokat nevet, a fiú tréfáin. Pár nap múlva a véletlen újra összehozta őket, és sokáig, nagyon sokáig beszélgettek. A fiatalember elmesélte, hogy nemrégiben hagyta el élete első szerelme. Mást választott.

- Gyerekszerelem volt a miénk, megértem. Túl korán kerültünk egymás mellé, ő még élni akart. - mondta kissé szomorkásan, de nagy bánat nem látszott rajta. - Piri, mondd csak, tervezhetjük a napi kutyasétáltatást ezután együtt? - nézett reményteli szemekkel a lányra.

Piri igent mondott. Teltek a napok, szép lassan kinyíltak egymás előtt, és valami érzés kezdett mélyülni közöttük. Győzi láthatóan odavolt a lányért. Piri csupán egy jó barátot látott benne, Anti iránt érzett szerelme nem engedett a szorításból. Ezt világosan meg is mondta a fiúnak. Az csak komolyan bólintott, aztán valami tréfát sütött el, és tovább sétáltak.

Eközben Antit az édesanyja lassan talpra állította. Sántasága alig volt észrevehető. Elkezdett dolgozni a helyi postán, leveleket válogatott. Azt fél kézzel is tudta csinálni. Szűkszavú, magába forduló ember lett belőle. Csak a munkahelyig és vissza mozdult ki a házból. A levélválogatóban dolgozott egy kis szeplős, cserfes, kerekesszékes lány, Fanni. Gyermekbénulás kötötte a székhez, annak idején sajnos nem tudtak segíteni rajta. De kicsattanó életkedve, örökké mosolygós arca, csintalan mókái, amivel munkatársait megnevettette, feledtette a környezetével fogyatékosságát.

Fanninak nagyon tetszett Anti, vonzotta őt a szűkszavú, mindig komoly fiú. Mindegyre csípkelődőtt vele, és boldog volt, ha csak egy félmosolyt is tudott az arcára varázsolni. Ugyanazon a májusi napon, amikor Piri megismerte Győzit, Fanni rávette Antit, hogy másnap elmenjenek moziba. Nem randevúra hívta, huncutul azt mondta, hogy egyedül nem boldogulna a kerekesszékkel a moziig és vissza, de a moziban sem. Anti restellte visszautasítani. Mozi után fagyiztak, és a fiú nagy meglepetésére egészen jól érezte magát Fanni társaságában.

Sokára, nagyon sokára alakult ki közöttük valami szerelemféle. Anti inkább azért volt szívesen a lánnyal, mert azt kezdte érezni, hogy újra él. Tisztelte, becsülte Fannit, sőt, mondhatni megszerette, de ez az érzés korántsem volt szerelemnek nevezhető.

Nyár vége volt, mikor Fanni kitalálta, hogy szalonnát süssenek az erdőszélen. Anti beleegyezett, szeretett a természetben lenni. Pár munkatársat is elhívtak, és igen vidám, kedves szombat délután kerekedett belőle. A tűz lassan kialudt, a szalonnát elfogyasztották, és a kis társaság szedelőzködni kezdett, mikor egy fekete fehér kutya szaladt oda hozzájuk, vidáman csóválva farkát. Anti lehajolt hozzá, és simogatni kezdte. Egy női hang kiáltott a kutyára, hogy azonnal menjen vissza. Antiban meghűlt a vér. Piri. - hasított bele, amint felismerte a lány hangját. Ezer közül is kihallotta volna ezt a dallamos, csak Pirire jellemző , enyhén rekedtes, mégis simogató hangot . Lassan állt fel és nézett a lányra. Az nem volt egyedül. Jóvágású fiú fogta a kezét.

- Szervusz , Anti. - a lány jutott először szóhoz. Fülig vörösödve nézett a fiúra.

- Szervusz, Piri. - jött a halk, mormoló válasz. Azzal megfordult és Fannihoz ment.

Piri és Győzi továbbsétált. Győzi megérezte, hogy most hagynia kell a lányt, nem szólt hozzá. Talán kissé szorosabban fogta a kezét.

Ötödik rész

Győzi jól érezte, hogy hagynia kell a lányt, mert nagyon feldúlta az Antival való találkozás. Nem is tudta volna pontosan megfogalmazni mi az amit érez. Boldog volt, hogy annyi idő után látta a fiút. De dühös is volt Antira, hogy miért nem engedte magához közel annak idején. Lám, most akár együtt is lehetnének az erdőszélen, egy párként.

Azt gondolta eddig, hogy már feldolgozta a hiányt, bármennyire is szerelmes volt még bele. De nem.... Mintha tőrt döftek volna a szívébe, és kegyetlenül forgatnák benne. Rásandított Győzire. A fiú ismerte a történetet, és biztosan rájött, hogy ez a régi szerelemmel való találkozás volt. Úgy érezte, hogy sorsfordító ponthoz érkezett a Pirivel való kapcsolata.

Valóban, amint a lány lakása elé értek, Piri zavartan kérte a fiút, hogy pár napig ne találkozzanak. Győzi nehéz szívvel egyezett bele. Gyengéden megcsókolta a lányt, és kérte , jelentkezzen, mikor úgy gondolja. Piri otthon lerogyott az ágyra, és sokáig nem mozdult. Estefele lefeküdt, de álom nem jött a szemére.

Reggel lázasan ébredt, minden tagja fájt. A munkahelyén beteget jelentett, édesanyját áthívta, hogy vigye el a kutyát. Aztán napokig feküdt étlen, lázasan, csak vizet ivott. Harmadik nap erőt vett magán, lezuhanyzott. Rövid sétát akart tenni, de annyira le volt gyengülve, hogy a blokk ajtajából vissza kellett térnie.

Eközben Anti sem volt könnyebb helyzetben. Lelke mélyéig megrázta a Pirivel való találkozás. Szegény kicsi Fanni nem tudta miért utasítja rendre vissza a találkákat. Anti mind jobban elmerült a szomorúságban, és saját magát sem értette, miért lökte el magától anno Pirit.

Persze, az eszével felfogta, hogy akkoriban nem tudott tisztán gondolkodni, nem csupán testi sérülései voltak, hanem az elméje, lelke is darabokban hevert. Olyan elemi erővel tört elő benne a Piri iránt érzett szerelem, hogy az már fájt. Nem volt kivel megbeszélje, akitől tanácsot kérjen. Rutinszerűen tette a dolgát nap mint nap, de a lelke nem volt jelen.

Néha, mikor a munkahelyén meghallotta Fanni hangját, lelkiismeretfurdalása támadt miatta, de elnyomta azt is. Már - már ridegen viselkedett a lánnyal. Belül érezte, tudta, hogy Fanni nem ezt érdemli, de nem tudott most ezzel foglalkozni. Piri, Piri, Piri. - zakatolt reggeltől estig a szívében. Nem tudta mit kezdjen ezzel.

Egy vasárnap elhatározta magát. Nem vár tovább, ezt a kínt nem lehet kibírni. Elmegy Pirihez. De a régi lakásban csak a szülők laktak már. Egyikük sem volt hajlandó kiadni Piri címét, míg meg nem kérdik tőle, hogy lehet-e. Anti azzal ment el, hogy egy hét múlva, vasárnap visszajön, és addig talán meglesz Piri engedélye.

Lehajtott fejjel botorkált hazafele. Csak a ház előtt nézett fel, amikor a blokk bejáratát akarta kinyitni. Lélegzete elállt. Piri állt ott. Lesoványodva, kontyba tűzött hajjal, sápadtan. Álltak ott némán, sokáig nem szólt egyikük sem. Piri mozdult először. Kinyújtott kézzel előre lépett, és megfogta Anti tehetetlen jobbját.

- Szerelmem...- Anti inkább érezte, mint hallotta a lány hangját. Másik karjával magához szorította Pirit. Olyan volt ez az ölelés, mint egy vallomás. Egy szerelmi vallomás. Lassan sétáltak el a közeli parkig. Egy régi, ütött-kopott padra ültek le. Nem engedték el egymás kezét.

Jó ideig csak ültek, nem szóltak. Ismét Piri törte meg a csendet. Elkezdte szelíden, finoman mesélni, hogy milyen nagyon összetörte a szívét Anti, hogy milyen nehezen állt úgy ahogy talpra, és hogy mennyire megrázta a találkozás. Hogy Győzi milyen rendes ember, ő meg szóba sem tud állni vele, mióta Antit újra meglátta. A végére már szenvedélyesen gesztikulálva mondta, csak mondta, kipirult arccal.

A fiú szemlesütve hallgatta. Piri már rég elhallgatott, de ő még mindig nem mondott semmit. Végül nagyot sóhajtva felállt.

- Most elmegyek, Piri. Bocsáss meg a sok szenvedésért. Menj, keresd meg Győzit. Ő ép, egészséges, mellette boldog lehetsz. Én csak egy nyomorult, sánta, félkezű szerencsétlen vagyok.

Azzal megfordult, és elment. Piri dermedten ült a padon. Végül dühösen felállt, és megfogadta magában, hogy soha többé nem fog szóba állni Antival.

Egy szuszra tette meg a távot Győzi házáig.

Amikor a fiú kijött, Piri a nyakába ugrott, és hosszú percekig sírt, vállába temetve arcát. Végül felnézett, dacosan letörölte a könnyeit, és nekiszegezte a kérdést:

- Elvennél feleségül?

Győzi levegő után kapkodott. Beterelte a kapuból a feldúlt lányt, leültette , teát főzött neki.

- Piri. - mondta halkan, türelmes hangon. - nem tudom pontosan miért vagy itt, mit szeretnél valójában. Én bármelyik pillanatban feleségül vennélek, de az lenne a helyes , ha te is megfontolnád alaposabban. A házasság nem játék. Az egy életre szól.

A lány hüppögve itta a teát. Belátta, hogy igaza van a fiúnak. Felállt , gyengéden megsimogatta az arcát.

- Igazad van. Alszok rá egyet. Holnap újra eljövök.

Otthon egész éjjel tépelődött. Anti már másodszor lökte el magától. Tudta, érezte, hogy a fiú nagyon szereti, de nem hajlandó a lánnyal közös jövőt tervezni. Győzibe ugyan nem szerelmes, de szereti, mint embert. A szerelem úgyis elmúlik, - gondolt keserűen a sokat hallott közhelyre. De minden közhely valójában az élet igazságán alapul.

Téli esküvőjük volt. Csak a tanúk és a közeli hozzátartozók voltak jelen. Piri elkezdte az Antitól független életét.

Hatodik rész

Piri és Győzi csendes, nyugodt életet éltek. Piri eladta a lakását, és férjéhez költözött. A fiatalasszony otthonná varázsolta a házat, meleg kis kuckóvá vált a keze alatt. Továbbra is az egyik fő kikapcsolódásuk a kutyákkal való sok kilométeres séták voltak. Téli estéken olvasgattak, színházba, moziba jártak, nyáron gyakran kirándultak, egy - egy hétvégére néha messzebbre is kiruccantak.

Piri mind jobban megszerette Győzit, aki ragyogó humorával, kedves modorával, apró figyelmességekkel elbűvölte feleségét. Kis kertjüket szeretettel gondozták, a férfi a hátsó udvarban még egy kis műhelyt is berendezett magának, munka után ott barkácsolt. Könnyed szépérzékkel készített különböző dísztárgyakat, de kisebb bútordarabokat is faragott, saját maguknak.

Eközben Anti újra eljárogatott Fannival, lassan megszilárdult a kapcsolatuk. Mindennapos szokásává vált az, hogy hazakísérte munka után a lányt, és ott ittak egy kávét, valamit faltak, aztán késő este hazament. Néhanapján elmentek egy moziba, nyáron kiültek a sörkertbe, csendesen beszélgetve tötötték az estéket. Fanni ragyogó személyisége mind jobban tetszett a fiúnak.

Egy este, amikor szedelőzködött, hogy hazamenjen, a lány megkérte, aludjon nála. Ez aztán mind gyakrabban ismétlődött meg, míg végül megyegyeztek, hogy összeköltöznek, nincs értelme néhanapján otthon aludnia Antinak. Így hát ők is otthont teremtettek maguknak, és már tervezték az esküvőt, miután egy különösen szép nyári estén a fiú megkérte Fanni kezét. Boldogan mondott igent. Pirivel azóta sem találkozott, hogy másodszor is visszautasította a lányt.

Nem sokkal a lánykérés után történt. Csillagfényes augusztusi estén nagy sétáról tértek éppen haza, kijutottak a parkból az út menti fasorba. Hirtelen egy fekete fehér kutya szaladt el előttük, egyenesen az úttestre. Nyomában egy fiatal férfi loholt, és szólongatta a kutyát, de az rá sem hederített. Átérve az út másik felére vidám farklengetéssel iszkolt tovább. A férfi utána.

A semmiből tűnt fel a fekete autó. Mielőtt bárki észbe kaphatott volna, a férfit már elgázolta, az pedig átrepült az autó felett, és tehetetlen teste kifacsarodva zuhant le a gépjármű mögött. Fékezés nélkül hajtott tovább a sofőr. Anti elengedte Fanni kerekesszékét, és rohant segíteni, közben kiabált, hogy valaki hívja a mentőket.

Egyszerre értek oda Pirivel, aki a másik irányból éppen a férjéhez igyekezett, még reggel, mielőtt a fiatalasszony munkába ment, megegyeztek, hogy a parkban találkoznak. Piri magán kívül térdelt le a férfi mellé, aki nem más volt mint Győzi. Zokogva próbálta életre kelteni. Antinak földbe gyökerezett a lába, amikor rájött, hogy élete nagy szerelmének a férje fekszik az úttesten.

A mentő megérkezett. Piri ekkor vette észre Antit. Könnytől maszatos arccal meredt rá pár pillanatig, majd kétségbeesetten ült be a mentőautó hátuljába, a hordágyon fekvő Győzi mellé, aki eszméletlen volt. Vijjogva száguldott el a mentőautó.

Amikor Fanni odagurult Anti mellé, az még mindig mozdulatlanul állt.

- Gyere, drágám, menjünk. - szólt halkan a lány.

Anti, mint aki álomból ébred, bólintott, és megragadta a kerekesszéket, elindultak haza.

Hetedik rész

A kórházba érve Pirit nem engedték a vizsgálóba bemenni. Győzi még mindig eszméletlen volt. Kezét tördelve járt fel-le a lány a váróban. Csigalassúsággal teltek a percek, majd órákká duzzadtak. Egy nővér időnként vízzel, kávéval kínálta, és az a tekintet, amivel ránézett, az a szánakozó együttérzés, semmi jót nem ígért. Kétségbeesetten várta, hogy valaki mondjon valamit Győzi állapotáról.Fáradtan ült egy kemény, hideg széken, fejét lehajtva. Összerezzent, amikor a háta mögött megszólalt az orvos.

- Asszonyom. A férjét megoperáltuk, egyelőre stabil az állapota. Több belső szerve is sérült. Reggelre elválik, hogy bírja a szervezete. Reménykedjünk, asszonyom. Erős fiatalembernek tűnik... - bátorítóan szorította meg a vállát, majd elnézést kérve, hogy sok még a dolga, elment.

Egyedül álldogált ott, ahol az orvos hagyta.

- Piri.... - mintha a föld alól jött volna a halk hang, de legalábbis messzinek tűnt. Megfordult. Anti állt ott, Fanni kerekesszékben ült, és résztvevően néztek rá. - Bemutatom a menyasszonyomat, Fannit. Ő gondolta úgy, hogy ne hagyjunk egyedül, hátha szükséged van segítségre. Hát itt vagyunk.

Ő elsírta magát, és lerogyott egy székre. Fanni odagurult, kedvesen rámosolygott:

- Ne aggódj, minden rendben lesz.

Kezébe fogta a kezét, és melegen megszorította. Piri nem volt olyan állapotban, hogy tiltakozzon, de valahol mélyen érezte, hogy nem is kell. Együtt virrasztottak tovább. Már jól benne jártak a délelőttben, mikor az orvos meghozta a jó hírt, Győzi túl van a nehezén, felépül, bár ehhez idő kell. Az asszonyka megkönnyebbülten sóhajtott fel. Könnyeit már mind elsírta. A doktor hazaküldte, azzal, hogy pihenje ki magát, és mire a férje magához tér, újra itt lehet. Pirit hálásan megköszönte Antiéknak a támogatást, és hazament.

A következő napok, hetek, a munkahelyen kívül , a kórházban teltek. Győzi negyednap tért magához, és Piri szeretetétől körülvéve, no meg a gondos kórházi ápolásnak köszönhetően, fiatal szervezete gyorsan gyógyult. Harmadik héten haza bocsátották. Antiék először egy vasárnapon látogatták meg őket. Zavarban telt el az a fél órácska, amíg ott voltak. Másodjára már kezdett a hangulat felengedni, egészen jól elbeszélgettek. Mégis érződött az a szikra, ami még mindig ott sistergett Anti és Piri között. De a látogatások nem maradtak el, sőt Győzi teljes felépülése után a közös programok sem.

Fanni és Piri között mély barátság alakult ki, a férfiak lassabban haladtak, inkább amolyan próbálkozás féle volt ez, hogy teljesen elfogadják egymást. A két nő között került egyszer szóba a régi szerelem. Kettesben voltak a konyhában, éppen egy közös vacsora után mosogattak. Fanni hozta fel a témát:

- Pirikém, - szólt, és csicsergő hangjába valami furcsa komolyság vegyült. - Anti mindent elmondott. Tudok rólatok, a szerelmetekről. Érzem azt is, hogy nem vagytok közömbösek egymás számára még mindig. Tudod, hogy össze akarjuk végleg kötni az életünket. Mit gondolsz, tudna engem szeretni, s téged teljesen elfelejteni ? - az utolsó szavakat nagy zavarban ejtette ki. Piri keze megállt, abbahagyta a mosogatást. Már-már kínossá dagadt a csend, mikor végre megszólalt.

- Hiszen szeret téged, Fanni . Az érzéseibe nem látok bele, de az nyilvánvaló, hogy szeret. - elhallgatott. Csendben végezték el a konyhában a rendrakást. Több szó erről nem esett.

Élték a megszokott életüket, bár a találkozások ritkultak, mégis tudtak egymásról. Anti és Fanni esküvőjén Piri tiszta szívből kívánt sok boldogságot nekik. A szíve mélyén tudta, hogy végleges most már, így élik le az életüket, ő Győzi mellett, Anti Fanni mellett. Sajgott a lelke, de legyőzte. Ahhoz túlságosan becsületes volt, hogy akár csak gondolni is mert volna arra, hogy ez másképp is lehet. No meg tiszta szeretet kötötte Fannihoz és Győzihez. Mélyen eltemette magában a fel-fellángoló vágyat, hogy Anti karjaiba vesse magát.

Anti, ha lehet így fogalmazni, szinte egy az egyben ugyanezt érezte. A két pár barátsága így mégis töretlen maradt, hosszú évekig. Fanni került először áldott állapotba. Helyzeténél fogva veszélyeztetett volt a terhessége, szinte végig feküdnie kellett. Piri hűségesen ápolta, az utolsó hetekben pedig, amikor már a kórházban várta a baba érkezését, mindennap bement hozzá. Aznap, amikor a kis Álmos megszületett, Piri boldogan közölte barátnőjével. hogy ő is babát vár.

Az élet nyugodt tempóban folyt, amikor csak tehette a két család együtt töltötte az idejét. Piriéknek is kisfiuk született, Tibike. Szinte együtt nevelkedett a két gyerek. Teltek az évek, nőttek a gyerekek, mélyült a barátság. Egészen addig, amíg egy váratlan esemény ismét fel nem borította az egészet. Piri a második gyerekét már megszülte, amikor a baj megtörtént.

Nyolcadik rész

A késő nyári vasárnap délután fülledt melege beáramlott az ablakon, lustán keringőzve a nappali levegőjében. Piri a konyhában állt, frissítő limonádét készített Tibikének és Győzinek, a pici Ákos a kiságyban aludta délutáni álmát, amikor a telefon megcsörrent. Ki lehet az vasárnap délután? Tűnődve emelte fel a kagylót.

– Szia, Piri – hallotta Anti fáradt, rekedt hangját. – Beszélhetnénk?

– Persze, Anti, mi történt? – kérdezte aggódva, letéve a citromot a vágódeszkára. Megérezte, hogy valami nincs rendben.

A vonal másik végén csend volt, csak Anti szaggatott lélegzetvétele hallatszott.

– Fanni... kórházban van – nyögte ki végül. – Leukémiát diagnosztizáltak nála. Még múlt héten. Nem is tudom, talán nem kellene ezzel terheljelek.

Piri ujjai megmerevedtek, a világ egy pillanatra elhallgatott körülötte.

– Jaj, Anti… – suttogta. – Nem terhelsz, jól tetted, hogy felhívtál.

– Nem tudom, mit csináljak – vallotta be Anti. – Álmos… Ő még túl kicsi, hogy felfogja, mi történik. Én pedig… Nem tudom, Piri. Nem tudom, hogyan fogom ezt végigcsinálni. És hogy fogja szegény kicsi Fannim kibírni azt a rengeteg tortúrát, ami ezzel jár. – elcsuklott a hangja.

Piri érezte, hogy könnyek fojtogatják. Fanni az egyik legjobb barátnője lett az évek során, és bár a múltban voltak kimondatlan érzések, most nem léteztek határok, csak a mélységes fájdalom és együttérzés, segíteni akarással párosulva. A váratlan hírtől tehetetlennek érezte magát, mégis lenyelte kitörni készülő zokogását, és megszólalt:

– Veletek leszünk. Bármiben kell, segítünk.

Az elkövetkező hetek alatt Piri és Győzi mindenben támogatták Antiékat. Piri vállalta, hogy vigyáz Álmosra, amikor Anti a kórházban volt, és amikor Fanni keményebb napokat élt meg, a kemoterápia miatt, meglátogatta őt. A betegszoba tompa fényei alatt Fanni mosolygott, bár a mosolya fáradt volt, és a szeme alatt sötét karikák húzódtak. Apró termete elveszett a kórházi ágyban.

– Tudod, Piri – mondta egy délután, miközben egymás kezét fogták. – Amikor először megláttalak Anti mellett, féltem tőled. De aztán rájöttem, hogy sosem voltál az ellenfelem, te a múlt része vagy, de most már a jelenünk támogatója. Mihez is kezdenénk nélkületek?

Piri elmosolyodott, és megszorította a kezét.

– Te vagy a legjobb dolog, ami Antival történhetett – mondta őszintén. – Ne feledd, a támogatás kölcsönös. Kik voltak mellettünk Győzi baleseténél? Na ugye...?

Fanni merengve nézett az ablak kissé poros üvegére. Darabka kék eget látott csupán fektében.

– Ha elmennék... tudod, végleg... – kezdte halkan. – Piri, ne tiltakozz. Megtörténhet. Már alig van erőm. Érzem, hogy ez az egész túl nagy falat nekem Ígérd meg, hogy mindig ott leszel Anti mellett. Kérlek...

– Megígérem – mondta Piri. – De jól mondtad: ha. A küzdelmet ne add fel kérlek! Erősebb vagy mint gondolnád.

Fanni erőtlenül bólintott. Lehunyta szemét. A barátnője még elnézte egy ideig az áttetszővé vált finom vonásokat, majd csókot lehelt homlokára, és elbúcsúzott.

Nem sejtette, hogy ez volt az utolsó beszélgetésük. Egész nyáron bejárt hozzá, próbált erőt adni neki, megnyugtatta, hogy a kisfia és férje jól vannak, gondoskodik róluk. Napi rutinná vált, hogy amint ő hazaért a beteglátogatásból, Anti átvitte hozzá a kis Álmost, és bement a feleségéhez.

Ma is így történt. De este Anti nem jött Álmos után. Már lefektette a kisfiút, amikor Anti megérkezett. Sápadtan állt az ajtóban, és nem tudott szólni. Piri rögtön megértette, Fanni elment. Átölelte a férfit, és Győzi úgy talált rájuk, amint zokognak. Gyengéden szólt.

– Gyertek, üljetek le. Csukjuk be az ajtót. Anti, barátom, nagyon sajnálom. Ugye tudod , hogy mindenben számíthatsz ránk?

A következő hónapok lassan csordogáltak. Anti úgy próbálta túlélni a napokat, mint aki a sötétben tapogatózik. Piri ott volt, amikor kellett, segített, de az estéi és éjszakái magányosan teltek.

Győzi gyakran elkísérte Pirit, Tibike és Álmos ilyenkor játszottak valamennyit. Már a gyászév is letelt és Anti még ugyanannyira magába roskadva tengődött a hétköznapokban, mint első nap. Piri nem tudta kizökkenteni a letargiából. Ám egyszerre csak elmaradtak az asszony látogatásai. Anti egy hét után telefonált, hogy mi történt. Piri előbb nem akarta elmondani, de végül kénytelen volt kibökni:

– Győzi elment. Egy nap csak egyszerűen eltűnt. Nem tudok róla semmit, levelet nem hagyott, csak egy cetlit, hogy majd jelentkezik, és hogy bocsássak meg neki. Ne haragudj, de magamat kell összeszednem most, ha nem másért, Tibikéért.

– De hát mi lehet ennek az oka? Nem voltak jelek? Nem értem... – Anti hangja döbbenetről árulkodott.

– Az utóbbi időben mintha szórakozott lett volna, ha szóltam hozzá, nem figyelt. De ezenkívül semmi. – szinte suttogva ejtette ki az utolsó szavakat.

Másnap este csengettek, és Piri rohant ajtót nyitni. Talán Győzi az! De Anti állt az ajtóban, Álmossal. Egész este beszélgettek. A férfi azzal köszönt el, hogy ő sem hagyja magára a nőt a bajban, számíthat rá. Mind gyakrabban töltötték az estéket együtt, hol egyik lakásában, hol a másikéban . Bár az érzelmeik kezdtek újra feléledni, egyikük sem utalt erre. Csupán a csendes beszélgetések, a gyerekekkel való foglalkozások töltötték ki az időt.

Egy szürke novemberi napon levél érkezett Győzitől. Anti és Álmos éppen ott voltak, amikor Piri reszkető kézzel nyitotta ki a borítékot, melyen felismerte férje keze írását.

Miután elolvasta, lerogyott egy székre, és szívettépő zokogásban tört ki. Az utóbbi idők minden keserűsége benne volt a könnyekben. Anti mellé állt, vállára tette a kezét, de nem szólt. Hagyta, hadd mossa ki magából a fájdalmat.

Kilencedik, befejező rész

Piri ujjai remegve bontották ki a borítékot. A papír sarka enyhén gyűrött volt, a betűk ismerősek – Győzi írása. De most mintha nem az a kéz vetette volna papírra, akit ő ismert. Valami eltört benne már akkor, amikor meglátta a küldeményt, és most, ahogy olvasni kezdte, recsegve tovább mélyült.

“Piri…

Nem tudom, hol kezdjem. Amit tettem, megmagyarázhatatlan és talán megbocsáthatatlan. De most elmondom az igazat, mert nem bírom tovább a hallgatást.

Volt valaki az életemben, még előtted. Nem csak valaki. Ő volt a mindenem. El kellett mennie, másik országba, másik életbe. Évekig nem hallottam róla, azt hittem, örökre elvesztettem.

Aztán visszatért. Váratlanul, de én nem tudtam neki hátat fordítani.

Amikor megláttam, megértettem, hogy bennem még mindig él az a szerelem.

Nem tudtam kettészakadni. Nem tudtam neked hazudni, de azt sem, hogyan nézzek a szemedbe. Így hát elmenekültem. Gyáva voltam.

Most vele vagyok.

Tudom, hogy ezzel vége lett annak, amit mi ketten építettünk. Tudom, hogy hivatalosan is el kell válnunk. Ezzel kapcsolatban jelentkezni fogok, hogy elindítsuk a folyamatot, tisztességesen, nyíltan.

Kérlek, ne zárj ki az életetekből. Tibike és Ákos… ők a gyermekeim. Őket nem akarom elveszíteni. Ha te is úgy látod jónak, szeretném, ha idővel – ha már nem fáj ennyire – újra láthatnám őket.

Rendszeresen, megbízhatóan, úgy, ahogy egy apa teheti.

Ne gyűlölj.

Te voltál a legjobb, ami történhetett velem. És a legnagyobb veszteségem.

– Győzi”

Piri nem sírt azonnal. Csak nézte a levelet. A betűk egyszerre összemosódtak szeme előtt, a szívében pedig olyan csend lett, amilyen csak vihar után szokott lenni. Aztán jöttek a könnyek – lassan, némán, úgy, mint egy lusta patak, amely tisztít is, elmossa a salakot. Anti mellette állt, kezét a vállára tette, de nem szólt. Nem is kellett.

Az elkövetkező hónapok csendesek voltak. Piri belevetette magát a mindennapokba – a gyerekek napirendje, a háztartás, munka és egyedüllét. A válóper papírjai megérkeztek, és fájdalmas, de korrekt levélváltásokban megegyeztek Győzivel: ő rendszeresen utal majd, és Tibikével havonta találkozhat, Ákos egyelőre még túl kicsi az utazáshoz.

Piri elfogadta. Már nem akart harcolni semmiért, csak békét akart adni a gyerekeinek. A bíróságon, amikor kimondták a válást, csak Győzi ügyvédje jelent meg. Még mindig nem mert Piri szeme közé nézni. A nő nem tiltakozott, csak arra vágyott, hogy lezáruljon minden. Végül beálltak az elvált szülők hétköznapjai, Tibikét hozta, vitte az apja, szép csendesen már közömbös szavakat is váltottak egymással.

Anti gyakran hozta át Álmost, Tibike és ő testvérként kötődtek egymáshoz. Ákos pedig a kis lábacskáival botladozva elindult, vidám kis kópé volt. A gyerekek kacaja sokszor betöltötte a házat, de esténként, amikor mind elcsendesedtek, Piri sokáig ült némán.

Anti vele hallgatott. Volt, hogy napokig nem jött át. Volt, hogy a maga szerény módján megjelent, ezt- azt megjavított a ház körül. Közben mindkettejükben újraéledt az el nem múlt, de elnyomott szerelem. Ott voltak egymásnak, egyikük párja meghalt, másikuk elment, akadály immár nem volt, de mégsem beszéltek erről. Valahogy nem érezték, hogy itt lenne az ideje.

Hosszú idő telt el, egyre többet voltak együtt. Olyan lassan, olyan finoman alakultak a dolgok, hogy amikor az első csók elcsattant, egyikük sem riadt meg, teljesen természetesen forrtak össze az ajkak, mint szerelmük hajnalán. Mintha nem teltek volna el évek, mintha semmi nem történt volna. A sebek behegedtek, a gyerekek nőttek, a két csonka család összeforrt. Még nem voltak házasok, amikor Piri állapotos lett. A kis Amálka születése előtt Anti elé állt, és megkérte a kezét. Csupán két tanú volt jelen a frigy létrejöttekor, meg a pap.

És amikor egy késő nyári délután újra besütött a napfény az ablakon, Piri megállt a konyhában, a három fiú hangja a szobából hallatszott, a kislányt Anti tartotta a karjában, és ő hirtelen úgy érezte, újra él. Nem tökéletesen. Nem hibátlanul. Hanem igazán. Győzi és Fanni jöttek, majd mentek. De ők maradtak. Így volt megírva , így igazította Isten az életük folyását, kanyargósan, de végül mégis kiegyenesedett minden, még ha néha sziklák is álltak eléjük, melyekbe fájdalmas volt beleütközni.

Vége

Kedves kicsi asszisztensleányka nyugtatgatott, hogy minden rendben lesz, másszak ‘sze fel a szerkezetre, nyugi, a lábammal előre tolnak be , a fejem kinn marad. Hát nem maradt kinn, csak a búbom. Kezembe nyomták a pániklabdát, fejemre húztak egy sisaknak megfelelő méretű fejhallgatót, azzal sipirc be a monstrumba. Se zene, se semmi. Én meg éber, mint aki most ivott egy redbullt. Csúsztatnak befele, kattog a gép, várom mikor lőnek ki, mint Kapu Tibort az űrbe.

Mert becsületemre mondom, meggyőződésem volt, hogy innen élve ki nem kerülök, s engem itt kilőnek monstrumgéppel együtt . S há egyszercsak megszólal Vivaldi négy évszakjából a nyár, majd levetettem a bőröm, olyan meglepetésszerű volt

Az semmi. Elindultak a felhők felettem, ( mondtam, ugye, hogy kilőnek? ), perzselt a nap, illatoztak a virágok s immár csak azért imádkoztam, hogy szerencsésen landoljak, akárhol is, mit bánom én, a Sziriuszon, Afrikában, esetleg az alpokban!

Pár év után ( nem röhög, pár év volt az! ) , landoltam is. Zúgva, búgva, csattogva, s lám, a rendelőben vagyok, vigyorog rám a leányka, s kérdi milyen volt az utazás. Mondom megtapsoltam a pilótát. Néz rám kicsit furcsán, de nem szól. Szépen felöltöztem s be nem állt a szám, úgy röhögtem örömömben, hogy megérkeztem szerencsésen. Aztán megjött a nyugtató hatása s én Lori oldalán lebegtem el az autóig. Igen, kérem, lebegtem. Bár Lori szerint érte a lábam a földet, nem hiszek neki.

Most csupán enyhe bódultság kínoz, s immár leveszem a fejhallgatót a fejemről. Hú, a rézfánfütyülőjét! Itthon vagyok! Nem a rendelőben kellett volna hagynom ezt? Ki sem gondolom, szól a telefon:

- Frau Lakó! Ha nem okoz gondot, a fejhallgatót a napokban juttassa már vissza....

Hogy én tajdag lettem a félelemtől s a nyugtatótól , ok. De senki nem vette észre azt a bazi nagy izét rajtam???

Kedves olvasóm! Megtisztelsz, ha nem görgetsz tovább és elolvasod a következő pár mondatot:

Eszedbe jutott már, hogy miből áll az írói munka? Egy pár dolgot elmondok, jobban mondva ide írok. Először meg kell fogannia a történetnek, ebben az esetben a folytatásnak. Aztán hosszú órákon, de van hogy nappokon keresztül érlelődik, nő, alakul. Amikor teljesen kifejlődik, akkor leülök és pár óra alatt megírom. De még mindig nincs kész, még szerkeszteni kell, még javítani, kipofozgatni. Ez is pár óra. Végül ide helyezni, megosztani, minden beállítást ellenőrízni. És lehet, hogy még így sem tökéletes…

Ez nem panasz, hiszen szívesen csinálom. Szeretek írni, szeretem veled, nyájas olvasó, megosztani. De őszinte leszek: elfáradok. Mert munka ez, a javából. Szellemi munka.

Ezért kérlek, ha úgy gondolod, hogy a munkámért megérdemlek tőled egy havi kis összeget, mellyel egy kávét vagy egy kiló kenyeret vehetek, fizess elő az oldalamra. Ha megteszed, akkor nem csak az ingyenes írásaimat olvashatod, hanem azokat is, melyek kifejezetten az előfizetőim számára elérhetőek. Ráadásul nagyon jót teszel velem, hiszen így, betegen is, hasznosnak érezhetem magam, mert megbecsülik a munkámat. Hálásan köszönöm! Előfizetni a narancssárga gombra kattintva lehetséges, vagy magyar számlaszámra utalva, melyet alább közlök. (számlaszámra utalva a megjegyzésekhez feltétlen írd oda az email címed)

16200254-10206238, Magnet bank, Lakó Tünde ( ide a Péterfi nem szükséges )

Előfizetői gomb💕💕

A bükkös mélyebb Maradtak a fa alatt. Nem azért, mert nem akartak menni, hanem mert a fa jó volt és az árnyék jó volt és a közelség jó volt, s az ilyen pillanatokat nem szokás siettetni. Piroska a fának támaszkodott, Hunor mellette ült, kissé közelebb, mint előbb, a vállaik érintkeztek, s az érintkezés ott volt, nem ment sehová, és egyik sem mozdult el tőle.

– Hunor – mondta Piroska egy idő múlva, csöndesen.

– Hmm.

– Féltél már valamitől?

Hunor gondolkodott ezen, becsületesen.

– Félek a csendes dolgoktól – mondta végül. – A nagy zajoktól nem félek, mert a nagy zajt hallom. De ami csöndesen jön, azt nehezebb megérezni. Attól félek.

– Én a magasságtól félek – mondta Piroska. – Fenn a gerincen, a szélnél, nem mutattam, de a gyomrom… – halkan nevetett. – A gyomrom más véleményen volt.

– Nem mutattad.

– Nem akartam mutatni.

– Miért?

– Mert te nem féltél, s én sem akartam, hogy…

– Hogy mit?

Piroska egy pillanatra csöndbe burkolózott.

– Hogy kicsinek lássál.

Hunor lassan fordult a hangja felé.

– Én nem látlak.

– Tudom. De…

– Hallak – mondta Hunor. – S amit hallok, az nem kicsi – elhallgatott. – A félelem nem tesz senkit kicsinnyé. A félelem azt mutatja, hogy az ember érzi, mi fontos. Aki semmitől sem fél, annak nincs semmi félteni valója.

Piroska egy ideig csöndes volt.

– Ezt most kitaláltad?

– Nem. Az öregektől hallottam.

– Okos öregek.

– Vannak ilyenek.

Ez az írás egy vak, csángó legény műve, aki névtelenséget kért. A könyvnyi hosszúságú írást, mely oly kedvesen, csillingelően folyik, mint egy hegyi patak, kizárólag az előfizetőimmel osztom meg. Ha te is szeretnéd olvasni, megteheted az alábbi “Upgrade to Paid” gombra kattintva, mely az előfizetéshez vezet, vagy a narancssárga gombra nyomva.

Előfizetői gomb

Read more

Ebben a pillanatban zörgették meg az ablakát. Nagyot ugrott ijedtében. Ágoston, a körjegyző fia volt az.

– Édesapám erőst rosszul van, azt üzeni édesanyám, jöjjék, Magdó néném, különben nagy baj lesz vele.

– Jól van, Ágoston, szekérrel jöttél-e?

– Avval.

– Akkó’ várj egy pettyet, azonban elkészülök, s indulhatunk.

Sietve kapkodta magára a gúnyákat, a vastag, fekete hárászkendőt kicsit srégen kanyarította magára. A körjegyző nem volt hajlandó másra bízni magát, csak rá. Hiába mondta neki már a tegnapelőtt, hogy ide doktor kell. Lassan haladt a szekér, Magdó úgy érezte csak vánszorog. A jeges szél bele-belekapott a kendőjéba, bebújt alája és alaposan megvacogtatta. Ágoston félig állva nógatta az öreg kancát, de csak nem haladtak gyorsabban.

– Észnél van az apád? - kiáltotta át a szél hangját.

– Magam nem láttam, édesanyám az ágybó’ vert ki, hogy szaladjak magáér’. Erőst sírt édesanyám... - az utolsó mondatot elnyelte a jeges süvítés. Ágoston könnye kicsordult, ráfagyott pufók arcára.

Végre megérkeztek a körjegyző házához. Amint beléptek, Magdó gyorsan ledobta magáról a hárászkendőt, majd besietett a beteghez. A férfi holtsápadtan, csukott szemmel feküdt. Magdó rögtön látta, hogy későn érkezett. A körjegyző meghalt.

Az asszony belsejében nagy vihar kerekedett. Domi. Domokos! - sikoltott benne egy hang.- Édes lelkem, nem hallgattál rám! Hirtelen, maga sem mérve fel cselekedetét, ráborult a halottra és keserves zokogásban tört ki. Ágoston döbbenten, kissé eltátott szájjal nézte a jelenetet. A körjegyzőné, egy zömök kis asszonyka, mozdulatlanul állt, szeméből csorogtak a könnyek, de nem lepődött meg.

Magdó váratlanul rádöbbent, hogy mit művel. Hiszen ezzel elárulta évtizedes szerelmüket, mely még Domokos házassága előtt született és tartott mostanáig...A zokogás abbamaradt. Óvatosan emelte fel előbb a fejét, majd felállt. Eligazgatta a szoknyáját és megszólalt.

– Bocsánat, nagyságos asszonyom... Tudja, én...

– Tudom, Magdó – a kicsi asszony hangja nem volt bántó, sőt, majdhogynem kedvesen hangzottak szavai. - Mindent tudok.

Magdó zavartan nézett rá. Mit tud? Mit tudhat? - futott át rajta a kérdés és érezte, hogy elgyengül, nem tartja meg a lába. A kicsi asszony folytatta.

– A leánykáról is tudok... Hagyjuk most ezt, Magdó lelkem. Ne bánkódjon. Én tudtam és hagytam. Jó volt ez így. Volt, amiben én nem tudtam társa lenni…

Magdóban bennakadt a szusz a leányka szótól. Aztán lassan összeszedte magát, kiegyenesítette derekát és merev léptekkel elindult az ajtó felé. Mielőtt kilépett még visszafordult.

– Béjelentem a halottat. Eljárom a járnivalót, nagyságos asszonyom. Isten áldja - azzal kilépett a házból.

Időközben a szél elállt s egy felhő mögül huncut napsugár kandikált ki. Magdó nagyot sóhajtott és gyalogosan vágott neki a községházához vezető útnak.

A kicsi asszonyka mozdulatlanul állt még egy darabig, Magdó kijelentésére csak egyetértően bólintott. Majd odalépett halott urához, megsimogatta a homlokát és suttogva mondta, hogy Ágoston ne hallja:

– Ne félj, Domokos, nem bántom.

Halvány csókot lehelt a kihűlt arcra és csendesen kiment a szobából.

Kedves olvasóm! Megtisztelsz, ha nem görgetsz tovább és elolvasod a következő pár mondatot:

Eszedbe jutott már, hogy miből áll az írói munka? Egy pár dolgot elmondok, jobban mondva ide írok. Először meg kell fogannia a történetnek, ebben az esetben a folytatásnak. Aztán hosszú órákon, de van hogy nappokon keresztül érlelődik, nő, alakul. Amikor teljesen kifejlődik, akkor leülök és pár óra alatt megírom. De még mindig nincs kész, még szerkeszteni kell, még javítani, kipofozgatni. Ez is pár óra. Végül ide helyezni, megosztani, minden beállítást ellenőrízni. És lehet, hogy még így sem tökéletes…

Ez nem panasz, hiszen szívesen csinálom. Szeretek írni, szeretem veled, nyájas olvasó, megosztani. De őszinte leszek: elfáradok. Mert munka ez, a javából. Szellemi munka.

Ezért kérlek, ha úgy gondolod, hogy a munkámért megérdemlek tőled egy havi kis összeget, mellyel egy kávét vagy egy kiló kenyeret vehetek, fizess elő az oldalamra. Ha megteszed, akkor nem csak az ingyenes írásaimat olvashatod, hanem azokat is, melyek kifejezetten az előfizetőim számára elérhetőek. Ráadásul nagyon jót teszel velem, hiszen így, betegen is, hasznosnak érezhetem magam, mert megbecsülik a munkámat. Hálásan köszönöm! Előfizetni a narancssárga gombra kattintva lehetséges, vagy magyar számlaszámra utalva, melyet alább közlök. (számlaszámra utalva a megjegyzésekhez feltétlen írd oda az email címed)

16200254-10206238, Magnet bank, Lakó Tünde ( ide a Péterfi nem szükséges )

Előfizetésre alkalmas gomb

Eszedbe jutott már, hogy miből áll az írói munka? Egy pár dolgot elmondok, jobban mondva ide írok. Először meg kell fogannia a történetnek, ebben az esetben a folytatásnak. Aztán hosszú órákon, de van hogy nappokon keresztül érlelődik, nő, alakul. Amikor teljesen kifejlődik, akkor leülök és pár óra alatt megírom. De még mindig nincs kész, még szerkeszteni kell, még javítani, kipofozgatni. Ez is pár óra. Végül ide helyezni, megosztani, minden beállítást ellenőrízni. És lehet, hogy még így sem tökéletes…

Ez nem panasz, hiszen szívesen csinálom. Szeretek írni, szeretem veled, nyájas olvasó, megosztani. De őszinte leszek: elfáradok. Mert munka ez, a javából. Szellemi munka.

Ezért kérlek, ha úgy gondolod, hogy a munkámért megérdemlek tőled egy havi kis összeget, mellyel egy kávét vagy egy kiló kenyeret vehetek, fizess elő az oldalamra. Ha megteszed, akkor nem csak az ingyenes írásaimat olvashatod, hanem azokat is, melyek kifejezetten az előfizetőim számára elérhetőek. Ráadásul nagyon jót teszel velem, hiszen így, betegen is, hasznosnak érezhetem magam, mert megbecsülik a munkámat. Hálásan köszönöm! Előfizetni a narancssárga gombra kattintva lehetséges, vagy magyar számlaszámra utalva, melyet alább közlök. (számlaszámra utalva a megjegyzésekhez feltétlen írd oda az email címed)

16200254-10206238, Magnet bank, Lakó Tünde ( ide a Péterfi nem szükséges )

Előfizetői gomb

Egy

Szegény szülők gyermeke volt és abban az időben más lehetősége nem volt, mint kettő: elszegődik cselédnek, vagy a földet műveli a szüleivel, míg férjhez nem megy. Az előbbit választotta. Kínálta magát a lehetőség, egy furcsa ember vásárolta meg a régi paplakot és éppen cselédet keresett. Elsőre őt választotta a férfi. Jó negyvenes volt, szokatlanul sűrű, fekete hajjal, zöld szemmel, karvalyorral, és már-már nőies finom szájjal. Bozontos szemöldöke csak mélyítette a kontrasztot.

Mély, kellemes hangja volt. Csendesen beszélt, csendesen is élt. Pircsimarcsit, a lány legnagyobb örömére, Piroskának szólította, ugyanis ki nem állhatta gyerekkori csúfnevét, de sajnos ráragadt. Jobban is illett hozzá a Piroska. Egyenes tartású, vékonydongájú nő volt, finom vonalú arca arisztokratikusan fehér. Termete és szépsége szöges ellentétben állt parasztos ruhájával. Vastag copfba fonta sötétszőke haját, kendőt nem viselt soha.

Nyugodt, csendes életet éltek a különös férfival. Szinte nem is találkoztak. Pircsimarcsi végezte a házbeli teendőit, jóízű, de egyszerű ételeket főzött, az ember pedig napestig a könyvtárban ült, olvasott , csak néha tett rövid sétát a környéken. A lány esténként, mikor haza indult, bekopogott a könyvtárba, beszólt, hogy mára végzett és elment.

Talán harmadik hónapja dolgozott ott, mikor egy délután behívta a férfi a szobába.

- Piroska, jöjjön csak. Mit szólna, ha megtanítanám sakkozni? Tudja, rossz egyedül, kicsit kikapcsolna.

A lány nem merte elárulni, hogy azt sem tudja mi az a sakk. Elpirulva bólintott és a felkínált székre ült. Szélsebesen tanulta meg a játékot és a férfi ámulatára olyan tehetsége volt hozzá, hogy az egészen elképesztette. Mikor harmadjára sakkoztak, már mattot adott a lány és felülmúlta tanítómesterét, aki ettől kezdve mindig veszített. Napi rutinná vált a sakkozás. Hazamenetel előtt a lány mindig bement a könyvtárba és kezdőthetett a játszma.

Karácsonyra sakktáblát kapott a férfitól, szépen faragott bábukkal. Hazavitte és megtanitotta a két öccsét is sakkozni. Szenvedélyes játékos lett belőle. A falusiak csak a fejüket csóválták, hogy micsoda úri huncutság ez.

Egyszer vendége volt a férfinak. Egy messzi földről, nevezetesen Amerikából érkezett ember. Mint kiderült a férfi is élt ott, onnan költözött haza. Bemutatta a lányt neki és mesélt a sakk iránti szenvedélyéről. Az mosolyogva nézte a piruló leányt és kedvesen megpaskolta az arcát.

- No lám, miből lesz a cserebogár, - mondta tört magyarsággal.

Este aztán a vendéggel sakkozott. Mikor leült a tábla elé, minden sutasága, szégyenlősége elillant. Csak a sakk létezett olyankor számára. A vendég elképedt a lány tehetségén, ugyanakkor felvillanyozódott. Mint kiderült Amerikában sakkbajnok volt, most egy fiatalokból álló csapata van, akikkel a világ minden tájára utaznak versenyekre.

- Magácska lehetne a sztárunk! Érti, ugye? A csillagunk! Jöjjön velem Amerikába!

A lány csak a fejét rázta. Tudta, az rengeteg pénzbe kerülne. Hiába könyörgött a vendég. Otthon meg sem említette a dolgot. A vendég elutazott, a lány maradt és sakkozott esténként gazdájával.

Teltek a napok, hónapok, elrepült két esztendő. Pirimarcsi látta a férfin, hogy valami nincs rendben, mintha állandóan beteg lenne. Étvágya sem volt már a régi. Aztán ágynak esett és a lány ápolta. Kiderült, hogy súlyos, halálos betegségben szenved. A doktor csak azért járt hozzá, hogy morfium injekciókkal csökkentse fájdalmát.

Pirimarcsi nagy szeretettel ápolta, kérte, írjon levelet hozzátartozóinak, jöjjenek el, látogassák meg. A férfi csak szomorúan rázta a fejét.

- Senkim nincs nekem, Piroska. A világon senkim.

Meghagyta neki, hogy miként zajlódjon a temetés, megnyugtatta, hogy hagy rávalót az ügyvédjénél. Egyszer járt is nála egy elegáns férfi, aki, miután hosszan beszélgetett a beteggel, arra kérte a lányt, hogy értesítse mikor elhunyt a férfi, ő majd intéz mindent.

Még fél évet élt az úr. Pirimarcsi táviratozott az ügyvédnek. Alig pár falusi tette tiszteletét a temetésen a lányon és az ügyvéden kívül. Az ügyvéd , mielőtt elutazott, elhívatta Pirimarcsit a házhoz. Minden vagyonát a lányra hagyta az elhunyt, azzal a kikötéssel, hogy megkeresi levélben az amerikai sakkozót, és kimegy hozzá, tehetségét kamatoztatni. A sakkozó címét is az ügyvéd adta át.

Kettő

A lány döbbenten vette tudomásul az elhunyt végakaratát és mielőtt a feltétel teljesítéséről nyilatkozott volna, mindenképpen beszélni akart erről a szüleivel, hiszen még mindig elképzelhetetlennek tartotta azt, hogy ő a tengerentúlra utazzon. Elsősorban konzervatív nevelése állított korlátot eléje. Hogy is hagyhatná itt szüleit, hogy utazhatna hajadonként olyan messzire, előbb vonaton, majd hajón, no meg ki tudja milyen veszélyek leselkednek rá ott, Amerikában, idegen országban, ahol nincs mellette a családja. Ugyanakkor egy belső hang azt súgta, hogy ez élete nagy esélye, melyet elszalasztani nem szabad.

Napokig vívódott, míg végül odaállt a család elé és elmondta nekik, kérve, hogy segítsenek a döntésben, ő, bármit is válaszolnak, aláveti magát akaratuknak.

– Édes leányom! Eriggy! Mi itt leszünk még egy darabig, Isten akaratából, haza jöhetsz bármikor! – csapta össze tenyerét anyja boldogan. – Eriggyé’ csak az álmod után…

– Hoho, álljon meg a verekedés, no, me’ leesett a kalapom! – szakította félbe felesége lelkesedését a családfő. – vedd elé a józan eszed, Julis! Nagy út a’, erőst nagy. Egyedül nem mehet. Münk meg már vének vagyunk, véle nem tarthatunk...

Csend lett. Pirimarcsi egy pillanatra elszontyolodott, de aztán emlékeztette magát, hogy azt ígérte, aláveti magát szülei akaratának és elmosolyodott.

– Jól van, édesapám, hát akkor nem megyek.

– Aztat én nem mondtam, leányom... aztat nem. Csupáncsak ki kell okumuláljuk, hogy mi módon.

– Ehun vagyok édesapám, elmék én véle! – köszörülte meg torkát a lány nagyobbik öccse.

– Ha münk túl vének vagyunk, fiam, te túl fiatal.

Tanakodtak, próbáltak megoldást találni, hogy lányuk elmehessen, de a veszélyt a lehető legkisebbre csökkentsék. Késő este feláltt a családfő az asztal mellől.

– Hunyjunk rá egyet, ejszen me’ Ámerika holnap es ott lesz.

A család minden tagja sokat forgolódott egész éjjel. Reggel aztán Bence, a nagyobbik fiú áltt elő az ötlettel:

– Úgy van, ahogy édesapám szólt az öste. Ámerika holnap es ott lészen, s tán két esztendő múlva es. Írj az embernek, néném, magyarázd el, hogy várunk pár esztendőt, míg pettyet én es legényebb leszek. Aztán elmék én véled! Addig es okítasz a táblán engemet, hátha szerencsét hoz nékem es.

Ebben aztán megegyeztek, mindannyian megnyugodtak és elkezdték készíteni a nagy útra Pirimarcsit és Bencét, miután a tengerentúlról megérkezett az igenlő válasz. Az idő repült, ugyanakkor néha úgy érezték vánszorgott, de letelt a két esztendő. Addigra alaposan felkészültek a fiatalok, a hajójegyek is megjöttek, levélben. Könnyes búcsút vettek a családtól és nekivágtak. Szerencsésen megérkeztek Amerikába, de addig közben a hajón olyasmi történt, amire nem számított egyikük sem. Jobban mondva olyasmik történtek, mert nem volt egyszerű útjuk, sőt, nevezhetjük kalandosnak is, mely nem volt könnymentes.

Alig foglalták el kabinjukat, éppen hogy elrendezgették holmijukat, amikor a hajó kifutott. Boldogan mosolyogtak össze, de azért legbelül szorongtak mindketten. A hajó nem volt elegáns, luxus jármű, sokkal inkább egyszerű polgárok utaztak rajta, de azért kellemesen volt berendezve minden kabin, no meg az étkezde is. A fedélzeten tágas tér volt sétálni és nyugágyak, apró asztalok székekkel, ha üldögélni kívántak az utasok. Pirimarcsi kérte öccsét, hogy szokjon hozzá a Piroska megszólításhoz, ami eleinte kicsit döcögösre sikerült, de aztán belejött a legény. Nagyokat sétáltak a fedélzeten, szóba elegyedtek a többiekkel, esténként csendesen beszélgető csoportok alakultak ki.

Öt napja voltak úton, nagyjából ennyi volt még hátra, amikor Bence megbetegedett. Hányással kezdődött és előbb tengeribetegségre gyanakodtak, de a tapasztalt utasok szerint mégsem lehetett az, hiszen eddig semmi baja nem volt. Estére belázasodott és szinte nem is volt magánál mire a hajóorvos meglátogatta. Piroska aggódva várt öccse kabinja előtt. Az orvos sokára lépett ki, gondterhelt arccal.

– Úgy tűnik vérhas. Márpedig ha az, akkor bizony magukat karanténba kell zárnunk, különben járvány tör ki a hajón.

A lány rémülten nézett rá. Karantén? Az mi a csuda? – gondolta magában.

– Kisasszony... – köszörülte meg torkát a doktor. – meg kell kérnem, hogy maradjon a kabinjában. Csupán az öccséhez járhat át. Gondoskodom arról, hogy megfelelő élelmet és ivóvizet kapjanak, valamint priznicet a láz ellen. Kérem üzenjen, ha magán is tünetek jelentkeznek.

Sokáig nézett a férfi után, felfogva a helyzet súlyosságát, majd belépett testvére kabinjába. Bence nyugtalanul, lázas eszméletlenségben hánykolódott keskeny ágyán. A lány nagyot, keserveset sóhajtott, zsebkendőjével letörölve öccse homlokát.

– Helyrehozlak, prücsök, helyre én, bizisten…

Három

A hajóút második fele bővelkedett könnyekben, félelemben, aggódásban. Bence három napon át kritikus állapotban volt. Szerencsére Piroska ( a szerző megjegyzése: maradjunk ennél, ha már ő maga kérte ) valamilyen csoda folytán nem fertőződött meg. Van ez így azokkal az emberekkel, akik semmivel sem törődve ápolnak súlyos, fertőző beteget. Márpedig a lány odaadással ápolta szeretett öccsét, igaz, amikor egy -egy keveset ő maga is ledőlt pihenni, nem tudott elaludni a sírástól. Az orvos ugyanis semmi jóval nem bíztatta.

De Bence friss levegőn, falusi kaszálókon edződött fiatal szervezete nem adta könnyen magát és negyedik nap magához tért, láza lement. A hajón csak egy utas betegedett meg a fiún kívül, egy matróz. De a karantén bizony kitartott az út végéig, mi több egy egész hetet még ott vesztegelt a kikötőben a hajó, senki se le se fel nem szállhatott. Amint az orvos meggyőződött arról, hogy mindkét beteg meggyógyult és más nem kapta el a kórt, szabadon távozhatott mindenki.

Az emberek elgyötrődtek a hosszú úttól és a ráadás egy hét karanténtól, de boldogan szálltak le a hajóról. Piroska és Bence utolsónak ért le. A legény még gyenge volt, lassan mozgott, bizonytalanul. Nem tudni, hogy miért, de nem várta őket a megígért férfi, akiről a levélben szó volt. Azért-e , mert a karantén miatt nem tudtak leszállni idejében, vagy amúgy sem lett volna ott, kideríteni immár nem tudták. A nyelvet egyikük sem bírta igazán, bár mindketten tanultak valamennyit az elutazásuk előtt, melyben nagy segítségükre volt a helybéli tanító, a beszéd használathoz ez még kevés volt.

Elveszetten álltak egymás mellett, kétségbeesve törve fejüket, mit tegyenek, hogyan tovább. Lassan alkonyodni kezdett, a kikötőben sötét, félelmetes alakok váltották fel a napközben itt sürgő-forgó munkásokat, utasokat. Hirtelen félelmet keltő lett a helyzet. Piroska odalépett egy idősebb nőhöz, aki láthatóan éppen várt valakire a csomagjai mellett. Minden angol tudását latba vetve, használva a gesztikuláció elemeit is, útbaigazítást kért tőle, afelől, hogy hol szállhatnának meg, olyan helyen, ami tiszta és biztonságos.

Szerencséjük volt, a hölgy ismerte a környéket, szívélyesen segített. Rövid gyaloglás után eljutottak egy kis szállodához, ami ugyan tisztaság terén hagyott kívánnivalót maga után, de csendes, nyugodt környéken feküdt. Sikerült is egy kétágyas szobát kivenniük. Elcsigázottan hurcolkodtak be és megbeszélték, hogy keresnek valami olcsó kisvendéglőt a környéken, ahol megvacsorázhatnak, majd haladéktalanul lefekszenek, másnap pedig felkeresik a címet, ami Piroska táskájában lapuló borítékon volt és ahol, reményeik szerint, megtalálják azt az embert, aki őket ide hívta. Volt elegendő pénzük, hála a lány egykori gazdájának, de amikor elindultak enni, csak éppen valamennyit vettek magukhoz, amivel kifizethetik a vacsorájukat. Piroska gondosan betette a kis kézitáskáját a pénzzel együtt a bőröndbe, ne legyen szem előtt, azzal elindultak.

Találtak is egy kis vendéglőt, aminek ráadásul magyar tulajdonosa volt. Meghallotta a magyar beszédet és maga lépett az asztalukhoz, jó estét kívánva. Messze az otthonuktól valóságos csodának élték ezt meg. Jóízűen megvacsoráztak, egészen felfrissültek a helyzettől. Sokáig beszélgettek a vendéglőssel, aki elmondta, hogy már tíz esztendeje jött ki Amerikába, egyedül. Nehezen jött össze a kis vendéglő megnyitása, most sem hoz valami fényes hasznot, de mégiscsak megél belőle.

A finom bornak és a magyar szónak köszönhetően a beszélgetés meghitté vált, úgy érezték, mintha ezer éve ismernék Gézát, a vendéglőst. Ők is elmesélték a történetüket, az egész históriát az elhunyt gazdáról, az örökségről, hogy miért jöttek el otthonról. A tulajdonos nagy érdeklődéssel hallgatta. Egyikük sem vette észre, hogy milyen kapzsiság csillant meg közben a szemében. Akkor sem fogtak gyanút, amikor így szólt hozzájuk:

– Ugyan, kedveseim! Hát miért szállnátok meg abban a mocskos hotelben? Csalóka ám az a nyugalom és csend, ami körülveszi! Áthozatom a holmitokat ide, itt biztonságban, tiszta helyen lesztek az emeleti kis lakosztályban, míg megtaláljátok azt, akit kerestek! Nem, nem! – emelte fel a kezét, amikor a fiatalok tiltakozni próbáltak. – Nem tűrök ellentmondást! Magyar a magyarnak tartozik ennyivel és slussz!

Azzal intett az egyik pincérnek:

– Józsikám, menj csak át, hozd el ennek a két gyereknek a holmiját és vidd fel a lakosztályba! Magyarok a drágáim, Józsikám, magyarok! No, mit szólsz? – és nyájasan mosolygott.

Józsi indult is, de a tulajdonos még utánaszólt:

– Várj csak, várj, majd elfelejtettem valamit– utánament és súgott valamit a fülébe, amit a testvérpár nem hallott, Józsi viszont bólintott, hogy megértette. Nem láthatták, mert már el is fordult, az arcán megjelenő gonosz vigyort.

Piroska és Bence kálváriája még csak most kezdődött el igazán. Hosszú ideig ez volt az egyetlen nyugodt estéjük, amit Amerikában töltöttek.

Négy

A vendéglős által felajánlott kis lakosztály valóban kellemesebb volt a lepukkant hotel szobájánál. Amint Józsi áthozta a holmijukat az elcsigázott fiatalok nyomban elbúcsúztak Gézától, aki felkísérte őket a szállásukra. Nem hagyta, hogy kifizessék a vacsorájukat, azzal érvelve, hogy hát úgyis itt lesznek pár napig, majd rendezik a dolgot. Piroska lelkesen felajánlotta, hogy amíg meg nem találják a címet, ahova valójában érkeztek volna, kénytelenek a tulajdonos szívességét elfogadni, segít akár a konyhán, akár a takarításban.

– Jól van, jól van, húsom-bogaram, most csak pihenjétek ki az út fáradalmait, reggel aztán kiegyezünk valamiben! – terelgette őket be a lakosztályba mézes-mázasan Géza. –Jó éjt, jó éjt, aludjatok, semmire ne legyen gondotok.

Két kis hálófülke és egy toalett, ennyiből állt az egész helyiség. Úgy aludtak, mint a bunda, csak reggel a vendéglőből felszűrödő zajok ébresztették előbb Bencét, majd Piroskát. A lány alaposan megmosdott, magára tekerte a fürdőben talált hatalmas törülközőt és míg öccse tisztálkodott, kibontotta a csomagot, hogy elővegye ruháit. Azonnal észrevette, hogy a kézitáskája, melyet előtte való este tett bele, nincs ott. Elhűlt benne a vér, egy gyors mozdulattal a csomag tartalmát a földre borította, hátha szállítás közben lentebb csúszott, de hiába kereste. Szédülni kezdett, alig tudta magát összeszedni, hogy el ne ájuljon, hiszen minden maradék pénzük, okmányaik oda lettek.

A cím! A cím sincs meg! Az is a kézitáskában volt! – hasított bele a felismerés, mint egy hegyes tőr. Nagy nehezen felállt, könnyektől elvakítva magára kapkodta ruháit, majd döngetni kezdte a fürdő ajtaját.

– Bence! Ügyekezz! Nyomban le kell mennünk, odalett a táskám!

A fiú vizesen lépett ki a sürgető hangra és megnyugtatóan szólt nővéréhez:

– Nyugudj má’ meg! ‘Sze ehun van né, széthánytál belüle mindent!

– Nem az, te tajdag! A kicsike, amibe’ a pénzt tettem! Mindenünk odalett! Édes ISttenem, édes jó Istenem!

Erre a szóra a legény is elsápadt, odalépett a széthányt holmikhoz és eszeveszetten keresni kezdte, persze mindhiába. Pillanatok alatt felöltözött ő is és lerohantak a vendéglőbe.

– Jó reggelt, magyarjaim! – köszöntötte őket nyájasan Géza. – Hova ez a sietség? Ég a ház?

Egymás szavába vágva, feldúltan mondták el, hogy mi történt. A férfi fejét csóválva ciccegett, pödörte bajszát.

– Lám, lám, megmondtam, hogy csalóka az a csend és nyugalom a hotelben… Józsi! Pattanj! Elmész feljelentést tenni a rendőrségen!

– Mi is megyünk! – mondták a riadt fiatalok, szinte egyszerre.

– Ugyan minek? A nyelvet épphogy csak dadogjátok, hasznotokat nem veheti a rendőrség. Majd Józsi elintézi! Gyertek, reggelizzetek. Közben megbeszéljük a hogyan továbbot.

Igazat kellett adjanak Gézának, hiszen tényleg nem tudtak volna tanúvallomást tenni a rendőrségen. Leültek az asztalhoz, de egy falat sem csűszott le a torkukon.

– Ide süssetek, magyarjaim. Amíg a rend őrei kinyomozzák mi lett a kis vagyonkátokkal, valamit ennetek is kell, valahol aludnotok kell. A lakosztályból sajnos ki kell jönnötök, azt az úri vendégeknek tartogatom. De gyertek velem, a hátsó udvaron van egy kis kunyhó, igaz, csak egy szobás, de ott ellehettek. Van mellette egy budi is, nem éppen fürdőszoba, de megteszi. Piroska, te majd felszolgálni segítesz, Bencikém pedig pakolja a nehéz holmikat, mint a sörös és boroshordók. Jó lesz így?

A két gyermek hallgatott egy darabig, aztán Bence szólalt meg:

– Köszönjük a segítségét, jó uram. Ejszen me’ más választásunk nincsen. Szorgalmas népek vagyunk, majd meglássa – ránézett nővérére, az sápadtan bólintott.

A kunyhó egyetlen szobája ragadt a mocsoktól. Piroska egyedül takarította ki, Bencét már be is fogta dolgozni Géza. A lánynak hagyott időt másnapig. A legény késő este ért hátra a kis szobájukba, hulla fáradtan, rosszkedvűen.

– Hallod -é, néném. Ez az ember erősen hamis! A sok mézesmázas beszédje után egész álló nap ordított nékem. Eccer még reá es csapott a fejemre. A kujakom esszeszorult, de hejába es ütöm meg, mi lészen vélünk, ha az uccára teszen? De te ne haggyad magadat, jó-e? Ha hezzád mer nyúlni, a belit kiontom!

– No, no édes öcsém, csak csínján a kiontással! Magad mondád, hogy uccára rakhat! Kibírjuk, együtt, fogunkat esszeszorítva, kibírjuk meglásd. Hátha keresésünkre indul az a sakkos ember… Vagy münk megtaláljuk…

De senki nem kereste őket, vagy ha mégis, nem jó helyen. Nekik pedig nem volt idejük arra, hogy kutassanak a férfi után, mert hajnaltól késő estig dolgoztatta Géza úr, aki ettől kezdve kikövetelte tőlük ezt a megszólítást.

Öt

A fiatalok nagyon sokat dolgoztak. Géza úr nem bánt velük kesztyűs kézzel, de ami a legrosszabb volt, fizetségként mindössze szállást és napi egy étkezést adott. Esténként tanakodtak egymás között, hogy mitévők legyenek. A cím, ahonnan a levelet küldték ugyan odaveszett, hiszen benne volt Piroska kézitáskájában, de a névre emlékeztek: Fehér János. Na de hol keressék ebben az óriási városban? Ráaadásul a nyelvtudásuk is csekély, nem tudnak kérdezősködni, illetve nem valószínű, hogy a választ megértik.

Egyik este már csak ketten voltak a vendéglőben, az utolsó vendég is elment, Géza úr és Józsi elvonultak aludni, miután mindketten alaposan felöntöttek a garatra. Nekik még dolguk volt, ki kellett takarítani, tisztára cserélni az abroszokat a másnapi nyitásra, elmosogatni, egyszóval amit egy ilyen helyen zárás után csinálni kell. A lány az utolsó asztalra terítette az abroszt, amikor meglátta, hogy az egyik széken ottmaradt egy újság. A hóna alá csapta és folytatta a munkát. Benci vette észre, hogy valamit szorongat a hóna alatt, kihúzta és elkezdett bohóckodni, hogy jobb kedvre derítse nővérét. Úgy tett, mintha felolvasna.

– Áj em Bence, áj em keresek jú, miszter sakkozó! Miszter Fehér, wer ár jú?

Piroska hahotázva figyelte, vicces volt, ahogy a kevéske angol szót, amit öccse bírt, keverte a magyarral. El akarta venni tőle a napilapot, de Bence nem adta. Fáradtságuk ellenére kergetőzni kezdtek az asztalok között, nagyokat kacagva. Végül a lány utolérte öccsét és kikapta kezéből a lepedőnyi lapot. Most ő nyitotta ki és már éppen felolvasásba kezdett, amikor megakadt a szeme valamin az utolsó előtti oldalon. Elkomolyodott.

– Benci! Gyere ide! Vége a játéknak! Nézd mit találtam! – és ujjával rábökött az újságra.

Egy sakktábla volt oda rajzolva, rajta bábuk. Alatta pár szavas írás. Gyorsan leoltották a lámpákat és hátramentek szerény kis kuckójukba. Piroska sietve vette elő rongyosra lapozott szótárukat, majd egyenként kikeresték a szavakat. Sakkfeladvány volt az, a pár szavas írás pedig így szólt: „ Hat héten keresztül közlünk egy-egy sakkfeladványt. Akik ez idő alatt megfejtik mind a hatot és a végén beküldik a megfejtést, azok között kisorsolunk egy nyereményt, ami a következő: a szerencsés nyertes, a napilap költségén részt vehet a regionális sakkversenyen, ami az év legnagyobb eseményei között szerepel, és aminek a fődíja 200 dollár, valamint örökös tagság a John Wihte, messze földön híres sakkcsapatában. A borítékra írják rá: Sakk. Ne feledjék az értesítési címet feltüntetni!”

Ahogy silabizálták az egymás mellé leírt szavakat Bence egyszerre csak felugrott.

– White! White! – kiáltotta és izgatottan le -fel kezdett rohangálni az apró szobában.

– Na és? Mit futkosol? Mi bajod, te legény?

– White! Az annyit jelent, fehér! Ezt tudom, egészen bizonyosan! Erre a szóra emlékezem.

– Na s osztán? Beszélj mát, te kajla, me’ megcsaplak!

– Hát Fehér! Mint az ember, aki idehítt münket, na! Nem érted?

Piroska tátott szájjal bámult rá, hosszú másodprecekig. Aztán megszólalt:

– Fehér… A John lehet János. Mintha annak idején a gazdám is néha így hítta vóna! Meglesz az emberünk! Benci! Bencikém! Hogy te milyen okas vagy!

Olytan izgatottak lettek, hogy alig aludtak valamicskét aznap éjjel. Hogyne! Hiszen nyomra bukkantak! De hol lehet ennek a sakkcsapatnak a székhelye? Honnan tudhatnák meg? A feladványok beküldéséhez csupán az újság postafiókja volt megadva, ott nem kereshetik.

– Néném! Te erőst jó sakkozó vónál! – csapott hirtelen a homlokára a legény . –Nézz reá arra a feladványra, aztán fejtsd meg! Küldjük bé, háha nyerünk!

– Ó, te balga! De hát hat héten át hogy a rossebbe jutunk újsághoz?

– Azt bízd csak ide! Tudom ki hagyta ott ma este! Kedves kis öregember, majd elkérem tőle, ha kiolvasta! Mindennap itt vacsorál!

Kiugrottak az ágyból, egyszerre értek az asztalhoz, ahol az újság hevert. Piroska percek alatt megfejtette a feladványt. Aztán óvatosan körbevágták, ráragasztották egy papírlapra, majd alá rajzolták a megfejtést. Eltették az asztalfiókba. Végre ezek után el tudtak aludni. Attól a naptól kezdve sokkal jobb kedvvel dolgoztak. Várták a pénteket, amikor érkezik a következő feladvány. Bencének nem került sok fáradozásába elkérni az öregúrtól az újságot, bár első alkalommal nehézkesen értette meg a bácsi, hogy mit szeretne a fiú, de amint felfogta, szívélyesen átnyújtotta.

– Of course, here you go, you can have it. I’ve already read it! If you’d like, I can give it to you every day! ( Persze, itt van, vigye csak, én már elolvastam! Ha szeretné, mindennap önnek adom!)

És ez így ment hétről hétre. A lány megfejtette a feladványt, majd lerajzolták a papírra, eltették a fiókba a többi mellé. Hatodik hét végén aztán már csak azt kellett kitalálják, hogy honnan szerezzenek borítékot és bélyeget, hogy beküldhessék a szerkesztőségbe. Fizetést ugyanis a két hónap alatt, mióta itt voltak, nem kaptak, eddig csak a szállásért és a csekély ételért, ami megmaradt esténként a vendégek után, dolgoztak. Ráadásul valamelyikük munkaidőben kellett elvigye postára a borítékot, ami egyelőre szintén kivitelezhetetlennek tűnt, hisz yitástól zárásig dolgoztak.

De a szerencse rájuk mosolygott vasárnap este, majd rögtön utána hétfőn reggeliben is. Vasárnap is, mint mindennap, az újságos öregúr ott vacsorázott. Amikor Piroska kivitte neki a desszertet, a bácsi mosolyogva nyújtotta át az előző napi lapszámot. A lány nem akarta elvenni, nem volt szüksége rá, ezért csak egy elhárító mozdulatot tett. De váratlanul az öregúr megszólalt, ráaadásul magyarul:

– Vegye csak el, kislány. A lapok között talál egy felbélyegzett borítékot. Küldjék be azokat a feladványokat… – azzal felállt és mielőtt Piroska a döbbenetből magához tért volna, kisétált az ajtón.

A lány sokáig nézett utána és egymást kergették fejében a gondolatok. Ki ez a bácsi? Ha beszél magyarul, miért értetlenkedett, amikor Bence első alkalommal elkérte az újságot? Honnan tudja, hogy a sakkfeladványokat megfejtették, hogy el akarják küldeni, hogy nincs pénzük rá? Csupa , csupa talány…

Hat

Csak miután végeztek és a szobájukba mentek, nyitották szét az újságot. A boríték, felbélyegezve, sőt megcímezve, valóban ott volt. Igenám, de valami lapult benne, nem volt üres. Piroska belenézett és a lélegzete is elállt. A vaskos pénzköteget és a papírfecnit bámulta, míg öccse rá nem szólt:

– No, ejszen me’ lüdércet lácc?

– Pénzt, ecsém, pénzt… – suttogta a lány.

Kivette a cetlit és felolvasta. A következő állt benne: „ Gyermekeim! Ne csodálkozzanak, megvan az okom rá, miért adom maguknak ezt az összeget. Használják fel céljaikra. Még jelentkezem!” Elképedve, ugyanakkor boldogan néztek egymásra. A pénzt elrejtették, megbeszélték, hogy nem kapkodnak, hanem másnap feladják a megfejtéseket, mert pénz ide vagy oda, a nyelvtudásuk még mindig hagyott kivánnivalót maga után, a sakkfeladványok pedig elvezethetik Fehér Jánoshoz őket.

Másnap hajnalban, még mielőtt Géza úr és hű csatlósa, Józsi, felébredtek volna, Bence kisurrant a postára, feladta a levelet.

– No, magyarok Istene, segíccsél meg münket! – fohászkodott egyet a legény a szürke égre emelve tekintetét, azzal visszasietett a vendéglőbe.

Attól kezdve nagyon figyelték a postást és valahányszor meglátták, egyikük elé sietett, remélve, hogy számukra is hoz valamit, nem csak Géza úrnak. Józsi egészen megszokta, hogy nem ő kell átvegye a küldeményeket, mint mindig, lusta ember lévén még örült is, hogy más megteszi helyette.

Ami egészen összezavarta őket és sokat tanakodtak a megfejtésen, az az volt, hogy az öregúr többé nem jelentkezett. Nem járt már vacsorázni esténként, nem is üzent senkitől. El nem tudták képzelni, mi indította őt e jócselekedetre, honnan tudott a dolgaikról, céljaikról, hiszen beszélgetni a vendégekkel nem volt idejük, de napközben még egymással sem igen tudtak szót váltani.

A napok hetekké duzzadtak, már eltelt jó sok idő és ők már lemondtak arról, hogy megnyerjék a sakkfeladvánnyal a fődíjat és így rábukkanjanak Fehér Jánosra, azaz John White -ra. Abban egyeztek meg, hogy továbbra is szorgosan tanulnak, beszélgetnek egymással angolul, majd amikor úgy érzik, hogy boldogulnak, az öregúrtól kapott pénzzel szépen elindulnak, anélkül, hogy bárkinek is szólnának. Tudták, ugyanis, hogy nem könnyen engednék el őket innen.

Majd kitudakolják az újság székhelyének a címét és ott talán megkapják a kellő útmutatást a sakkszövetséghez. De ha mégsem járnak ily módon sikerrel, majd kitalálnak valami mást, csak megszabaduljanak ebből a pokolból, ahol, ha nem tesznek valamit, életük végéig húzhatják az igát. Akkor aztán szabadon mozoghatnak, terveket szőhetnek.

Egy reggel Bence meglátta a postást, amint kotorászik a táskájában a vendéglő előtt és kirohant. A leveleket átnézve csalódottan vette tudomásul, hogy nekik már megint nem érkezett semmi. Letette hát a küldeményeket a pult sarkára és indult tovább dolgozni. De alig tett meg pár lépést, amikor meghallotta, hogy a postás bekiabál!

– Miszter! Itt van még egy levél, nem vettem észre az imént!

Bence sarkonfordult és az ajtó felé iramodott, de ezúttal Józsi gyorsabb volt nála. A legény megállt és figyelte a másik arcát, aki szemöldökét ráncolva nézte a borítékot. Kis idő múlva felnézett és tekintete egyenesen Bence szemébe fúródott. Széles, gonosz vigyor terült szét lapos pofáján.

– Nocsak! Levelet vártatok? Ugyan kitől? Ki tudja, hogy itt vagytok? Ej, ej, te fiú! Nem szép dolog visszaélni Géza úr jóságával! Lám, munkát, szállást, ételt ad nektek. Na, majd ő eldönti mi legyen e levél sorsa! – azzal faképnél hagyta a dühtől kipirult Bencét.

Piroska, aki éppen arra haladt el, egy jókora, megrakott tálcával, megállt. Öccsével ellentétben ő elsápadt. Ott állt, falfehéren, a tálca lassan kicsúszott kezéből. A rajta lévő edények csörömpölve értek földet.

Hét

Elhatározták, hogy nincs mire várniuk tovább, minek utána Géza úr többszöri könyörgésük ellenére sem volt hajlandó a levelet átadni nekik. Menniük kell, ez immár nem volt kérdéses. Csupán a hogyant kellett kitalálniuk, mert az azért nem volt annyira egyszerű. A zárást mindig Józsi intézte. Miután elment az utolsó vendég is, lehúzta a vasredőnyt és bezárta az ajtót, majd zsebre vágta a kulcsot. A kis udvarról, ahol a kuckójuk állt, lehetetlen volt kijutni, hiszen tűzfalak vették körül.

Csakis a vendéglőn keresztül lehetett volna távozni. Nappal vagy egyiküknek volt szabad kimenni, vagy másikuknak, de többnyire csak a legényt szalasztották ezt azt elintézni. Tudták a gazemberek, hogy egymást nem hagyják a testvérek. Ráadásul irataik is odalettek, a tolvajban annyi becsület sem volt, hogy azt visszajuttassa. Ők nem tudták, hogy Géza úrnál lapulnak a papírok. Fél éjszakákon át tanakodtak, mitévők legyenek. Azzal tisztában voltak hogy hiába is kérnék szépszerivel a tulajt, hogy eressze útjukra, mert túl sok a munka, ráadásul ők pénzt sem kapnak. Még ilyen alkalmazottakat nem talál a vendéglős, akik ingyen húznák az igát.

Ráadásul kevéske holmijukról is le kellene mondaniuk, ha netán alkalmuk lenne kisurrani valahogyan. Tényleg nem volt sok mindenük, de hát az ember azt félti, amije van. Ők a ruhaneműiket, pár könyvet, ilyesmit hagytak volna hátra. Amiót Géza úr kezébe kapta a levelet, mely a fiataloknak szólt, még jobban hajtotta őket és még szigorúbb volt hozzájuk. De mit is beszélek? Bár csak szigorú lett volna! Sokkal inkább kegyetlenül bánt velük. Még kevesebb ételt adott nekik, és ha valami nem tetszett őméltóságának, még oda is csapott, Bencére ököllel, Piroskára tenyérrel.

Végül döntöttek: lemondanak a holmijukról, el kell menniük innen, mindenáron, mert ez az élet kibírhatatlan. Elhatározták, hogy amikor Bencét átküldik a henteshez a heti húsrendelést leadni, nem tér vissza. Piroska rá tizenöt- húsz percre menjen utána, ejtse szerét, hogy kijusson az utcára. Öccse a sarkon várja majd és usgyi, szaladnak, ahogy csak bírnak. Ha szerencséjük van, nem veszi észre Józsi a szökést, csak későn, addigra messze járnak majd. Géza úr gyakran merült el vendégeivel hosszú beszélgetésekben és olyankor percről percre részegebb lett, ugyanis bor mellett tárgyalták a politikát. Tehát ő nem jelent gondot.

Elérkezett a várva várt hétfői nap. Józsi átadta a cédulát, amin a lista állt, Bencének és egy fenékenbillentéssel kitessékelte az ajtón, utána kiáltva, hogy igyekezzen vissza, sok a munka. Piroska feszülten végezte tovább a dolgát. A vendéglő leghátsóbb sarkában volt éppen, amikor észrevette, hogy Józsi elindult a mosdó felé. „ Éppen idejében“ – gondolta a lány, mert lassan a húsz perc is letelt. Gyorsan letette a kezében lévő tálcát a legközelebbi asztalra és sietős léptekkel megindult a bejárat felé. Már majdnem elérte az ajtót, amikor Józsi hangja felcsattant:

– Hova - hova, kisasszony?

Piroska nem nézett hátra. Felrántotta az ajtót és rohanni kezdett. Már látta Bencét, amint a sarkon állva várja, amikor Józsi utolérte. A hajától fogva rántotta vissza, amitől a lány elvesztette az egyensúlyát elesett. A kegyetlen pincér nem engedte el a lány lófarkát, attól fogva húzta visszafelé, éktelenül káromkodva és nem törődve az emberekkel, akik megrökönyödve bámulták.

– Fuss, Bence! Ne gyere vissza! Fuss, az Isten szerelmére! – sikította torka szakadtából Piroska, amikor látta, hogy az öccse elindulna feléjük.

A legény megtorpant, pár pillanatig tétovázott, majd megfordult és elszaladt. Arra gondolt, hogy segítséget kér valakitől, valahol, maga sem tudta hol és kitől. De amikor elég messzire ért és megállt, megriadt a gondolattól, hogy bárkivel is beszéljen. Hiszen nem is tud angolul annyira! Ráadásul a rendőrségre sem mert menni papírok nélkül, nehogy fogva tartsák és akkor a nővérének semmiképp nem tudna segíteni.

Leült egy padra, hogy kifújja magát. Nagyon bántotta a helyzet, kétségbe volt esve. „Há’ miféle legény vagyok én? Otthagytam, elmenekültem…“ – tépelődött. „Visszamegyek, lesz ami lesz.“ azzal felállt a padról és lehajtott fejjel, végtelen bánattal a szívében, visszaballagott.

A vendéglő tele volt, Józsi futkosott egyedül az asztalok között. Nem vette észre Bencét, aki szemével testvérét kereste, de sehol sem látta. Kihúzta magát és átsietett a termen. Józsi már csak a hátát látta, amint kisurrant a hátsó udvarra. „Úgy, úgy, az anyád szemit! Csakhogy visszajöttél! “ – gondolta és elvigyorodott.

Bence a nővérét a kuckójukban találta, ájultan. Teste, arca tele volt ütésnyomokkal. Gyorsan letérdelt hozzá, majd azzal a lendülettel fel is ugrott. Egy tálban vizet hozott, elkezdte lemosni Piroska arcáról a vért, közben szólongatta. De mindhiába, válasz nem érkezett. Felnyalábolta az ájult lányt és az ágyba fektette, ott folytatta a mosdatást. Amikor végzett felegyenesedett és szívszakadva, de száraz szemekkel nézte mit műveltek szeretett testvérével.

– Megölöm! Kiontom a belit, esküszöm az élő Istenre! – suttogta maga elé és elviharzott a vendéglő felé, menet közben előkapva bicskáját.

Nyolc

Bencét hajtotta a dühe, kezében bicskával rohant át az udvaron. Felrántotta a vendéglő ajtaját, de ott megtorpant attól a hétköznapi légkörtől, ami fogadta. Emberek ettek, ittak, intettek a pincérnek, kacarásztak, beszélgettek. Rossz érzés töltötte el attól, hogy a világ tengelye nem fordult ki a történések hatására, halad tovább az élet, pedig az égnek kellene leszakadnia ekkora baj láttán.

Ugyanakkor az nyilalt belé, hogy ha ő most ide beront, nekitámad Józsinak, esetleg tényleg megöli, akkor Piroska ott marad az ágyban, senki rá se néz, nem lesz ki gondozza, talpra állítsa. „ Csillapodj, Bence, nyughass. Hideg fejjel kell gondolkodj. “ – gondolta magában és lassan, csendesen visszacsukta az ajtót.

Megfordult és végtelen szomorúsággal a szívében visszatért a kuckójukba. Közben arra gondolt, milyen nagy szerencse a szerencsétlenségben, hogy nem engedték el nővérét egyedül a nagyvilágba. Ugyan most sem alakul valami fényesen a sorsuk, de legalább nincs egyedül a leány. Halkan lépett vissza az ágyhoz és suttogva mondta:

– Lehűtöttem magamban az indulatot, édes néném… Ne búsulj, megszökünk münk innét, csak éppeg jöjjél helyre. – A leány szeme megrebbent, de nem nyílt ki.

Attól kezdve a legény bejárt napközben dolgozni, de amikor csak tehette, átszaladt a kuckóhoz a nővéréhez. Piroska második nap hajnalban tért magához, de sokáig nem tudott felkelni az ágyból. Bence szeretettel gondozta, végül bő három hét múlva már felült és attól fogva rohamosan javult. Fiatal, erős szervezete nem adta fel könnyen a harcot, ez volt a szerencséje. A bal szeme sarkában ott maradt egy heg, ami még bájosabban emelte ki szépségét.

Józsi időközben megnyugodott abban a tudatban, hogy alaposan móresre tanította őket. Cseppett sem csodálkozott azon, hogy Bence milyen csendes lett, milyen lelkiismeretesen végezte munkáját, természtesnek vette a dolgot. Nem tudta, hogy közben a testvérpár tervet sző a szökésre, csakhogy valóban tanultak a történtekből, most sokkal megfontoltabban vágtak bele a megvalósításba. Idő múlásával Piroska is visszaállt a munkába, semmiféle jelét nem adták annak, hogy elégedetlenek lennének bármivel is.

Éjjel egy-két óráig is tanulták a nyelvet, egymás között is angolul beszéltek ilyenkor, belátva, hogy az a pár szó, amit a munkájuk során használnak, nem elegendő, nem viszi előre őket. Szépen haladtak, mind magabiztosabban törtek utat a céljuk felé, már csak a kivitelezés volt hátra.

Bence az egyik fuvarostól, aki a sörös hordókat szokta szállítani, altatóport kapott. Összebarátkoztak az idők során és a férfi dicsérte a legény nyelvbéli haladását. Egy alkalommal elmesélte a fuvaros, hogy milyen rossz alvó volt, de a patikus adott neki altatóport, amitől immár úgy alszik mint egy csecsemő. Bence kapott az alkalmon és megkérte, ugyan szerezzen neki is, mert a testvére igen nyugtalanul tölti az éjjeleket és nappal alig tudja a feladatát ellátni, olyan fáradt. A fuvaros szíves örömest segített, megkedvelte a szorgalmas, csendes magyar legényt.

Már csak a megfelelő pillanatra vártak, ami több tényező együttállását jelentette. Először is egy olyan estén kellett véghez vinniük, amikor már Géza úr lefeküdt, csak Józsi maradt azzal a pár vendéggel, akiknek nem akaródzott hazamennie. Aztán meg kellett várniuk, míg a vendégek távozása után Józsi nekiáll meginni a napi három felesét és két korsó sörét, amit egyik este sem hagyott ki. Ráadásul úgy kellett rendezni, hogy Bencétől kérje a sör lecsapolását, hogy az altatót bele tudja csempészni. Egy keddi estén aztán sikerült is elrendezni a dolgot. Józsi a pultra borulva aludt el.

Hátramentek a holmijukért, majd kivették a pincér zsebéből a kulcsot és elsiettek. Boldogan vágtak neki az ismeretlennek, a szabdság öröme tüzelt bennük. A pénzből, amit az öregúrtól kaptak, futotta rendes szállásra. Az átélt izgalmaktól sokáig nem tudtak elaludni az apró, kétágyas motelszobában, mely elég messze esett Géza úr vendéglőjétől, ahhoz, hogy ne kelljen tartaniuk attól, hogy rájuk akadnak. Elhatározták, hogy másnap felkeresik a szerkesztőséget, ahol a sakkversenyt meghirdették. Nem a nyeremény kedvéért, hiszen arról valószínűleg lecsúsztak, hanem a címért, ami Fehér Jánoshoz vezeti majd őket.

De mister John White-hoz nem volt olyan egyszerű eljutniuk, mint ahogyan gondolták. Hosszú, kalandos, cseppett sem veszélymentes út állt még előttük.

Kilenc

Másnap frissen, jókedvűen vágtak neki terveik megvalósításához. Már ideje lett volna, hogy megérkezzenek eredeti céljukhoz. Szerencsére az angol nyelvtudásuk jelentősen javult így, sok kérdezősködés árán ugyan, de még a délelőtt folyamán sikerült eljutniuk az újság szerkesztőségbe. Hatalmas, a felhőkbe nyúló, csupa acél és üveg épületben székelt a napilap. Piroska és Bence egy ideig kivülről csodálták a monstrumot, aztán úgy léptek be, olyan óvatosan, mintha attól féltek volna, hogy kárt tesznek a csillogásában.

Egyenruhás portás állta útjukat és bár udvariasan kérdezte meg tőlük hogy kit keresnek, hova igyekeznek, a tekintete lenéző, már-már megvető volt. Hebegve próbálták elmagyarázni jövetelük célját, talán meg is értette volna a férfi, ha érdekli őt a mondandójuk. De figyelmét elterelte egy elegánsan öltözött fiatalember, aki nagy lendülettel lépett be az üvegajtón. Látszott rajta, hogy otthonosan érzi magát, fesztelenül mozgott és úgy nézett körül, ahogy csak olyanok tudnak, akik büszkék a tulajdonukra. Szemével szinte simogatta az épület falait.

– Good afternoon, Thomas! – köszönt hangosan oda a portásnak. – Hogy van ma? Minden rendben?

– Good afternoon, mister! Igen, minden a legnagyobb rendben! – válaszolt a másik és szemében a megvetést alázat váltotta fel.

A testvérek egymásra néztek, a leány halkan szólt:

– Ejsze maga az igazgató ez az ember!

Ugyan csendesen beszélt, az elegáns fiatalember mégis meghallotta és szemöldökét felhúzva, csodálkozó arckifejezéssel fordult feléjük.

– Csak nem magyarok? – tette fel a kérdést hibátlan magyar kiejtéssel.

– De igen… – válaszolt Bence, nem valami nagy lelkesedéssel a hangjában, mert azonnal az első napjuk jutott eszébe, amikor Géza úr is így fordult feléjük. Gyanakodva figyelte az idegent.

– Nahát! Én is az volnék, bár itt születtem. A szüleim vándoroltak ki, még friss házasokként. Jöjjenek, kövessenek! Thomas, főzessen nekünk teát, küldje az irodámba! – vetette oda a portásnak, aki most már egészen kedvesen nézett a testvérpárra.

– Igenis, mister, máris! – felelte hajbókolva.

A fiatalamber energikus léptekkel indult a széles lépcső felé, Piroska és Bence tétován próbált a sarkában maradni. Világos, nagy szobába vezette őket, melynek ablaka előtt faragott íróasztal volt.

– Belovszky Tivadar vagyok, szolgálatjukra! Enyém ez a kóceráj. Édesapám tette le az alapjait az újságnak, én folytatom. Most már egész nagy nevünk van a szakmában. Foglaljanak helyet kérem – mutatott a fotelek felé.

Bence megkönnyebült. Hogyha ilyen nagy újság tulajdonosa Tivadar, akkor csak nem viselkedik úgy, mint Géza úr. Bemutatkoztak ők is és Piroska rátért a tárgyra. Eredetileg csak érdeklődni akart, hogy jutnak el a céljukig, de végül úgy belemelegedett a mondandójába, hogy töviről hegyire mindent elmesélt.

– Ej, de naivak vagytok, gyerekek! – csapta össze tenyerét Tivadar, áttérve a tegeződésre. –Egyértelmű, hogy hol találjátok az iratokat, a pénzeteket! Bár a pénz meglétében már nem vagyok annyira biztos… Sebaj! Majd utánajárunk! Egyelőre maradjunk a témánál….

– Hogy érti azt, hogy egyértelmű? – vágott a szavába Bence.

– Hát Géza úr a ludas! Mit gondoltok, miért Józsit, vagy hogy is hívják a pincérét, küldte a holmitok után? Gondolkodjatok! De ne aggódjatok, majd odaküldök pár embert, visszaszerzik legalább az iratokat. John White jó ismerősöm, apám barátja. Most Európában tartozkódik, ha jól tudom egy hónap múlva tér vissza. Addig a vendégeim vagytok! – tette hozzá széle mosollyal.

– Igazán kedves, uram, de nem fogadhatjuk el ezt a szívességet… – húzta ki magát Piroska.

– Ugyan, ugyan, kislány, dehogynem!

Tivadar addig beszélt, míg meggyőzte őket, hogy náluk, az ő házukban lesznek a legnagyobb biztonságban, míg John White visszatér. Aztán végigmérte őket, mintha csak most döbbent volna rá, milyen ütött-kopott ruhákban vannak.

– A sarkon van egy hatalmas áruház. Most menjetek el oda, vásároljatok be, ne fogjátok magatokat vissza, írassátok a számlámhoz. Tisztességes öltözékre van szükségetek. Este aztán kitérünk a részletekre, most rengeteg tennivalóm van. – Egy kis cédulára firkantotta a címet, ahova bevásárlás után mehetnek. – Itt élek öreg szüleimmel. Este találkozunk!

A fiatalok tiltakozni próbáltak, de Tivadar rövidre zárta a vitát, azzal, hogy nincs több ideje rájuk, végül belátták, hogy jól fog most, ha valaki a szárnyai alá veszi őket. Egészen jókedvűen indultak az áruház felé, úgy érezték végre kimozdult az ügyük a holtpontról. Ott aztán szétváltak és Piroska betért a női osztályra, Bence a férfiak számára fenntartott részre. Megbeszélték, hogy körülbelül egy óra múlva találkoznak a bejáratnál.

A bőséges kínálat és az, hogy Tivadar nevére megnyílt minden előttük, elkápráztatta mindkettőjüket. Piroska élvezettel vásárolgatott. Ugyan nem költekezett esztelenül, mégis, mire végzett három, ruhaneművel és egyéb kiegészítővel teli táska volt a kezében. A bejárat előtt leült egy padra. Kicsit elcsodálkozott, hogy Bence még nincs ott, de arra gondolt, bizonyára elbámészkodott a sok polc között, majd csak megérkezik. Elnézte a sürgő forgó embereket, ahogy ki-be járnak az áruház ajtaján, egészen beleszédült a sürgölődést figyelve.

Egy óra múlva már aggódni kezdett, hogy Benci még mindig nem jött meg. Felállt és határozott léptekkel elindult a férfiosztály felé. Bátortalanul lépett be, de senki rá sem hederített. Sokáig jött-ment a polcok között, ám öccsét sehol nem találta. Aztán visszasietett a bejárathoz, hátha elkerülték egymást. De Bence nem várt rá. Visszaült a padra, most már nagyon nyugtalan lett. Elhatározta, hogy nem mozdul innen, hiszen ide beszélték meg a találkozót.

Amikor pár óra múlva bezárt az áruház, már kétségbeesetten érezte, hogy valami történt az öccsével. Nem volt mire várnia tovább, így elindult a cédulán szereplő cím felé. Tivadar már otthon volt. Piroska ekkor könnyeivel küzködve mesélte el, hogy Benci eltűnt. A férfi nyugtatgatta, hogy majd utánanézet, keresteti, és bevezette az ebédlőbe, ahol szülei voltak. Kedvesen mosolyogva fogadták, ők is próbálták megnyugtatni, hogy biztosan hamarosan megérkezik az öccse is.

De Bence másnapra sem érkezett meg. Hetek teltek el aztán úgy, hogy hiába várták, hiába keresték, Piroska pedig mind jobban elkeseredett.

Tíz

A napok hetekké duzzadtak és Bencéről semmi hír nem érkezett. Tivadar, állítása szerint, minden követ megmozgatott, hogy megtalálják, mindeddig sikertelenül. Piroska elveszetten ténfergett a nagy házban, hogy gondolatait elterelje, néha beállt a konyhába, a szakácsnőnek segíteni. Ezt a család nem nézte jó szemmel, de belátták, hogy jobb, mintha állandóan sírna. Akadtak napok, amikor ő is nekivágott, járta a környékbeli utcákat, hátha rábukkan öccsére. De nem szívesen hagyta el azt a házat, ahova visszavárták Bencét.

Egy szép napon aztán Tivadar bejelentette, hogy estére Fehér Jánost várják vacsorára, aki visszatért az útjáról. A férfi igencsak megörült Piroskának, azonnal tervezgetni kezdte azt, hogy hol, milyen híres versenyeken tegye próbára a lány tudását. Jól emlékezett zsenialitására, így hát nem is gondolt arra, hogy szükség lenne további tanításra. Piroska határozottan kijelentette, hogy addig nem szívesen utazgat, míg az öccséről ki nem derül, hogy mi történt vele. Sehogy sem tudták rávenni az ellenkezőjére, egészen addig, míg Fehér Jánosnak egy jó megoldás eszébe nem jutott. Nevezetesen az, hogy ahányszor Piroska versenyt nyer, annyiszor adnak hírt az újságban erről, melléírva, hogy kétségbeesetten keresi öccsét, természetesen személyleírással, valamint az egyetlen fénykép közlésével, mely Piroskánál volt.

Így hát elkezdődött a leány pályafutása a sakk terén. Minden tudását összeszedve játszott, igaz, az első pár versenyen csupán középmezőnyben végzett. De a gyakorlat megtette hatását, mind jobban teljesített, míg végül megszületett az első győzelme. Fehér János állta a szavát, kikerült az újságba Bence fotográfiája, személyleírása, a felhívással, hogy nővére kétségbeesetten keresi.

Jim ma reggel is úgy ébredt, hogy zúg a feje, fázik és éhes. Tudta, hogy csak az segít rajta, ha italhoz jut. Előbb körbejárta megszokott helyeit, ahonnan egy kis potya leeshet, de sehol nem volt szerencséje. Kábán ténfergett ide-oda, még koldulni is leült a vasút közelében, pedig azt utálta. Inkább lopott, mint koldult, de ma reggel nem adódott alkalom az előbbire. Valami kis aprót sikerült is összekunyerálnia és amint megvolt a pohár whiskyre valója, be is tért Maryhez, a lepukkant talponállóba.

Jólesően terjedt szét benne az alkohol melege. Mary jókedvében volt, bőven mérte az italt neki. Jim elgondolkodva forgatta üres poharát, keserű mosollyal ajka szegletében. Lám, hova jutott, milyen mélyre sülyedt alig pár esztendő alatt. Úgy tűnt, hogy egy másik ember élete volt az, amikor még a hajógyárban dolgozott, könyvelőként. Mindennap bejárt, végezte a feladatát, esténként nyugodtan hajtotta álomra fejét apró kis hónapos szobájában, miután Lizzyt cukrászdába és moziba vitte. Nősülni készült, csak éppen kevés volt a jövedelme, a lány pedig nem volt hajlandó addig hozzámenni, míg kissé össze nem szedi magát anyagilag.

Spórolgatott ő szerény kis fizetéséből, de csak nem vastagodott a tárcája. Míg Lizzy ki nem találta a csalást. Addig duruzsolt a fülébe, hogy megtehetné, úgy lophatna a hajógyár kasszájából, hogy senki észre sem venné, hiszen az ő kezén fut át minden cent, míg meg nem tette az első lépéseket. És valóban szépen gyűlt a pénze, már az esküvő napját is kitűzték, amikor lebukott. Mai napig nem jött rá, hogy történhetett, mit számolt el, ki vette észre a hiányt, de tény: börtönben kötött ki. Szabadulása után nem tudott elhelyezkedni sehol, szállását kiadták másnak, pénze odalett, így rákényszerült arra, hogy az utcán éljen. Lizzy persze szóba sem állt vele, egy nagydarab fickó csapta neki a szelet amióta Jim dutyiba került. Innen már nem volt megállás, gurult lefelé a lejtőn, mind nagyobb sebességgel.

– Mary! Acca még egy pohárral, behozom az árát holnap!

– Behozod te, be! Na, sipirc ki innét, ez egy tisztességes hely! – mordult rá a kancsal, nagydarab asszony. – Húzd a csíkot, Jim, mert kapsz egy pofont az uramtó’!

Lehajtott fejjel kullogott ki a talponállóból. Gyomrát marni kezdte az éhség. Majd Lazar kifőzdéjénél talál valamit a tegnap esti maradékból, gondolta és arra vette az irányt. A kifőzde szemetesében mindig akadt valami kis ételmaradék, ez mentett meg sok hajléktalant a környéken az éhenveszéstől. Csak idejében kellett odaérni, míg mások ki nem ürítik. Most is ott kotorászott Tim, az a fura kölyök, aki a nevét sem tudta. Ő nevezte el Timnek. Kicsit a szárnyai alá is vette, hiszen olyan elveszett volt, amikor melléje szegődött, hogy megszánta.

– ‘reggelt, Tim! – köszönt rá a fiúra.

–’reggelt Jim! Enni jöttél? Nem sok van már…

– Sebaj, majd holnap korábban jövök. Találtál valamit?

– Keveset. Azt a zöld szemetest még nem néztem át.

– No, majd én…

Jim kutatni kezdett a kukában. Vegyesen volt beledobálva minden, még a törött poharak cserepeire is ügyelni kellett, nehogy megvágja magát. Kezébe akadt egy régebbi újság, szépen kismította a másik kuka tetején, hogy oda gyűjtse a zsákmányát. A következő pillanatban meglepetten kiáltott fel:

– Tim! Timy! Gyer’ ide, szedd a csülkeid! Téged keresnek!

Tim csodálkozva nézett körül. Senki nem volt a közelükben, aki őt kereste volna, de azért odalépett Jimhez. Az izgatottan mutatta a félig elázott újság cikkét, mely alatt a Tim fotográfiája állt. A szöveg felette a kövtkező:

„ A sakkbajnok kétségbeesetten keresi öccsét! Aki látta, adjon hírt a szerkesztőségben! A nyomravezető jutalomban részesül!“

Tim dermedten állt, kezében az újsággal és farkasszemet nézett az arcmásával.

Tizenegy

Piroska győzelme nagy port kavart a sakkvilágban. Hirtelen mindenki tudni akarta, hogy ki ő, honnan került elő. De őt a győzelem előtt, jobban mondva mindenek előtt az tartotta izgalomban, hogy vajon jelentkezik-e valaki, aki látta az öccsét, hallott felőle.

A győzelem másnapján Fehér János széles mosollyal, kicsattanó jókedvvel jelent meg Tivadaréknál. Hosszasan szorongatta a lány kezét, meleg szeretettel mondta, hogy ő bizony tudta: egy zseni lakozik a szerény, ám gyönyörű külső mögött. Kérte Piroskát, fáradjon be az újság szerkesztőségébe, ahol a legjobb újságíró várja egy interjúra.

– Ugyan mit mondhatnék neki? – kérdezte a leány, miközben gondolatai ismét Bence körül forogtak. – Nincs ezen mit elemezni. Szerencsém volt és kész.

– Jaj, kedvesem, a sakkhoz vajmi kevés köze van a szerencsének! Ez a magácska tudása, a zsenialitása! Kérem, tegye ezt meg, hiszen az emberek kíváncsiak arra, ki lehet ön! A riporter majd kérdéseket tesz fel, csak válaszolnia kell...

Piroska habozott. Tivadar édesanyja, a reszketeg kis, hófehér hajú öregasszony szólalt meg:

– Menj csak, leányom, menj. Akár belefoglalhatnád a válaszaidba azt is, hogy keresed az öcsédet! Ki tudja... Ezzel előmozdíthatnád az ügyet!

A leány szeme felcsillant erre az eshetőségre. Csakugyan! Minden apró dolgot felhasználhat erre! Hogy neki ez miért is nem jutott eszébe?

– Mikor kellene bemennem a szerkesztőségbe?

– Akár már ma, kora délután! – csapott le rögtön Fehér János. – Két óra megfelelne?

– Igen! Intézkedhet. – válaszolta Piroska. Majd, mivel úgy érezte, hogy túlságosan parancsolóan hangzott az utóbbi szó, hozzátette: – Kérem...

A férfi kiviharzott a házból. A leány készülődni kezdett, hiszen hamarosan indulnia kell.

Tim sokáig meredt saját képmására. Sakkbajnok. Ez a szó halvány emlékképet idézett fel benne. Egy szép lány képét, akit ő, ebben egészen bizonyos volt, mérhetetlenül szeretett. De alig villant fel valami, már tova is illant. Bosszankodva rázta meg a fejét. Jim hangja rángatta vissza a valóságba:

– Öcsém! Egy sakkbajnok keres! Te aztán nem akárki lehetsz!

– De hogy jön a sakkbajnokhoz egy szép leány arca? – töprengett Tim hangosan.

– Miről beszélsz? Milyen szép leány? – kapott a szón Jim, aki megérezte, hogy valami fontos történik, valami eszébe juthatott a fiúnak.

– Áh, semmi. Az előbb mintha felvillant volna egy emlék, de már el is tűnt, nem tudom újra felidézni.

– Próbálkozz! Tim, erőltesd meg azt a kemény kobakot!

De Tim reményvesztetten rázta a fejét.

– Semmi… nem jut eszembe semmi.

– No, sebaj! Szedd össze magad, bemegyünk a szerkesztőségbe! Kiderül minden, egyet se lógasd az orrod! – vágott egy nagyot a fiú hátára Jim, mintegy bátorításképpen

Alig pár perc múlva már úton voltak. Timben ébredezni kezdett a remény.

Piroska kissé feszengve ült a nagy diófa asztalnál, melynek túlsó végén egy ravaszképű, kíváncsian csillogó szemű férfi figyelte. Még nem kezdtek bele az interjúba, alig pár perce érkezett meg a lány.

– A nevem Jackson, kisasszony. Kérdéseket teszek fel, melyekről jegyzeteket készítek. Ne lepődjön meg, lesz majd köztük egészen bizalmas is, de magácska dönti el, hogy mire válaszol – megeresztett egy félmosolyt Piroskára kacsintva, amitől a leányt kirázta a hideg.

– Rendben, uram – válaszolta kimérten és arra gondolt, hogy a cél elérése szempontjából teljesen mindegy, hogy szimpatikus a riporter vagy sem. – Csak kérdezzen. De egy dolgot le szeretnék előre szögezni – hangja itt hirtelen megkeményedett. – Feltétlen írnia kell arról is, hogy keresem az öcsémet és a nyomravezetőnek felajánlom a következő győzelmeim után kapott pénz felét, ami bizony nem kis összeg. Talán ez ösztökéli az embereket, hogy jobban figyeljenek, hátha meglátják valahol.

– Hogyne, kisasszony, természetesen. De tudnia kell, hogy.... – nem folytatta, mert az ajtón keresztül hangos szóváltás szűrődött be.

Bosszankodva állt fel és az ajtóhoz sietve felrántotta azt.

– Mi történik? Kérhetném, hogy hagyjanak nyugodtan dolgozni??? – kiáltott ki mérgesen, de senki nem figyelt rá.

Piroska ülve maradt. De alig pár másodperc múlva izgatottan ugrott fel, olyan hévvel, hogy a nehéz szék felborult mögötte. Bence! – hasított bele egy tétova felismerés, amint meghallotta a zűrzavarból kicsendülő szerény hangot.

Pillanatokon belül az ajtónál termett és Jacksont kissé félrelökve szinte kiesett az ajtón.

Timbe beleszorult a magyarázkodás, amivel megpróbálta a bősz portásnak, aki semmiképpen nem akarta beengedni a csavargó külsejű legényt, elmondani, hogy őt keresi egy sakkbajnok. Csak bámult a gyönyörű lányra, akinek arcmása felderengett emlékeiben, alig egy órával ezelőtt, és iszonyatos fejfájás tört rá, olyan erős, hogy mindkét kezét rá kellett szoritania a halántékára. Hatalmas káosz feszítette az agyát. Emlékezett, de mégsem. Ismerte a lányt, de mégsem tudta ki is ő. Aztán karjai lehanyatlottak és a sokkszerű fájdalom és káosz sötétséggé alakult, legyőzte eddig hősiesen küzdő tudatát: ájultan rogyott össze.

Tizenkettő

Nagyon messziről hatolt el a vattaszerű ködön keresztül a hang, mégis simogatta a lelkét. Lüktető fejfájása szűnni kezdett, de a szemét nem volt képes kinyitni.

– Bence, Bencikém! – lágyan, szeretettől átitatva ejtették ki az ismerős nevet.

„Nem akarok felébredni… Nem ébredhetek fel, mert akkor megint elillan minden!” – küzdött Tim homályos tudattal, szorosabbra zárva szemét. De nem sikerült a jótékony tudatlanságban maradni, az ismerős hanggal, az ismerős névvel. Szinte magától pattant ki a szeme.

– Pircsikém… – honnan ismerem ezt a nevet? Ki ez a lány, aki fölém hajol, aki oly szépen szól, akinek örömkönnyek csillognak szemei sarkában? Miért szeretem annyira? Mindez csak egy belső hang volt, szólni többé nem tudott.

Piroska egész teste remegett az izgalomtól, az örömtől, ő maga is közel járt ahhoz, hogy elájuljon. Aztán felgyorsultak az események. Egy magas, jó kiállású fiatalember lépett oda hozzájuk, sietősen elhessegetve a köréjük gyűlt bámészkodókat.

– Orvos vagyok, kérem álljanak odébb!

Lehajolt a legényhez, kitapogatta a pulzusát, vizes ruháért szalasztott, majd mikoözben gyakorlott mozdulatokkal kigombolta az inget Bence mellkasán és fülét ráhelyezve ismét meggyőződött a dolgokról, felnézett Piroskára:

– Ne aggódjon, kisasszony, a szíve úgy ver, hogy kell, csak a sokk miatt alélt el. Hamarosan magához tér teljesen. – hangja bársonyos volt, mégis határozott.

Piroska mélyet sóhajtott és lerogyott a közelben álló terebélyes karosszékre. Remegő kezeit összekulcsolva hálaimát rebegett. Az orvos addig törölgette vizes ruhával Bencét, míg magához nem tért, aztán egy névjegyet csúsztatva a lány kezébe elköszönt. Lelkükre kötötte, ha szükségük lenne rá, csak keressék meg.

Bence már ült, tudata tiszta volt. Csak nézte Piroskát és tudta, hogy nem csak ismeri, de szereti is. Fokozatosan visszakúsztak a közelmúlt emlékei, a kirakós kockái kezdtek a helyükre kerülni. Valószínűleg a testvére lehet ennek a lánynak, hiszen az állt az újságban, hogy az öccsét keresi. Ezért jött ide. A név, ami önkéntelenül bukott ki belőle, valahonnan mélyről, a tudata legmélyéről tört elő.

Jackson, a ravaszképű újságíró, kezeit dörzsölgetve figyelte a jelenetet. Szenzációt szimatolt, de lagalábbis egy nagy érdeklődést keltő cikket, melyet ha elég érzelgősre fogalmaz, igencsak megdobja a lap pédányszámainak vásárlását. Mézes-mázosan felajánlotta, hogy halasszák el az interjút, hazaviteti őket, hogy kibontakozhassék abbéli örömük, hogy egymásra találtak.

Jim, aki elkísérte Timet, azaz Bencét, tátott szájjal figyelte a jelentet. Amikor a testvérpár már az autómobilban ült, Bence szeme rátévedt a barátjára, megragadta Piroska kezét és könyörgő hangon mondta:

– Hadd jöjjék velünk! Ő a barátom…

– Hát persze, édes öcsém, jöjjék! – mosolyodott el a lány testvére hazai kiejtésén. – Jöjjék, ha te úgy akarod!

A testvérpár örömét csak egyetlen dolog árnyékolta be, nevezetesen az, hogy Bence továbbra sem emlékezett arra, mi történt vele, sőt, valójában Piroskára sem, csupán a lány szavaiból tudta kicsoda ő. Időnként erős fejfájás kíséretében elő-elővillantak homályos emlékképek, de a rosszullét távoztával azok is eltűntek.

Egy napon a lány kezébe került annak az orvosnak a névjegye, aki segítségükre sietett a találkozásukkor. Forgatta egy darabig az ujjai között, hirtelen nem tudta hova tenni az emlékeiben, aztán bevillant. A következő pillanatban már tudta: nem véletlenül került a kezébe. Meg kell keressék, hátha tud Bencén segíteni. Rossz volt nézni a küzködését.

A gondolatot tett követte. Felkeresték Peter Hack-ot, a fiatal, ambiciózus doktort, aki valóban tudott segíteni a fiatalemberen. Ráadásul gyökeres változást hozott a testvérpár életébe, olyan változást, amire senki nem számított.

Tizenhárom

Tivadar Belovszky háza azokban a hetekben zsúfolásig telt élettel. A tágas, csendes szobák, ahol addig csak az öreg szülők lépteinek nesze, a személyzet ide-oda suhanása meg a nagyóra ketyegése verődött vissza a falakról, most egyszerre benépesültek: ott volt Piroska, a felkapott sakkbajnok, ott a frissen megkerült öccse, és ott — mindenki ámulatára — Jim is, a rongyos, otthontalan jóbarát, akit Bence olyan állhatatosan kért, hadd tartson velük.

Jim az első napokban úgy mozgott a fényes házban, mint aki fél, hogy nyomot hagy a padlón, ahogy jön - megy. Hajdan becsületes ember volt, könyvelő egy hajógyárban, míg egy asszony szép szava meg a maga gyengesége le nem taszította a lejtőn; a börtön, az utca, a pohár — mind ott ült megtört vállán, a tekintete mélyén. Tivadar azonban nem firtatta a múltját. Adott neki tiszta szobát, tiszta ruhát, s annyit mondott, hogy magyar a magyarnak tartozik ennyivel. Jim szégyellte a rongyait, szégyellte a szomját, amely esténként, ha a elébukkant egy-egy üveg jó bor, úgy mart belé, mint a kutya. De összeszorította a fogát, mert először érezte hosszú évek óta, hogy számít valakinek: Bencének és nem akart szégyent hozni rá.

Mert a legény ragaszkodott hozzá. Tiszta volt a tudata mindabban, ami a jelent illette, ám a múltja — az egész élete, sőt maga Piroska is — sötétségbe burkolózott. Csupán a lány szavaiból tudta, kicsoda ő, és mégis, valahányszor ránézett, ugyanaz a meleg, szeretet öntötte el, amely a találkozás pillanatában kicsalta belőle a „Pircsikém” szót.

– Hejába erőltetem, néném – fakadt ki egyszer, a halántékát dörzsölve. – Ott van valami a ködbe’, érzem, de mire utánakapnék, már nincs es. Mintha más ember élete vóna, nem az enyim.

Piroskának összeszorult a szíve e szavakra. Haza tért ugyan az öccse, de úgy állt mellette, mint egy szelíd idegen. A névjegy azonban, amelyet a fiók mélyén talált — azé az orvosé, aki a szerkesztőségben Bence fölé hajolt —, hamarosan elvezette őket egy tiszta, világos rendelőbe a város szívében. A leány kiutat keresett Bence sötétségéből, ezért mentek el a doktorhoz.

Peter Hack — a magas, jó kiállású fiatalember — figyelmesen hallgatta végig a történet részleteit, majd leültette Bencét, és gyakorlott, mégis gyengéd kézzel megvizsgálta. Ujjai egyszer csak megtorpantak a legény feje búbján, a sűrű haj alatt.

– Itt egy régi, behegedt seb – szólalt meg csendesen, és a hangja most is bársonyos volt, mégis határozott. – Valaki, valamikor, alaposan fejbe vágta ezt a fiút. A test rég kiheverte. Az elme nehezebben.

Piroska elsápadt.

– Azt akarja mondani, doktor úr, hogy… leütötték?

– Azt, hogy ami az emlékezetét elvette, alighanem egy ütés volt, nem betegség. – Peter leült velük szembe. – Az elme néha eltemeti azt, amit elviselni nem bír, kisasszony. De amit eltemettek, az ott van; csak elő kell hívni — türelemmel, sosem erőszakkal. Eljárhatnak hozzám, ha megbíznak bennem. Megpróbáljuk.

Valami megmozdult a lányban e szavakra — talán a remény, talán más. Megköszönte, s míg a doktor szemébe nézett, melegség futott át rajta, amelyet sietve a hála számlájára írt.

Attól fogva hétről hétre felkeresték a rendelőt. Peter mély karosszékbe ültette Bencét, halkan, egyenletesen beszélt hozzá, lassította a lélegzetét, visszafelé vezette a gondolatait, mint aki kézen fogva kísér valakit egy sötét folyosón, azaz hipnózist alkalmazott nála. Olykor, amikor Bencét ébren kezelte, egy-egy tárgyat tett elé, egy-egy szót ejtett ki, és figyelte, megrezdül-e a legényben valami. Jegyzetfüzetébe sűrűn írt, és a szeme olyankor felragyogott — mert ami Bencével történt, az a tudomány számára is ritka, izgató rejtély volt, s a fiatal doktor nagyravágyó szívét csiklandozta a gondolat, hogy épp ő fejti meg.

Piroska eleinte nem tudta eldönteni, vajon iránta vagy a rejtély iránt érdeklődik jobban ez a férfi. Ám a kétség egyre halkult, ahogy a doktor a kezelések után marasztalta, teával kínálta, a sakkról kérdezte, az otthonáról, a hosszú tengeri útról, nemegyszer sakkoztak is. A lány pedig azon kapta magát, hogy a hét napjait a rendelőben való látogatásaik szerint számolja, és hogy a bársonyos hang elalvás előtt is ott cseng a fülében, a doktor arca álmaiban megjelenik.

Tivadar pedig ezeket a heti látogatásokat rossz szemmel nézte. Ő tárta ki a háza kapuját a leány előtt, ő vette a szárnyai alá, és — bár sokáig maga sem vallotta be — a szíve is mind jobban Piroska felé hajlott. Most pedig tűrnie kellett, hogy a lány hétről hétre egy idegen orvoshoz siet, s onnan kipirult arccal, fénylő szemmel tér haza. Minden porcikájával érezte, hogy vetélytársra akadt a doktorban.

– Minek fárasztod magad, kedvesem? – kérdezte egy este, igyekezve könnyednek mutatkozni. – Idehívathatnánk azt a doktort, ide a házba. Kényelmesebb volna. – De a hangja megbicsaklott, és Piroska, ha nem értette is egészen, megérezte a mögötte bújkáló valóságot.

Hogy a dolog még tovább bonyolodjon, beállított Fehér János is, csak úgy duzzadva a tervektől. Verseny verseny hátán várta a leányt, a szezon a tetőfokára hágott, a neve immár fogalom volt a sakkvilágban.

– Magácska a csillagom berobbant! Ne hagyjuk parlagon heverni a tehetségét! Útra kell kelnünk, méghozzá hamar! – sürgette tört magyarságával.

– Addig nem mozdulok, míg az öcsém helyre nem jön – felelte a lány csendesen, de keményen. S e szavakban benne volt minden: az öccse — és, bár ki nem mondta volna, a doktor közelsége is, amelyről immár nem akart lemondani.

Jim ezalatt mindennap ott volt Bence mellett. A legény így kívánta: a barátja jelenléte nyugalommal töltötte el, biztos pontot jelentett a köd közepén. Jim pedig figyelt, és minél többet figyelt, annál többször szorult össze a gyomra. Mert ő, aki éveket húzott le a hajógyárban, jól ismerte a kikötők farkastörvényű világát. Látta már, ahogy a fiú összerándul egy-egy hangra, ahogy megfeszül, ha sirály vijjog az ablakon túl, ahogy a keze öntudatlanul olyan mozdulatot tesz, mintha kötelet húzna. Senkinek sem szólt, de a lelke mélyén már sejtette, miféle sötétség nyelhette el a legényt azon a napon, amikor egyedül maradt a nagy áruházban.

Aztán eljött az a délután. Peter, mint már annyiszor, hipnotizálta Bencét, halkan beszélt hozzá, visszafelé vezette, egyre mélyebbre. A legény szemhéja elnehezült, a légzése lelassult.

– Hol van most, Bence? – kérdezte a doktor szelíden. – Mit lát?

Sokáig csend volt. Aztán a fiú arca megrándult, ujjai a karfába martak.

– Ring… – nyögte. – Ring a deszka a lábom alatt… Só… büdös szurok… valaki ordít, angolul ordít, oszt belém rúg… víz, ahova csak nézek, víz, a világ végéig…

Piroska felpattant, a szék felborult mögötte a lendülettől. Végre valami!

Peter előrehajolt, a szavai gyorsan csaptak le.

– Bence! Hol van? Miféle hely ez?

– Hajón… – tört fel a legényből, s ahogy kimondta, a fájdalom úgy hasított belé, hogy mindkét kezét a halántékára szorította, és felüvöltött. A kép — a szürke, hánykolódó víz, a durva kezek — hirtelen elmosódott, és mire a doktor tovább kérdezhette volna, már semmivé foszlott. Bence kimerülten, zihálva ébredt s a tekintete megint olyan üres volt, mint annak előtte.

A szobára döbbent csend telepedett.

Senki sem értette, mit jelentenek e foszlányok — senki, csak Jim; és az ő arcára kiülő rémület többet elárult mindennél, mert ő tudta, mi történik azokkal az erős, fiatal legényekkel, akik egyedül kódorognak a kikötő körül, s azt is tudta, hogy aki egyszer így tűnik el a tengeren, annak a nyomát ritkán találják meg, élve nem kerülnek elő. „Uram Isten! Ez a legény a poklot járhatta meg!” – gondolta magában.

Aztán a következő látogatásuk alkalmával fény derült mindenre. Bence tudata kinyílt, emlékei visszatértek.

Tizennégy

A következő látogatás alkalmával Peter már tudta, merre kell elindulnia. Nem kérdezgette Bencét azonnal a hajóról, attól tartott, ha túl hirtelen nyúl az emlékhez, az megint bezárul előtte, mint az ajtó, amit az ember éppen csak résnyire tudott kinyitni és a huzat becsapja.

Piroskát ezúttal arra kérte, üljön valamivel távolabb és bármit is hall, ne szóljon közbe.

– Még akkor se, ha nagyon nehéz lesz – tette hozzá komolyan. – Meg kell engednünk neki, hogy maga járja végig az utat. Ha úgy látom, hogy veszélyesen megviseli, felébresztem.

A lány összeszorította ajkát és bólintott. Jim a szoba túlsó végében foglalt helyet. Őt Bence kérte, hogy jöhessen be. Nem tudta volna megmagyarázni, miért, de a férfi jelenléte biztonságot adott neki.

Peter leültette a legényt a megszokott karosszékbe. Sokáig beszélt hozzá azon a mély, egyenletes hangon, amitől Piroska szívverése is lassulni kezdett, pedig nem hozzá szólt. Bence szemhéja egyre nehezebb lett, keze elernyedt a karfán.

– Menjünk vissza ahhoz a naphoz, amikor a nővérével bementek az áruházba – mondta végül a doktor. – Látja az épületet?

Bence arcán apró rándulás futott végig.

– Igen…

– Hol van?

– Sok gúnya… mindenfelé. Nadrágok… kabátok. Egy ember méricskél engemet. Nem értem, mit mond… – halvány mosoly jelent meg a szája szegletében. – Reám ad egy posztózekét. Nagy reám. Rázom a fejem. Sirül-fordul s másikat hoz…

Piroska önkéntelenül előrébb hajolt.

– És aztán?

– Fizetni nem kell… Tivadar úr nevit mondom… – Bence homloka összeráncolódott. – Csomagot adnak. Ejsze me’ végeztem. Keresem Pircsikémet.

A lány szeme megtelt könnyel a régi megszólítás hallatán, de tartotta magát és nem szólt.

– Nem találja?

– Nem. Sok ember. Kérdem, hol a kijárat. Rosszul mondom… vagy rosszul értem, nem tudom. Mutatnak valamerre. Neki eredek… folyosó… lépcső… egy ajtó.

Hirtelen megfeszült egész teste.

Peter hangja még csendesebbé vált.

– Mi van az ajtó mögött?

– Ucca. De nem az az ucca… nem ott mentünk bé. Hátul vagyok. Ládák vannak… szekerek… emberek rakodnak. Vissza akarok sirülni, de az ajtó nem nyílik.

– Mit tesz?

– Gondolom megkerülöm az épületet. Pircsikém vár… mérges lesz, hogy elkéstem…

Piroska lehajtotta a fejét. Egy könnycsepp gördült végig az arcán és az ölébe hullott.

Bence lélegzete közben szaporábbá vált.

– Megyek… valaki utánam kiabál. Nem értem. Megfordulok. Ketten vannak. Egyik mutat reám, aztán a karjára… így… – Bence megfeszítette a karját, mintha erejét mutatná. – Mond valamit. Work… azt értem. Munka. Rázom a fejem. Mondom, nem. Menni akarok, reám várnak odakünn.

Jim lassan kiegyenesedett a székében. Arcából kifutott a vér.

– Aztán? – kérdezte Peter.

Bence keze ökölbe szorult.

– Megfogja a pakkomat. Mondom, aggya vissza menten! Cibálom… ő kacag. A másik hátulról megragad. Megütöm… valamelyiket megütöm… futni akarok…

A legény egyszeriben felszisszent és a tarkójához kapott.

– Bence, mit érez?

– Fáj… Istenem…

– Mi történt?

– Valami megcsapja a fejem búbját…

Piroska szája elé kapta a kezét.

– Még eccer… aztán semmi. Sötét.

A szobában olyan csend lett, hogy hallani lehetett a falióra halk ketyegését.

Peter várt egy darabig.

– Mi az első dolog, amire ezután emlékszik?

Bence sokáig nem válaszolt. A homlokán apró verejtékcseppek jelentek meg.

– Büdes, erőst büdes.

– Mi büdös?

– Minden. Posvány… hányás… szurok. Fázom. Fekszem valahol. Setét van. Ring alattam minden.

Jim lehunyta szemét.

– Hajó… – suttogta maga elé.

Peter egy pillanatra ránézett, mintegy csendre intve, majd visszafordult Bencéhez.

– Tudja akkor, hogy hajón van?

– Nem… nem tudok semmit. Asse tudom, ki vagyok. Fel akarok állni, de eldűlök. Jő egy ember. Ordít. Kérdez valamit. Nem értem. Mondom néki magyarul, hogy eresszen ki. Megcsap.

Piroska ujjai görcsösen kapaszkodtak a karosszékbe.

– Mit csináltak magával?

– Dolgoztattak… – nyögte Bence. – Kötél… ládák… minden nehéz. Ha nem elég sebesen csinálom, belém rúgnak. Megéhülök. Örökkétig éhes vagyok. Vizet adnak… kenyeret. Néha valami levest.

Jim lehajtotta a fejét.

– Tudtam én… – mondta rekedten. – A keserves mindenségit, tudtam…

Peter felemelte kezét, ismét csendre intve.

– Mennyi ideig volt a hajón, Bence?

– Nem tudom. Nap… éccaka… nap… Mind egykutya. Eccer nagy vihar van. Azt hiszem mind itt halunk. Minden csúszik. Egy ember beleesik a vízbe… ordít… senki nem tudja kihúzni…

Bence egész teste remegni kezdett.

– Elég – mondta Piroska és felpattant.

Peter azonnal hátrafordult.

– Kisasszony!

A lány megtorpant. Könnyei patakokban folytak.

– Nem bírom hallgatni…

– Még egy kicsit. Közel vagyunk.

Piroska visszaült, de szemét már nem vette le az öccséről.

– Bence – folytatta Peter –, hogyan került le a hajóról?

A legény szaporán szedte a levegőt.

– Kikötő… ejsze hajnalodik… De az es lehet alkonyodik. Ládákat rakunk ki. Esmerős… valami esmerős. Nem tudom mi. Csak érzem odabé a gyomrom tájékán…. Az uccák… a nagy házak… valahol már láttam őket.

Jim halkan felszisszent.

– Visszahozták ide…

– Mit tesz? – kérdezte Peter és szigorú pillantást vet Jimre, hogy legyen csendben.

– Futok.

– Csak úgy elengedik?

– Nem! – Bence hirtelen felkiáltott. – Utánam jő! Futok a ládák között. Ordít. Valaki meg akar fogni, de fellököm. Kijutok egy kapun. Futok tovább. Nem nézek hátra. Sokáig futok… aztán elbújok.

– Hol?

– Nem tudom. Valami raktár mögött. Ott alszom.

– Tudja már a nevét?

Bence lassan megrázta a fejét.

– Semmit nem tudok. Csak azt, hogy nem szabad visszamenjek.

Jim tenyerébe temette az arcát.

– Mikor találkozott Jimmel?

Bence arca lassan kisimult.

– Éhes vagyok. Napok óta… azt hiszem. Keresem az eledelt. Egy ember reám kiált, hogy az az ő szemetese…

Jim felkapta a fejét.

– Én vótam az a bolond… – mondta elcsukló hangon.

Bence szája szegletében halvány mosoly jelent meg.

– Nem hagy enni. Aztán meglátja, hogy remeg a kezem és odalök nékem egy darab kenyeret. Kérdi a nevemet. Mondom, nem tudom. Kikacag… azt mondja, akkor kell név. Tim. Legyek Tim.

Jim szeme megtelt könnyel.

– Mer’ úgy néztél ki, öcsém, mint aki még a saját árnyékát se ismeri - suttogja maga elé.

Bence arcáról hirtelen eltűnt a mosoly.

Valami változott rajta.

A legény szemöldöke összerándult, ajka hangtalanul mozgott. Aztán egyszer csak élesen beszívta a levegőt.

– Pircsikém…

Piroska felállt.

– Bence?

– Pircsikém annál a nagy bótnál vár reám…

A lány nem mert megmozdulni.

– Vár reám… én meg nem megyek vissza…

– Bence – szólt Peter –, nézzen tovább. Ki az a Pircsikém?

A legény arca megrándult.

– A néném. Az édes néném.

Piroska zokogva kapta szája elé mindkét kezét.

– Hogy hívják?

– Piroska…

A lány már nem törődött Peter intelmével. Odarohant az öccséhez és letérdelt elé.

– Bencikém!

A legény szeme továbbra is csukva volt, de könnyei kifolytak alóla.

– Édesapám… édesanyám… Julis… a ház… – kapkodta a levegőt. – A sakk… a faragott bábuk… te tanítottál meg… Amerika… hajó… beteg vótam…

Egyszerre nyílt ki a szeme.

Nem az a bizonytalan, ködös tekintet nézett Piroskára, amit az elmúlt hetekben megszokott. Bence nézett rá. Az ő öccse. Az a kajla, vidám falusi legény, aki két esztendőt várt, hogy elkísérhesse a nagyvilágba.

Hosszú másodpercekig csak bámulták egymást.

Aztán Bence arca összerándult.

– Édes néném…

Piroska felsikoltott és a nyakába borult.

– Bencikém! Édes jó Istenem! Bencikém!

A legény átölelte. Erősen, két karjával úgy szorította magához, mintha attól félne, hogy ismét elveszítheti.

– Mindenre emlékszem – zokogta a vállába. – Mindenre! Hogy Géza úr mit művelt vélünk… hogy megvertek téged… hogy megszöktünk… az a nagy bót… minden itt van, néném! Minden!

Piroska sírva-nevetve csókolta össze az arcát.

Jim feltápászkodott a székből és az ablakhoz ment. Hátat fordított nekik, nagyokat szipogva törölgette az orrát a kabátujjába.

– Valami por mehetett a szemembe ebbe’ a fene tiszta rendelőbe – morogta.

Peter mosolyogva nézte őket, de az ő szemében is különös fény csillant.

Sokáig hagyta, hogy a testvérek egymásba kapaszkodjanak. Végül odalépett hozzájuk.

– Most már elég lesz mára. Rengeteg minden szakadt rá egyszerre. Pihennie kell.

Piroska ekkor nézett fel rá. Arca könnyes volt, szeme mégis úgy ragyogott, ahogyan Peter soha nem látta.

Felállt, és mielőtt maga is tudta volna, mit tesz, megragadta a doktor mindkét kezét.

– Visszaadta nekem az öcsémet.

– Nem én adtam vissza – felelte Peter csendesen. – Ő találta meg az utat magához. Én csak világítottam neki egy keveset.

– Nekem mindegy, hogyan nevezi – rázta a fejét Piroska. – Én ezt magának soha az életben nem tudom meghálálni.

Peter egy pillanatig nem felelt. Csak nézte a leányt, aztán gyengéden megszorította a kezét.

– Ne is próbálja meghálálni… nem szükséges - valami kamaszos félszegség csendült a hangjában.

Piroska szíve nagyot dobbant.

Bence közben fáradtan hátradőlt a karosszékben, de mosolygott. Jim odalépett hozzá és megveregette a vállát.

– Hát akkor Timnek vége, öcsém.

Bence felnézett rá.

– Timnek vége – bólintott. – De te ugyanúgy a barátom maradsz, Jim.

A férfi elfordította fejét.

– Még a végén megríkatsz, te átkozott kölyök.

Bence elnevette magát.

És Piroska, amikor meghallotta ezt a régi, tiszta nevetést, akkor hitte el először igazán, hogy az öccse visszatért.

Tizenöt

Amikor visszaértek Tivadarékhoz, már alkonyodott. Piroska egész úton képtelen volt elengedni öccse kezét. Időnként ránézett, mintha meg akarna győződni róla, hogy valóban mellette ül, valóban Bence néz vissza rá, nem pedig az a kedves, elveszett idegen, aki ugyan ösztönösen szerette, de nem tudta, miért.

A legény eleinte mosolygott ezen, aztán megszorította nővére ujjait.

– Ne nézz má’ annyit, néném, még elkopik a képem.

Piroska felnevetett, de rögtön sírás lett a nevetésből.

– Te bitang! Hogy még tréfálkozni is van kedved!

Jim velük szemben ült az automobilban. A szavakat természetesen nem értette, de Piroska nevetéséből meg Bence vigyorgó ábrázatából kitalálta, hogy valami tréfás dolog hangzott el.

– What did you say? – kérdezte kíváncsian.

Bence angolul elmagyarázta neki, mire Jim is elnevette magát. Aztán lassan, gondosan formálva a szót, megszólalt:

– Néném.

Bence rábámult.

– Mit mondtál?

Jim szélesen vigyorgott, mert ezt a kérdést már természetesen nem értette.

– Néném – ismételte büszkén. – You always say it. Néném.

Piroska felkacagott.

– Nahát, Bence, még a végén magyar embert faragsz belőle!

A legény lefordította Jimnek, aki hevesen bólogatott.

– I learn! Magyar… – keresgélte a szavakat. – Magyar… good!

– Jó – javította ki Bence. – A good az jó.

– Jó – ismételte Jim.

– No, látod! Holnapra már el is felejtesz angolul.

Ezt ismét le kellett fordítani, aztán mindhárman nevettek. Piroska arra gondolt, milyen régen volt már, amikor ilyen könnyű szívvel tudott nevetni.

Tivadarral az előcsarnokban futottak össze. Azonnal látta Piroska arcán, hogy valami megváltozott, de igazán akkor értette meg, amikor Bence belépett és egy pillanatra körülnézett.

– Tivadar úr – lépett oda hozzá és kezet nyújtott. – Most már rendesen es megköszönhetem mindazt, amit a nénémért tett, amíg én kódorogtam a világban, mint valami kóbor kutya.

Tivadar elkerekedett szemmel nézett előbb rá, aztán Piroskára.

– Visszatért az emlékezete?

A lány boldogan bólintott.

– Mindenre emlékszik. Otthonra, az útra, Gézáékra, mindenre. Azt is megtudtuk, mi történt vele az áruház után.

– No, hála az égnek! – Tivadar olyat csapott Bence vállára, hogy a legény megingott. – Bocsáss meg! Örömömben még agyonütlek, ha nem vigyázok. Gyertek be! Anyámék odabent vannak, Fehér is itt ül már egy órája, Piroskát várja.

Jim bizonytalanul álldogált mögöttük, hiszen egyetlen szót sem értett a beszélgetésből. Bence észrevette, és gyorsan összefoglalta neki angolul, miről van szó.

– Good – bólogatott Jim, majd gondolkodott egy pillanatig. – Jó!

– Jól van, barátom! – veregette meg a vállát Bence.

Fehér János valóban ott ült az öreg Belovszky házaspárral a szalonban. Amikor meghallotta a hírt, olyan lelkesedéssel ugrott fel, hogy kis híján feldöntötte maga mellett a kisasztalt.

– Miszter Bence! Maga visszatért! Mármint… nem maga, hiszen maga itt volt… az esze tért vissza! Jaj, mit beszélek én összevissza!

– Semmi baj, uram, én se tudtam egy ideig, mit beszélek – vigyorgott Bence.

Még az öreg Belovszky úr is elnevette magát, aki különben kevés szavú, komoly ember volt. Jim csak mosolygott velük együtt, aztán Bence ismét odahajolt hozzá és néhány mondatban lefordította, mi hangzott el.

A következő félórában Bencének legalább háromszor el kellett mondania, hogy valóban emlékszik.

Vacsorához készülődtek, amikor az inas lépett be.

– Belovszky úr, egy idős gentleman keresi. Azt mondja, Piroska kisasszonnyal szeretne beszélni.

– Velem? – nézett fel a lány.

– Igen, kisasszony.

Tivadar összevonta szemöldökét.

– Nevet mondott?

– Sipos Károly.

Senki nem ismerte a nevet.

– Vezesse be – mondta Tivadar.

Néhány pillanat múlva apró termetű, ősz hajú férfi jelent meg az ajtóban. Kalapját két kézzel szorongatta maga előtt, kissé zavartan mosolygott.

Piroska felsikoltott.

– Maga!

Bence úgy pattant fel a székről, mintha rugó lökte volna.

– Az újságos bácsi!

Az öregúr mosolya kiszélesedett.

– No, hála a Jóistennek, hogy egyben vannak mind a ketten!

Jim kérdőn nézett Bencére.

– The old man from Géza’s restaurant – magyarázta neki a legény. – He helped us.

Jim arca felderült.

– Ah! Newspaper man!

– Az bizony – bólintott Bence, bár Jim nyilvánvalóan nem értette a választ.

Piroska már ott is termett az öregember előtt.

– Hol volt maga? Ki maga? Miért segített nekünk? Honnan tudta, hogy… – egyszerre annyi kérdés kívánkozott ki belőle, hogy végül belezavarodott. – Üljön le, kérem!

– Lassan, lassan, kisasszony! – nevetett az öreg. – Megpróbálok mindenre megfelelni.

Tivadar hellyel kínálta. Jim Bence mellé telepedett, aki időnként röviden, angolul elmondta neki a lényeget, nehogy teljesen kimaradjon a történetből.

Sipos Károly egy darabig a kalapja karimáját gyűrögette, aztán nagyot sóhajtott.

– Először is bocsánatot kérek maguktól.

– Miért? – csodálkozott Bence.

– Mert becsaptam magukat. Vagy legalábbis hagytam, hogy azt higgyék, egy kukkot sem tudok magyarul.

Bence felnevetett.

– Há’sze azt észrevettük, mikor megszólalt!

– Addig viszont nem. Pedig az első szótól értettem magukat. Már akkor is, amikor maga odajött hozzám azzal a keserves angolságával, hogy elkérje az újságomat.

– Akkor mér’ tette magát, mintha nem értené?

Az öreg elkomolyodott.

– Géza miatt.

A név hallatán Piroska arcáról eltűnt a mosoly.

– Ismerte?

– Régebb óta, mint szeretném. Évek óta járok abba a vendéglőbe. Közel esik a lakásomhoz, meg aztán az ember idegenben néha vágyik a magyar szóra. Gézával azonban soha nem ártott óvatosnak lenni. Szerette a frissen érkezett honfitársakat, főként azokat, akiknek nem volt itt senkijük, alig beszéltek angolul, és nem tudták, kihez fordulhatnának segítségért.

Tivadar előrehajolt.

– Másokkal is megtette azt, amit Piroskáékkal?

– Hogy ugyanezt-e, azt nem tudom. De láttam már nála olyan legényt, aki hetekig dolgozott kosztért, aztán egyszer csak eltűnt. Volt egy özvegyasszony is két gyerekkel, annak állítólag pénzt adott kölcsön, aztán hónapokig dolgoztatta. Sok mindent beszéltek Gézáról, de bizonyítani keveset lehetett.

– És minket figyelt? – kérdezte Piroska.

– Eleinte nem. Csak meghallottam, hogy magyarul beszélnek. Aztán feltűnt, milyen fáradtak, soványak, és az is, hogyan bánik magukkal Józsi. Egyszer láttam, ahogy úgy megragadta a fiú karját, hogy másnap még ott volt az ujja nyoma.

Bence önkéntelenül végigdörzsölte a karját.

– Akkor kezdtem jobban odafigyelni – folytatta Károly. – Maguk közt nyugodtan beszéltek, mert azt hitték, nem értem. Így tudtam meg, hogy eltűnt a pénzük, az irataik, hogy Fehér Jánost keresik, és azt is, hogy szabadulni akarnak onnan.

Fehér János erre felkapta a fejét.

– Engem kerestek! Miattam jöttek Amerikába!

– Most már tudom – mosolygott rá az öreg. – Akkor még csak annyit értettem, hogy valami sakkos embert keresnek.

– És a feladványok? – kérdezte Piroska.

– Azokat sem volt nehéz észrevenni. Hat héten keresztül úgy várták a pénteki újságomat, mintha legalábbis szerelmes levelet hoznék. A kisasszony minden alkalommal azonnal eltűnt vele hátul. Egyszer pedig megláttam a köténye zsebéből kilógni az egyik kivágott sakkfeladványt. Akkor már értettem, miért olyan fontos maguknak a lap.

– De azt honnan tudta, hogy pénzre van szükségünk? – kérdezte Bence.

Az öregúr elmosolyodott.

– Nem kellett ahhoz nagy ész, fiam. Géza egy fillért sem fizetett maguknak, azt mindenki tudta, aki nyitott szemmel járt. Maga pedig egyszer azt magyarázta a nővérének, hogy ha lenne egy kis pénzük, elszöknének.

Bence elvörösödött.

– Olyan hangosan beszéltünk?

– Elég hangosan annak, aki értette.

– Ezért tette a pénzt a borítékba? – kérdezte Piroska.

Károly bólintott.

– Azért. Nem tudtam, mennyi kell, csak azt, hogy pénz nélkül hiába jutnak ki az ajtón, másnap ugyanott találják magukat. Arra gondoltam, néhány nap múlva megkeresem magukat, akkor már nyíltan beszélhetünk.

– De nem jött – mondta Piroska.

Az öreg arcáról eltűnt a derű.

– Még azon az éjszakán sürgönyt kaptam. A fiam súlyosan megbetegedett. Hajnalban vonatra ültem, hetekig távol voltam. Mire hazakerültem, én is ágynak estem. Mire újra eljutottam Gézához, maguk már nem voltak ott.

– Mit mondott rólunk? – kérdezte Bence.

– Azt, hogy meglopták és megszöktek.

– Az anyja… – kezdte Bence.

Piroska oldalba bökte.

– Ne káromkodj!

Jim rögtön felkapta a fejét.

– What did he say?

Bence mérgesen az öregre mutatott, aztán angolul elmondta neki. Jim arca egyre sötétebb lett.

– Bastard.

– Na, ezt én es értem – morogta Bence.

Károly folytatta:

– Nem hittem neki. De nem tudtam, hol keressem magukat. A vezetéknevüket sem ismertem, csak annyit tudtam, hogy Piroska meg Bence. Aztán egyszer megláttam a kisasszony fényképét az újságban. Akkor tudtam meg végre, hogy jó helyre került.

– És hogy talált meg bennünket itt?

– Ma bementem a szerkesztőségbe. Ott mondták meg, hogy a fiú is előkerült és Belovszky úr házában laknak.

Piroska hosszú ideig csak nézte az öregembert.

– Ha maga nem adja azt a pénzt, nem tudom, hova menekültünk volna.

Károly legyintett.

– Maguk szöktek meg. Én csak megkönnyítettem egy kicsit.

Piroska álmatagon elmosolyodott.

– Ezt mondta Peter doktor is. Hogy ő csak segített Bencének megtalálni az utat.

Tivadar arca egy pillanatra megfeszült.

Olyan gyorsan történt, hogy Piroska észre sem vette.

Bence igen.

Másnap délelőtt Tivadar kíséretében elmentek a rendőrségre. Sipos Károly is velük tartott, hiszen végre akadt valaki, aki nemcsak hallomásból tudta, mi történt velük Géza vendéglőjében.

Jim is menni akart Bencével. Az előző este óta már két új magyar szót tudott. A „jó” mellé megtanulta a „menjünk” szót is, bár makacsul úgy ejtette, hogy „mengyünk”.

– Mengyünk? – kérdezte reggel Bencétől, amikor meglátta, hogy készülődik.

– Menjünk – javította a legény.

– Mengyünk.

– Ejszen még van mit tanulnod.

Jim ebből természetesen semmit sem értett, de Bence hangjából kitalálta, hogy megint a kiejtését csúfolja és vigyorogva hátba vágta.

A rendőrségen hosszadalmasan kikérdezték őket. Piroska először azt hitte, elég lesz egyszer elmondani, mi történt, de ugyanazokra a dolgokra újra meg újra rákérdeztek. Külön hallgatták meg őt, Bencét és Sipos Károlyt is.

Jimnek kevés szerepe akadt, hiszen akkor még nem ismerte Bencét, amikor Gézáéknál éltek. Mégis ott maradt, és amikor a legény kijött a kihallgatásról, elsőként lépett hozzá.

– Jó? – kérdezte.

Bence elnevette magát.

– Jó.

Kora délutánra járt már amikor két rendőrrel együtt megálltak Géza vendéglője előtt.

Piroska gyomra összerándult.

Ugyanaz az ajtó. Ugyanazok az ablakok. Még a függöny sem változott. Csak ő változott meg közben olyan sokat, hogy szinte hihetetlennek tűnt: valamikor reszketve hordta itt a tálcákat, félve attól, mikor ordít rá Józsi.

Bence mellé lépett.

– Ne félj, néném.

Piroska kihúzta magát.

– Nem félek.

És csodálkozva jött rá, hogy igazat mond.

Beléptek.

Géza a pult mögött állt. Abban a pillanatban, amikor meglátta őket, olyan fehér lett az arca, mintha lisztbe mártották volna. De csak egy pillanatig. Aztán megjelent rajta a régi, mézes-mázos mosoly.

– No lám! Hát előkerültek az én magyarjaim! Ej, gyerekek, gyerekek, hogy én mennyit aggódtam értetek!

Bence elindult felé.

Jim elkapta a karját.

– No.

Ennyit már magyarul is tudott.

Bence ránézett, aztán lassan megállt.

Géza közben a rendőrökre sandított.

– Valami baj van, uraim?

Piroska nem szólt. Csak nézte.

Aztán megjelent Józsi is a konyhaajtóban.

A férfi megtorpant.

Tekintete Piroskára esett, aztán Bencére.

A legény megfeszült Jim keze alatt, de nem mozdult.

Józsi vigyora ezúttal elmaradt.

Hogy pontosan mi hangzott el a következő félórában, azt Piroska később sem tudta volna felidézni. Géza hol háborgott, hol sértődötten magyarázkodott, hol azt állította, hogy ő csak jót tett velük. Józsi mindenre azt mondta, nem emlékszik.

A rendőrök végül hátramentek Géza irodájába.

Nem tartott sokáig.

Az egyikük egy kis, sötét színű kézitáskával tért vissza.

Piroska lélegzete elakadt.

– Az enyém.

Odanyúlt érte, de a rendőr előbb kinyitotta. Egyenként kerültek elő belőle az iratok. Piroskáé. Bencéé. A régi boríték is, amelyen Fehér János címe állt.

Pénz egyetlen cent sem volt benne.

Piroskát azonban abban a pillanatban ez érdekelte a legkevésbé.

– Megvannak… – suttogta. – Bence, megvannak a papírjaink!

A legény odalépett hozzá és átölelte.

Géza közben valamit magyarázott arról, hogy ő csak megőrizte az iratokat, nehogy elvesszenek, de már senki nem figyelt rá igazán.

Piroska a mellkasához szorította a kézitáskát.

Furcsa módon nem érzett elégtételt. Pedig azt hitte, ha egyszer viszontlátja ezt a helyet és Géza meg Józsi nem parancsolhatnak többé neki, örülni fog.

Nem örült.

Csak megkönnyebbült.

Mintha valami nehéz követ vettek volna le a válláról, amit olyan régóta cipelt, hogy már észre sem vette a súlyát.

Bence odalépett hozzá.

– Jól vagy?

– Jól.

– Biztos?

Piroska ránézett, aztán elmosolyodott.

– Menjünk haza.

A szó önkéntelenül csúszott ki a száján.

Haza.

Pedig nem az ő házuk volt. Nem az a szegényes falusi otthon, ahol édesanyja hajnalban tüzet rakott, ahol édesapja esténként az asztal mellett pipázott, ahol annak idején Bence a sakktábla fölé görnyedve próbálta megérteni, hogyan tudja a nővére mindig három lépéssel előre, mit fog tenni.

Mégis úgy mondta: haza.

Tivadar hallotta.

Nem szólt semmit, csak elmosolyodott.

Tizenhat

A következő napok szokatlan nyugalomban teltek. Gézával és Józsival foglalkozzon ezentúl a rendőrség, Piroska hallani sem akart róluk. Elég időt elvettek már az életükből.

Bence napról napra felszabadultabb lett. Emlékei ugyan visszatértek, de olykor még megtorpant egy-egy pillanatra, mintha rendet rakna közöttük. Furcsa volt egymás mellett látni régi és új életét. Emlékezett az otthoni falura, szüleire, a hosszú útra, Gézáékra, ugyanakkor Jimmel töltött napjai sem tűntek el, Timként. Jim éppen úgy hozzátartozott az életéhez, mint azelőtt, hogy visszakapta volna emlékezetét, csakhogy a körülmények homlokegyenest másak voltak..

Jim, a jó öreg Jim, azonban egyre kényelmetlenebbül érezte magát a Belovszky-házban.

Egyik reggel félrehívta Bencét és angolul magyarázni kezdett neki. A legény hallgatta egy darabig, aztán megrázta a fejét.

– Nem mégy sehova.

– I don’t understand.

– Tudom én azt – legyintett Bence, aztán angolra váltott.

Jim ugyanis azt magyarázta, hogy nem élhet tovább Tivadar nyakán. Kapott tiszta ruhát, szobát, ételt, de ezért semmit nem ad cserébe. Ideje visszatérnie a saját életéhez.

– Miféle élethez? – kérdezte Bence magyarul, aztán bosszúsan megismételte angolul.

– My life.

– Az ucca meg a szemetes nem élet.

Jim ezt már megértette. Az „utca” szót előző nap tanulta.

– Ucca – ismételte komoran, maga is a Bence tájszólásával.

– Úgy van. Oda pedig nem mégy vissza.

Éppen Tivadar lépett be a szobába. Bence röviden elmondta neki, miről vitatkoznak. A férfi végighallgatta, aztán angolul fordult Jimhez.

– Ha dolgozni akar, munkát tudok adni.

Jim úgy nézett rá, mintha rosszul hallott volna.

– Nekem?

– Magának.

– Tudja egyáltalán, hogy ki vagyok?

– Annyit tudok, amennyit Bence elmondott.

Jim arca megfeszült.

– Nem mindent mondott el.

Rövid hallgatás után aztán kibökte. Könyvelő volt egy hajógyárban. Pénzt lopott. Nem egyszer. Elkapták, börtönbe került, szabadulása után pedig senki nem alkalmazta. Aztán jött az ital és az utca.

Tivadar nem szólt rögtön.

– Könyvelőnek nem venném fel, Egyelőre... – mondta végül.

Jim keserűen elmosolyodott.

– Sejtettem.

– Nem fejeztem be. A nyomdában mindig kell ember. Papírt hordani, kötegelni, rakodni. Nehéz munka. Becsületes munka. Fizetést kap érte. Ha megfelel magának, holnap kezdhet.

Jim csak bámulta.

Bence szélesen elvigyorodott.

– Jó! – mondta, mert tudta, hogy ezt már a barátja is érti.

Jim szája széle megrándult.

– Jó – felelte.

Peter néhány nappal később még egyszer látni akarta Bencét, bejelentkezett, ezúttal ő jött el Tivadarékhoz.

Piroska már reggel óta különös izgalommal járkált a házban. Legalább háromszor átöltözött, míg végül megharagudott saját magára és visszavette az első ruhát.

– Megbolondultam – dorgálta magát a tükör előtt.

– Meg há’ – szólalt meg mögötte Bence.

Piroska úgy perdült meg, mintha rajtakapták volna valamin.

– Te meg mit ólálkodsz itt?

– Én csak erre jártam.

– Akkor járjál tovább!

Bence nem mozdult. Vigyorgott.

– Jő a doktor úr.

– Tudom.

– Látom.

– Mit látsz?

– Semmit.

– Akkor menj!

– Megyek én. – Már az ajtónál járt, amikor visszafordult. – Szép vagy, néném.

Piroska felkapta a hajkefét és hozzávágta. Bence nevetve ugrott ki az ajtón.

Peter délután érkezett. Sokáig vizsgálta Bencét, kérdezgette, majd végül elégedetten tette el műszereit.

– Nincs több kezelés – mondta. – Legalábbis egyelőre. Az emlékezete visszatért, most már inkább nyugalomra van szüksége. Ne erőltesse, ha valami nem jut rögtön eszébe. Majd előkerül magától minden. Szerre.

Bence örömmel bólintott.

Piroskának viszont furcsán összeszorult a szíve.

Nincs több kezelés.

Akkor hát nincs több látogatás sem.

Eddig eszébe sem jutott, hogy egyszer elérkezik ez a pillanat. Mindig várta a következő hetet, a következő találkozást, és most hirtelen nem volt mire várnia.

Peter ránézett.

– Piroska kisasszony, kikísérne?

– Természetesen.

Lementek a lépcsőn. A doktor azonban az előcsarnokban nem vette rögtön a kalapját.

– Hallottam Fehér úrtól, hogy hamarosan útra kel.

Piroska meglepődött.

– Mikor beszélt vele?

– Tegnap találkoztunk. Úgy tűnik, nagyon sürgős neki, hogy magát végigversenyeztesse fél Amerikán.

A lány elnevette magát.

– Ő ilyen.

– És maga? Menni akar?

Piroska elkomolyodott.

– Azért jöttem ide.

– Nem ezt kérdeztem.

A lány lesütötte szemét.

– Szeretek sakkozni. Amikor leülök a tábla elé, mintha megszűnne körülöttem minden. Otthon is így volt. Csak akkor még nem tudtam, hogy ebből más is lehet, mint esti játék.

– Akkor mennie kell.

Piroska felnézett rá.

Nem ezt a választ várta.

Peter elmosolyodott.

– Miért néz így?

– Hogy.

– Mintha valami rosszat mondtam volna.

– Nem mondott-zavartan nézett a férfira.

Peter néhány pillanatig hallgatott.

– Talán azt várta, hogy arra kérjem, maradjon?

Piroska fülig vörösödött.

– Én ugyan nem vártam semmit!

– Kár.

A leány szíve nagyot dobbant.

Peter közelebb lépett.

– Mert szerettem volna, ha várja.

Most már egyikük sem mosolygott.

– Azt hittem… – kezdte Piroska, aztán elhallgatott.

– Mit hitt?

– Hogy Bence miatt…

– Eleinte Bence miatt találkoztunk.

A lány nem válaszolt, de az arcára volt írva a kérdés: és most?

Peter tekintete végigsimított az arcán.

– Később már sokszor azon kaptam magam, hogy örülök, amikor eljön a hétnek az a napja, amikor találkozhatunk...

Piroska lesütötte szemét, de elégedett mosolyát nem tudta elrejteni.

– Én is.

Peter lassan megfogta a kezét.

– Akkor menjen el Fehér úrral.

A lány ismét ránézett.

– Még mindig ezt mondja?

– Még mindig. Ilyen tehetséget nem szabad elrejteni egy házban csak azért, mert… – elhallgatott.

– Miért?

– Mert valaki szeretné, ha a közelében maradna.

Piroska lélegzete elakadt.

Peter mintha maga is meglepődött volna azon, amit kimondott. Aztán megszorította a lány kezét.

– Menjen, Piroska. Sakkozzon. Nyerjen. Aztán jöjjön vissza.

– Vissza?

– Ide.

– Magához?

Peter elmosolyodott.

– Ha volna hozzá kedve.

Piroska most először nem pirult el és nem sütötte le a szemét.

– Volna.

Peter lehajolt és gyengéden megcsókolta a kezét.

Amikor elment, Piroska még sokáig állt az előcsarnokban. A csók nyoma ott égett a kéfején, önkéntelenül ránézett, hogy nyomot is hagyott? Persze nem volt nyoma.

Bence a lépcső tetejéről figyelte.

– No?

Piroska felkapta a fejét.

– Te kihallgattál minket?

– Én? Isten ments! Csak azt akartam kérdezni, hogy elment-é a doktor úr.

– El.

– Kár.

– Miért kár?

Bence vigyorgott.

– Me’ olyan jó doktor.

Piroska már indult volna felfelé, hogy elkapja, de a legény nevetve eltűnt a folyosón. Egyikük sem vette észre Tivadart, aki egy sötétebb sarokban állt az előszobában. Éppen a kabátját készült felvenni, indulóban volt, amikor meghallotta a Peter hangját, majd Piroskáét. Nem mozdult. Beelül ostorozta magát, hogy nem szép dolog hallgatózni, de mégsem fedte fel magát. Mikor mindenki eltűnt, dühösen kapta magára a kabátot és kiviharzott az ajtón.

Fehér János még aznap este megérkezett, hóna alatt egy egész köteg papírral.

– No, kisasszony! Most már nincs kifogás! Bence egészséges, az irataik megvannak, minden rendben. Mondja, hogy igen!

Piroska egy pillanatig hallgatott.

Aztán Peter szavai jutottak eszébe.

Menjen. Sakkozzon. Nyerjen. Aztán jöjjön vissza.

Elmosolyodott.

– Mikor indulunk?

Fehér János akkorát kiáltott örömében, hogy az egész ház beleremegett.

Piroska pedig arra gondolt, milyen különös az élet.

Amikor elindult otthonról, azt hitte, azért megy Amerikába, hogy megtalálja Fehér Jánost. Hogy sakkozhasson, tanuljon.

Most már tudta, hogy közben ennél sokkal többet talált.

És először történt meg hosszú idő óta, hogy nem félt attól, hogy útra kell kelnie.

Mert immár volt hova visszatérnie. Mi több, volt kikhez visszatérnie.

Szóval Pisti még alig volt pár hónapos, de már dolgoznom kellett. Három műszakba jártam, az apukája szintén. Azt azért sikerült megoldani, hogy ellentétes váltásban legyünk, így a gyerekkel mindig ott lehetett egyikünk. Nagyon nehéz volt, főként egy-egy éjszakai műszak után, amikor nem lehetett lefeküdni, mert ott a gyerek, ennie kell, tisztába tenni, játszani vele. De kibírtuk, hisz ő volt a szemünk fénye. Igen ám, de újra áldott állapotba kerültem, így még nehezebbé vált a dolog. Már megmozdult a pici a hasamban, lassan, alig érezhetően, de határozottan. Mindig így mozdult. Lassan. Lustább mint Istvánka volt, könyveltem el magamban, és folyta az élet tovább. Csakhogy sokkal rosszabbul is voltam vele. A nőgyógyász azt mondta, nincs baj, mehetek dolgozni, nem kaptam betegszabadságot.

Kínlódva, szédelegve jártam be dolgozni, továbbra is három műszakban. Alig aludtam valamit, ezért ráfogtam, hogy bizonyára csak kimerültség. Amikor a baba már három napja nem mozdult meg, ismét elmentem nőgyógyászhoz. Megvizsgált, majd rám pirított, hogy nem szép dolog megpróbálni átverni a rendszert, nincs semmi baj, nyugodtan dolgozzak csak tovább. Mit tehettem volna? Jártam a kirótt utamat tovább. Egy reggel arra ébredtem, hogy nagy, furcsa foltok jelentek meg az egész testemen és lázas vagyok. Délutános voltam, fogtam a gyereket, elvittem a nővéremhez, jómagam elmentem a körzeti dokihoz. Ő továbbküldött a sürgősségire. És ekkor következett a rémálom.

A továbbiakat, a történet megrázó és intim volta miatt, kizárólag az előfizetőim részére tettem elérhetővé. A narancssárga gombra kattintva válhatsz te is előfizetővé. vagy a következő számlaszámra utalva. Ma még kedvezményes az előfizetés, mindössze havi 1000 foorintra jön ki, ha az éveset választod. ( ha számlára utalsz, feltétlen írrd oda az emai, címed, hogy jóváírhassam az előfizetést. 16200254-10206238, Magnet bank, Lakó Tünde ( ide a Péterfi nem szükséges )

Itt fizethetsz elő

Read more

A pici házikó még kisebb konyhájában lélekmelengetően pattogott a tűz, megvilágítva az öregasszony ezer ráncú arcát. Kora ősz volt, de hűsek voltak az esték. Jánoska szerette ezt az arcot nézni, különösen esténként, amikor nagyanyó mesélt a tűz mellett. Olyankor szemében új életre kelt a megfakult kékség, ifjonti lelkesedés csillogott benne. A gyermek elvette a barna üveget a polcról, amiben a kékszesz volt, gyakorlott mozdulattal lecsavarta a kupakot, öntött valamennyit a markába és elkezdte dörzsölni a megfáradt lábakat.

– Közben meséljen, nagyanyó. A régi időkről… mikor még fiatalok voltak maguk es.

– Hej, fiacskám, azok vótak a szép idők! Karcsú vót a derekam, táncos a lábom, ringó a csípőm, erős vótam, mint a paprika!

– Aztat sorolja, mikó’ nagyapó ölre ment magáér’.

– Ölre, biza - a keskeny száj elrévedő mosolyra húzódott. - A szüreti bálró’ eregéltem hazafelé, s vélem jött nagyapó. Így vót-e Gergely? - vetett egy pillantást az urára, s az neve hallatán felriadt a szunyókálásból.

– Ha te mondod, kicsi feleségem, akkó a’ biza úgy vót.

– Eriggy, te kopé, ‘sze asse tudod mirűl beszéltem! – kacagott jóízűen az öregasszony, Jánoska vele. – Eregéltünk hazafelé a szüreti bálró’, s há’ eccerre csak ott termett Nyakas Árpi a bandájáva’....

– A’ nem akkó vót, asszony! Ejsze me ‘ tél vót már, havas vót az ucca.

– Igazad van, öreg, télleg havas vót az ucca. Az es lehet farsangi bál vót a’… Nyakas Árpi a falu rossza vót. Bandába verődtek az ivócimboráival s belékötöttek az élő fába es. Münk csendesen eregéltünk mikor útunkat állták. „ Te Katica, te, jobbat es találnál Bódis Gergelynél! Minnyá itten vagyok én. Ejsze me nem tagadod, hogy kevánatosabb legény vónék!” hetvenkedett a szedte -vedte részegje. Én nem es válaszoltam, de csak nem engedett, hogy tovább menjünk. Egészen közel került hezzám, s megragadta a derekam, mintha táncba vinne. Nem eresztett el sehogy se, hejába húzódoztam. Errefel nagyapó lecsapta a mocskos kezit rólam, s olyan két pofont adott néki, hogy beléesett a kerítés mellé sepert hóba. Úgy kalimpált a két kezivel s lábával, mint egy részeg disznó, de felállani nem bírt. Még most es látom magam előtt… Na, de errefel a bandája eliszkolt s ott hagyták a hóba’. De nagyapó kihúzta onnét, nehogy megfaggyék reggelre, s mikor már a két lábán állt, ülepen billentette. „ Meg se állj hazáig, értetted-e? ” menydörögte az én Gergelyem, s Nyakas Árpi, Isten nyugosztalja, me’ azóta meghótt a szerencséten, úgy elszaladt, még porzott belé a hely. Másnap aztán nagyapó megkérte a kezem édesapámtó’ s így lettem a jobbik fele. Akkora lakodalmunk volt, édes kicsi Jánoskám, hogy a szomszédfaluba’ es elhallaccott a muzsika, s beszélik, hogy némelyek az uccán ropták a táncot.

Jánoska már nagyapó öreg lábát dörzsölgette. A vén nagyokat nyögött, jólesően. A tűz leesett, a gyermek abbahagyta a dörzsölést s még egy rend fát dobott reá. Nagyanyó vacsorát vett elé: aludtejet, hideg puliszkát, csepp ordát, pár szem főtt pityókát. Míg falatoztak, csend volt.

– Holnap reggeli után mennyé’ szépen haza, Jánoska. Kezdődik az iskola.

– Én úgy itten maradnék, nagyanyó! – sóhajtott már-már öregesen a gyermek. – Innen es eljárhatnék iskolába. Édesanyámnak es könnyebb lenne – sóvárgó szemekkel nézett az öregekre.

– Tudod mi a rendje a dógoknak, fiam. Anyádnak es elkél a segítség esténként.

– De ott nincs es tehen, se disznyó! Hát mi dolog vóna?

– Ne aprehendálj, te gyermek! Majd jössz mikó vége a tanításnak! – váltott szigorú hangnemre az öregember, de hangja elcsuklott. Ő is szerette maga mellett tudni az unokáját. De hát az anyjával tanult, s olyan magányos lenne a fia nélkül...

Nagyanyó könnyes szemmel simogatta meg a gyermek üstökét.

– Hadd el lelkem, eltelik az idő, s jössz esment.

Csendben ettek tovább. A kályhában vidáman pattogott a tűz. Jánoska reggel nehéz szívvel búcsúzott el a vénektől. Szerette az anyját, hogyne szerette volna. Egyedül nevelte, s nagy segítség volt, hogy vakációban az öregeknél lehetett. De itt sokkal jobb volt, itt minden nap szabadon lehetett az udvarban, mezítlábasan, ha a kedve úgy tartotta. Itt finomabb volt a kenyér, jobban esett a víz. Szabad volt, mint a madár.

A városban lassan teltek a napok, de Jánoska esténként az édesanyjával összebújva beszélgetett és ez jólesett gyermeklelkének. Mesélt neki a pici házikó történéseiről, arról, hogy milyen ügyesen tudja már bedörzsölni az öregek lábát. Hogy néha már ő feji meg Rózsit, a nagy, szelíd tehenet. Hogy milyen finom az aludtej. Milyen más a tűz melege, mint a központi fűtésé.

– Egyet se búsulj, Jánoskám, hipp-hopp itt a tél, s mehetsz esment . Ügyes legényke vagy, nagy segítség drága szüleimnek. - mondogatta ilyenkor az anyja és eszébe jutott saját gyermekkora, tudta, érezte Jánoska mit él át, miért szereti a csendes falusi létet.

Még egy hét volt hátra a téli vakációig, már leesett az első hó, s Jánoska alig várta, hogy megint ott legyen a nagyszülőknél. Aztán jött a hír, hogy nagyanyó reggel nem ébredt meg. Csendesen átaludta magát a túlvilágra. Jánoska olyan keservesen megsiratta, azt hitte kiszakad a lelke. Még egyszer elment a pici házba, oda, ahova annyira vágyott már. A konyhában nem égett a tűz, a kályha hidegen, majdnem ellenségesen gubbasztott a sarokban. Mellette a polcon a kékszeszes üveg. Nem nyúlt utána, nem bontotta ki, de érezte enyhe csípősségét a tenyerében, majd nagyanyó bőrét, amint dörzsöli, nyomogatja, hogy múljon belőle a fájdalom.

Nagyapó beköltözött hozzájuk a városba, a picike házat eladták egy mérnökembernek, akinek az első dolga az volt, hogy lerombolta a házikót, helyébe nagyot építtetett. Jánoska életének legszebb évei elszálltak, mint egy nehéz sóhaj. Soha nem tudta annyira élvezni a vakációkat, mint nagyanyóéknál. Hosszú téli estéken vén Gergellyel felidézték azokat a napokat… Meglett férfiként is arról ábrándozott, hogy ott van újra, dörzsöli kékszesszel az öregek lábát, pattog a tűz és nagyanyó mesél, ifjonti kékséggel a szemében.

Ha szereted a történeteimet és olvasnál még hasonlókat, kérlek fontold meg, hogy előfizetsz az oldalamra. Ma még kedvezményes az éves díj, mindössze havi 1000 forintra csökkentettem. Előfizetéseddel hozzájárulsz ahhoz, hogy továbbra is írhassak, ráadásul minden művemet olvashatod, korlátok nélkül. A narancssárga gombra kattintva fizethetsz elő, vagy a következő magyar számlaszámra utalhatsz:

16200254-10206238, Magnet bank, Lakó Tünde ( ide a Péterfi nem szükséges ) Ne feledd megjegyzésként odaírni az email címed, hogy jóváírhassam az előfizetést.

Előfizetésre alkalmas gomb

Szegény szülők gyermeke volt és abban az időben más lehetősége nem volt, mint kettő: elszegődik cselédnek, vagy a földet műveli a szüleivel, míg férjhez nem megy. Az előbbit választotta. Kínálta magát a lehetőség, egy furcsa ember vásárolta meg a régi paplakot és éppen cselédet keresett. Elsőre őt választotta a férfi. Jó negyvenes volt, szokatlanul sűrű, fekete hajjal, zöld szemmel, karvalyorral, és már-már nőies finom szájjal. Bozontos szemöldöke csak mélyítette a kontrasztot.

Mély, kellemes hangja volt. Csendesen beszélt, csendesen is élt. Pircsimarcsit, a lány legnagyobb örömére, Piroskának szólította, ugyanis ki nem állhatta gyerekkori csúfnevét, de sajnos ráragadt. Jobban is illett hozzá a Piroska. Egyenes tartású, vékonydongájú nő volt, finom vonalú arca arisztokratikusan fehér. Termete és szépsége szöges ellentétben állt parasztos ruhájával. Vastag copfba fonta sötétszőke haját, kendőt nem viselt soha.

Nyugodt, csendes életet éltek a különös férfival. Szinte nem is találkoztak. Pircsimarcsi végezte a házbeli teendőit, jóízű, de egyszerű ételeket főzött, az ember pedig napestig a könyvtárban ült, olvasott , csak néha tett rövid sétát a környéken. A lány esténként, mikor haza indult, bekopogott a könyvtárba, beszólt, hogy mára végzett és elment.

Talán harmadik hónapja dolgozott ott, mikor egy délután behívta a férfi a szobába.

- Piroska, jöjjön csak. Mit szólna, ha megtanítanám sakkozni? Tudja, rossz egyedül, kicsit kikapcsolna.

A lány nem merte elárulni, hogy azt sem tudja mi az a sakk. Elpirulva bólintott és a felkínált székre ült. Szélsebesen tanulta meg a játékot és a férfi ámulatára olyan tehetsége volt hozzá, hogy az egészen elképesztette. Mikor harmadjára sakkoztak, már mattot adott a lány és felülmúlta tanítómesterét, aki ettől kezdve mindig veszített. Napi rutinná vált a sakkozás. Hazamenetel előtt a lány mindig bement a könyvtárba és kezdőthetett a játszma.

Karácsonyra sakktáblát kapott a férfitól, szépen faragott bábukkal. Hazavitte és megtanitotta a két öccsét is sakkozni. Szenvedélyes játékos lett belőle. A falusiak csak a fejüket csóválták, hogy micsoda úri huncutság ez.

Egyszer vendége volt a férfinak. Egy messzi földről, nevezetesen Amerikából érkezett ember. Mint kiderült a férfi is élt ott, onnan költözött haza. Bemutatta a lányt neki és mesélt a sakk iránti szenvedélyéről. Az mosolyogva nézte a piruló leányt és kedvesen megpaskolta az arcát.

- No lám, miből lesz a cserebogár, - mondta tört magyarsággal.

Este aztán a vendéggel sakkozott. Mikor leült a tábla elé, minden sutasága, szégyenlősége elillant. Csak a sakk létezett olyankor számára. A vendég elképedt a lány tehetségén, ugyanakkor felvillanyozódott. Mint kiderült Amerikában sakkbajnok volt, most egy fiatalokból álló csapata van, akikkel a világ minden tájára utaznak versenyekre.

- Magácska lehetne a sztárunk! Érti, ugye? A csillagunk! Jöjjön velem Amerikába!

A lány csak a fejét rázta. Tudta, az rengeteg pénzbe kerülne. Hiába könyörgött a vendég. Otthon meg sem említette a dolgot. A vendég elutazott, a lány maradt és sakkozott esténként gazdájával.

Teltek a napok, hónapok, elrepült két esztendő. Pirimarcsi látta a férfin, hogy valami nincs rendben, mintha állandóan beteg lenne. Étvágya sem volt már a régi. Aztán ágynak esett és a lány ápolta. Kiderült, hogy súlyos, halálos betegségben szenved. A doktor csak azért járt hozzá, hogy morfium injekciókkal csökkentse fájdalmát.

Pirimarcsi nagy szeretettel ápolta, kérte, írjon levelet hozzátartozóinak, jöjjenek el, látogassák meg. A férfi csak szomorúan rázta a fejét.

- Senkim nincs nekem, Piroska. A világon senkim.

Meghagyta neki, hogy miként zajlódjon a temetés, megnyugtatta, hogy hagy rávalót az ügyvédjénél. Egyszer járt is nála egy elegáns férfi, aki, miután hosszan beszélgetett a beteggel, arra kérte a lányt, hogy értesítse mikor elhunyt a férfi, ő majd intéz mindent.

Még fél évet élt az úr. Pirimarcsi táviratozott az ügyvédnek. Alig pár falusi tette tiszteletét a temetésen a lányon és az ügyvéden kívül. Az ügyvéd , mielőtt elutazott, elhívatta Pirimarcsit a házhoz. Minden vagyonát a lányra hagyta az elhunyt, azzal a kikötéssel, hogy megkeresi levélben az amerikai sakkozót, és kimegy hozzá, tehetségét kamatoztatni. A sakkozó címét is az ügyvéd adta át.

Kettő

A lány döbbenten vette tudomásul az elhunyt végakaratát és mielőtt a feltétel teljesítéséről nyilatkozott volna, mindenképpen beszélni akart erről a szüleivel, hiszen még mindig elképzelhetetlennek tartotta azt, hogy ő a tengerentúlra utazzon. Elsősorban konzervatív nevelése állított korlátot eléje. Hogy is hagyhatná itt szüleit, hogy utazhatna hajadonként olyan messzire, előbb vonaton, majd hajón, no meg ki tudja milyen veszélyek leselkednek rá ott, Amerikában, idegen országban, ahol nincs mellette a családja. Ugyanakkor egy belső hang azt súgta, hogy ez élete nagy esélye, melyet elszalasztani nem szabad.

Napokig vívódott, míg végül odaállt a család elé és elmondta nekik, kérve, hogy segítsenek a döntésben, ő, bármit is válaszolnak, aláveti magát akaratuknak.

– Édes leányom! Eriggy! Mi itt leszünk még egy darabig, Isten akaratából, haza jöhetsz bármikor! – csapta össze tenyerét anyja boldogan. – Eriggyé’ csak az álmod után…

– Hoho, álljon meg a verekedés, no, me’ leesett a kalapom! – szakította félbe felesége lelkesedését a családfő. – vedd elé a józan eszed, Julis! Nagy út a’, erőst nagy. Egyedül nem mehet. Münk meg már vének vagyunk, véle nem tarthatunk...

Csend lett. Pirimarcsi egy pillanatra elszontyolodott, de aztán emlékeztette magát, hogy azt ígérte, aláveti magát szülei akaratának és elmosolyodott.

– Jól van, édesapám, hát akkor nem megyek.

– Aztat én nem mondtam, leányom... aztat nem. Csupáncsak ki kell okumuláljuk, hogy mi módon.

– Ehun vagyok édesapám, elmék én véle! – köszörülte meg torkát a lány nagyobbik öccse.

– Ha münk túl vének vagyunk, fiam, te túl fiatal.

Tanakodtak, próbáltak megoldást találni, hogy lányuk elmehessen, de a veszélyt a lehető legkisebbre csökkentsék. Késő este feláltt a családfő az asztal mellől.

– Hunyjunk rá egyet, ejszen me’ Ámerika holnap es ott lesz.

A család minden tagja sokat forgolódott egész éjjel. Reggel aztán Bence, a nagyobbik fiú áltt elő az ötlettel:

– Úgy van, ahogy édesapám szólt az öste. Ámerika holnap es ott lészen, s tán két esztendő múlva es. Írj az embernek, néném, magyarázd el, hogy várunk pár esztendőt, míg pettyet én es legényebb leszek. Aztán elmék én véled! Addig es okítasz a táblán engemet, hátha szerencsét hoz nékem es.

Ebben aztán megegyeztek, mindannyian megnyugodtak és elkezdték készíteni a nagy útra Pirimarcsit és Bencét, miután a tengerentúlról megérkezett az igenlő válasz. Az idő repült, ugyanakkor néha úgy érezték vánszorgott, de letelt a két esztendő. Addigra alaposan felkészültek a fiatalok, a hajójegyek is megjöttek, levélben. Könnyes búcsút vettek a családtól és nekivágtak. Szerencsésen megérkeztek Amerikába, de addig közben a hajón olyasmi történt, amire nem számított egyikük sem. Jobban mondva olyasmik történtek, mert nem volt egyszerű útjuk, sőt, nevezhetjük kalandosnak is, mely nem volt könnymentes.

Alig foglalták el kabinjukat, éppen hogy elrendezgették holmijukat, amikor a hajó kifutott. Boldogan mosolyogtak össze, de azért legbelül szorongtak mindketten. A hajó nem volt elegáns, luxus jármű, sokkal inkább egyszerű polgárok utaztak rajta, de azért kellemesen volt berendezve minden kabin, no meg az étkezde is. A fedélzeten tágas tér volt sétálni és nyugágyak, apró asztalok székekkel, ha üldögélni kívántak az utasok. Pirimarcsi kérte öccsét, hogy szokjon hozzá a Piroska megszólításhoz, ami eleinte kicsit döcögösre sikerült, de aztán belejött a legény. Nagyokat sétáltak a fedélzeten, szóba elegyedtek a többiekkel, esténként csendesen beszélgető csoportok alakultak ki.

Öt napja voltak úton, nagyjából ennyi volt még hátra, amikor Bence megbetegedett. Hányással kezdődött és előbb tengeribetegségre gyanakodtak, de a tapasztalt utasok szerint mégsem lehetett az, hiszen eddig semmi baja nem volt. Estére belázasodott és szinte nem is volt magánál mire a hajóorvos meglátogatta. Piroska aggódva várt öccse kabinja előtt. Az orvos sokára lépett ki, gondterhelt arccal.

– Úgy tűnik vérhas. Márpedig ha az, akkor bizony magukat karanténba kell zárnunk, különben járvány tör ki a hajón.

A lány rémülten nézett rá. Karantén? Az mi a csuda? – gondolta magában.

– Kisasszony... – köszörülte meg torkát a doktor. – meg kell kérnem, hogy maradjon a kabinjában. Csupán az öccséhez járhat át. Gondoskodom arról, hogy megfelelő élelmet és ivóvizet kapjanak, valamint priznicet a láz ellen. Kérem üzenjen, ha magán is tünetek jelentkeznek.

Sokáig nézett a férfi után, felfogva a helyzet súlyosságát, majd belépett testvére kabinjába. Bence nyugtalanul, lázas eszméletlenségben hánykolódott keskeny ágyán. A lány nagyot, keserveset sóhajtott, zsebkendőjével letörölve öccse homlokát.

– Helyrehozlak, prücsök, helyre én, bizisten…

Három

A hajóút második fele bővelkedett könnyekben, félelemben, aggódásban. Bence három napon át kritikus állapotban volt. Szerencsére Piroska ( a szerző megjegyzése: maradjunk ennél, ha már ő maga kérte ) valamilyen csoda folytán nem fertőződött meg. Van ez így azokkal az emberekkel, akik semmivel sem törődve ápolnak súlyos, fertőző beteget. Márpedig a lány odaadással ápolta szeretett öccsét, igaz, amikor egy -egy keveset ő maga is ledőlt pihenni, nem tudott elaludni a sírástól. Az orvos ugyanis semmi jóval nem bíztatta.

De Bence friss levegőn, falusi kaszálókon edződött fiatal szervezete nem adta könnyen magát és negyedik nap magához tért, láza lement. A hajón csak egy utas betegedett meg a fiún kívül, egy matróz. De a karantén bizony kitartott az út végéig, mi több egy egész hetet még ott vesztegelt a kikötőben a hajó, senki se le se fel nem szállhatott. Amint az orvos meggyőződött arról, hogy mindkét beteg meggyógyult és más nem kapta el a kórt, szabadon távozhatott mindenki.

Az emberek elgyötrődtek a hosszú úttól és a ráadás egy hét karanténtól, de boldogan szálltak le a hajóról. Piroska és Bence utolsónak ért le. A legény még gyenge volt, lassan mozgott, bizonytalanul. Nem tudni, hogy miért, de nem várta őket a megígért férfi, akiről a levélben szó volt. Azért-e , mert a karantén miatt nem tudtak leszállni idejében, vagy amúgy sem lett volna ott, kideríteni immár nem tudták. A nyelvet egyikük sem bírta igazán, bár mindketten tanultak valamennyit az elutazásuk előtt, melyben nagy segítségükre volt a helybéli tanító, a beszéd használathoz ez még kevés volt.

Elveszetten álltak egymás mellett, kétségbeesve törve fejüket, mit tegyenek, hogyan tovább. Lassan alkonyodni kezdett, a kikötőben sötét, félelmetes alakok váltották fel a napközben itt sürgő-forgó munkásokat, utasokat. Hirtelen félelmet keltő lett a helyzet. Piroska odalépett egy idősebb nőhöz, aki láthatóan éppen várt valakire a csomagjai mellett. Minden angol tudását latba vetve, használva a gesztikuláció elemeit is, útbaigazítást kért tőle, afelől, hogy hol szállhatnának meg, olyan helyen, ami tiszta és biztonságos.

Szerencséjük volt, a hölgy ismerte a környéket, szívélyesen segített. Rövid gyaloglás után eljutottak egy kis szállodához, ami ugyan tisztaság terén hagyott kívánnivalót maga után, de csendes, nyugodt környéken feküdt. Sikerült is egy kétágyas szobát kivenniük. Elcsigázottan hurcolkodtak be és megbeszélték, hogy keresnek valami olcsó kisvendéglőt a környéken, ahol megvacsorázhatnak, majd haladéktalanul lefekszenek, másnap pedig felkeresik a címet, ami Piroska táskájában lapuló borítékon volt és ahol, reményeik szerint, megtalálják azt az embert, aki őket ide hívta. Volt elegendő pénzük, hála a lány egykori gazdájának, de amikor elindultak enni, csak éppen valamennyit vettek magukhoz, amivel kifizethetik a vacsorájukat. Piroska gondosan betette a kis kézitáskáját a pénzzel együtt a bőröndbe, ne legyen szem előtt, azzal elindultak.

Találtak is egy kis vendéglőt, aminek ráadásul magyar tulajdonosa volt. Meghallotta a magyar beszédet és maga lépett az asztalukhoz, jó estét kívánva. Messze az otthonuktól valóságos csodának élték ezt meg. Jóízűen megvacsoráztak, egészen felfrissültek a helyzettől. Sokáig beszélgettek a vendéglőssel, aki elmondta, hogy már tíz esztendeje jött ki Amerikába, egyedül. Nehezen jött össze a kis vendéglő megnyitása, most sem hoz valami fényes hasznot, de mégiscsak megél belőle.

A finom bornak és a magyar szónak köszönhetően a beszélgetés meghitté vált, úgy érezték, mintha ezer éve ismernék Gézát, a vendéglőst. Ők is elmesélték a történetüket, az egész históriát az elhunyt gazdáról, az örökségről, hogy miért jöttek el otthonról. A tulajdonos nagy érdeklődéssel hallgatta. Egyikük sem vette észre, hogy milyen kapzsiság csillant meg közben a szemében. Akkor sem fogtak gyanút, amikor így szólt hozzájuk:

– Ugyan, kedveseim! Hát miért szállnátok meg abban a mocskos hotelben? Csalóka ám az a nyugalom és csend, ami körülveszi! Áthozatom a holmitokat ide, itt biztonságban, tiszta helyen lesztek az emeleti kis lakosztályban, míg megtaláljátok azt, akit kerestek! Nem, nem! – emelte fel a kezét, amikor a fiatalok tiltakozni próbáltak. – Nem tűrök ellentmondást! Magyar a magyarnak tartozik ennyivel és slussz!

Azzal intett az egyik pincérnek:

– Józsikám, menj csak át, hozd el ennek a két gyereknek a holmiját és vidd fel a lakosztályba! Magyarok a drágáim, Józsikám, magyarok! No, mit szólsz? – és nyájasan mosolygott.

Józsi indult is, de a tulajdonos még utánaszólt:

– Várj csak, várj, majd elfelejtettem valamit– utánament és súgott valamit a fülébe, amit a testvérpár nem hallott, Józsi viszont bólintott, hogy megértette. Nem láthatták, mert már el is fordult, az arcán megjelenő gonosz vigyort.

Piroska és Bence kálváriája még csak most kezdődött el igazán. Hosszú ideig ez volt az egyetlen nyugodt estéjük, amit Amerikában töltöttek.

Négy

A vendéglős által felajánlott kis lakosztály valóban kellemesebb volt a lepukkant hotel szobájánál. Amint Józsi áthozta a holmijukat az elcsigázott fiatalok nyomban elbúcsúztak Gézától, aki felkísérte őket a szállásukra. Nem hagyta, hogy kifizessék a vacsorájukat, azzal érvelve, hogy hát úgyis itt lesznek pár napig, majd rendezik a dolgot. Piroska lelkesen felajánlotta, hogy amíg meg nem találják a címet, ahova valójában érkeztek volna, kénytelenek a tulajdonos szívességét elfogadni, segít akár a konyhán, akár a takarításban.

– Jól van, jól van, húsom-bogaram, most csak pihenjétek ki az út fáradalmait, reggel aztán kiegyezünk valamiben! – terelgette őket be a lakosztályba mézes-mázasan Géza. –Jó éjt, jó éjt, aludjatok, semmire ne legyen gondotok.

Két kis hálófülke és egy toalett, ennyiből állt az egész helyiség. Úgy aludtak, mint a bunda, csak reggel a vendéglőből felszűrödő zajok ébresztették előbb Bencét, majd Piroskát. A lány alaposan megmosdott, magára tekerte a fürdőben talált hatalmas törülközőt és míg öccse tisztálkodott, kibontotta a csomagot, hogy elővegye ruháit. Azonnal észrevette, hogy a kézitáskája, melyet előtte való este tett bele, nincs ott. Elhűlt benne a vér, egy gyors mozdulattal a csomag tartalmát a földre borította, hátha szállítás közben lentebb csúszott, de hiába kereste. Szédülni kezdett, alig tudta magát összeszedni, hogy el ne ájuljon, hiszen minden maradék pénzük, okmányaik oda lettek.

A cím! A cím sincs meg! Az is a kézitáskában volt! – hasított bele a felismerés, mint egy hegyes tőr. Nagy nehezen felállt, könnyektől elvakítva magára kapkodta ruháit, majd döngetni kezdte a fürdő ajtaját.

– Bence! Ügyekezz! Nyomban le kell mennünk, odalett a táskám!

A fiú vizesen lépett ki a sürgető hangra és megnyugtatóan szólt nővéréhez:

– Nyugudj má’ meg! ‘Sze ehun van né, széthánytál belüle mindent!

– Nem az, te tajdag! A kicsike, amibe’ a pénzt tettem! Mindenünk odalett! Édes ISttenem, édes jó Istenem!

Erre a szóra a legény is elsápadt, odalépett a széthányt holmikhoz és eszeveszetten keresni kezdte, persze mindhiába. Pillanatok alatt felöltözött ő is és lerohantak a vendéglőbe.

– Jó reggelt, magyarjaim! – köszöntötte őket nyájasan Géza. – Hova ez a sietség? Ég a ház?

Egymás szavába vágva, feldúltan mondták el, hogy mi történt. A férfi fejét csóválva ciccegett, pödörte bajszát.

– Lám, lám, megmondtam, hogy csalóka az a csend és nyugalom a hotelben… Józsi! Pattanj! Elmész feljelentést tenni a rendőrségen!

– Mi is megyünk! – mondták a riadt fiatalok, szinte egyszerre.

– Ugyan minek? A nyelvet épphogy csak dadogjátok, hasznotokat nem veheti a rendőrség. Majd Józsi elintézi! Gyertek, reggelizzetek. Közben megbeszéljük a hogyan továbbot.

Igazat kellett adjanak Gézának, hiszen tényleg nem tudtak volna tanúvallomást tenni a rendőrségen. Leültek az asztalhoz, de egy falat sem csűszott le a torkukon.

– Ide süssetek, magyarjaim. Amíg a rend őrei kinyomozzák mi lett a kis vagyonkátokkal, valamit ennetek is kell, valahol aludnotok kell. A lakosztályból sajnos ki kell jönnötök, azt az úri vendégeknek tartogatom. De gyertek velem, a hátsó udvaron van egy kis kunyhó, igaz, csak egy szobás, de ott ellehettek. Van mellette egy budi is, nem éppen fürdőszoba, de megteszi. Piroska, te majd felszolgálni segítesz, Bencikém pedig pakolja a nehéz holmikat, mint a sörös és boroshordók. Jó lesz így?

A két gyermek hallgatott egy darabig, aztán Bence szólalt meg:

– Köszönjük a segítségét, jó uram. Ejszen me’ más választásunk nincsen. Szorgalmas népek vagyunk, majd meglássa – ránézett nővérére, az sápadtan bólintott.

A kunyhó egyetlen szobája ragadt a mocsoktól. Piroska egyedül takarította ki, Bencét már be is fogta dolgozni Géza. A lánynak hagyott időt másnapig. A legény késő este ért hátra a kis szobájukba, hulla fáradtan, rosszkedvűen.

– Hallod -é, néném. Ez az ember erősen hamis! A sok mézesmázas beszédje után egész álló nap ordított nékem. Eccer még reá es csapott a fejemre. A kujakom esszeszorult, de hejába es ütöm meg, mi lészen vélünk, ha az uccára teszen? De te ne haggyad magadat, jó-e? Ha hezzád mer nyúlni, a belit kiontom!

– No, no édes öcsém, csak csínján a kiontással! Magad mondád, hogy uccára rakhat! Kibírjuk, együtt, fogunkat esszeszorítva, kibírjuk meglásd. Hátha keresésünkre indul az a sakkos ember… Vagy münk megtaláljuk…

De senki nem kereste őket, vagy ha mégis, nem jó helyen. Nekik pedig nem volt idejük arra, hogy kutassanak a férfi után, mert hajnaltól késő estig dolgoztatta Géza úr, aki ettől kezdve kikövetelte tőlük ezt a megszólítást.

Öt

A fiatalok nagyon sokat dolgoztak. Géza úr nem bánt velük kesztyűs kézzel, de ami a legrosszabb volt, fizetségként mindössze szállást és napi egy étkezést adott. Esténként tanakodtak egymás között, hogy mitévők legyenek. A cím, ahonnan a levelet küldték ugyan odaveszett, hiszen benne volt Piroska kézitáskájában, de a névre emlékeztek: Fehér János. Na de hol keressék ebben az óriási városban? Ráaadásul a nyelvtudásuk is csekély, nem tudnak kérdezősködni, illetve nem valószínű, hogy a választ megértik.

Egyik este már csak ketten voltak a vendéglőben, az utolsó vendég is elment, Géza úr és Józsi elvonultak aludni, miután mindketten alaposan felöntöttek a garatra. Nekik még dolguk volt, ki kellett takarítani, tisztára cserélni az abroszokat a másnapi nyitásra, elmosogatni, egyszóval amit egy ilyen helyen zárás után csinálni kell. A lány az utolsó asztalra terítette az abroszt, amikor meglátta, hogy az egyik széken ottmaradt egy újság. A hóna alá csapta és folytatta a munkát. Benci vette észre, hogy valamit szorongat a hóna alatt, kihúzta és elkezdett bohóckodni, hogy jobb kedvre derítse nővérét. Úgy tett, mintha felolvasna.

– Áj em Bence, áj em keresek jú, miszter sakkozó! Miszter Fehér, wer ár jú?

Piroska hahotázva figyelte, vicces volt, ahogy a kevéske angol szót, amit öccse bírt, keverte a magyarral. El akarta venni tőle a napilapot, de Bence nem adta. Fáradtságuk ellenére kergetőzni kezdtek az asztalok között, nagyokat kacagva. Végül a lány utolérte öccsét és kikapta kezéből a lepedőnyi lapot. Most ő nyitotta ki és már éppen felolvasásba kezdett, amikor megakadt a szeme valamin az utolsó előtti oldalon. Elkomolyodott.

– Benci! Gyere ide! Vége a játéknak! Nézd mit találtam! – és ujjával rábökött az újságra.

Egy sakktábla volt oda rajzolva, rajta bábuk. Alatta pár szavas írás. Gyorsan leoltották a lámpákat és hátramentek szerény kis kuckójukba. Piroska sietve vette elő rongyosra lapozott szótárukat, majd egyenként kikeresték a szavakat. Sakkfeladvány volt az, a pár szavas írás pedig így szólt: „ Hat héten keresztül közlünk egy-egy sakkfeladványt. Akik ez idő alatt megfejtik mind a hatot és a végén beküldik a megfejtést, azok között kisorsolunk egy nyereményt, ami a következő: a szerencsés nyertes, a napilap költségén részt vehet a regionális sakkversenyen, ami az év legnagyobb eseményei között szerepel, és aminek a fődíja 200 dollár, valamint örökös tagság a John Wihte, messze földön híres sakkcsapatában. A borítékra írják rá: Sakk. Ne feledjék az értesítési címet feltüntetni!”

Ahogy silabizálták az egymás mellé leírt szavakat Bence egyszerre csak felugrott.

– White! White! – kiáltotta és izgatottan le -fel kezdett rohangálni az apró szobában.

– Na és? Mit futkosol? Mi bajod, te legény?

– White! Az annyit jelent, fehér! Ezt tudom, egészen bizonyosan! Erre a szóra emlékezem.

– Na s osztán? Beszélj mát, te kajla, me’ megcsaplak!

– Hát Fehér! Mint az ember, aki idehítt münket, na! Nem érted?

Piroska tátott szájjal bámult rá, hosszú másodprecekig. Aztán megszólalt:

– Fehér… A John lehet János. Mintha annak idején a gazdám is néha így hítta vóna! Meglesz az emberünk! Benci! Bencikém! Hogy te milyen okas vagy!

Olytan izgatottak lettek, hogy alig aludtak valamicskét aznap éjjel. Hogyne! Hiszen nyomra bukkantak! De hol lehet ennek a sakkcsapatnak a székhelye? Honnan tudhatnák meg? A feladványok beküldéséhez csupán az újság postafiókja volt megadva, ott nem kereshetik.

– Néném! Te erőst jó sakkozó vónál! – csapott hirtelen a homlokára a legény . –Nézz reá arra a feladványra, aztán fejtsd meg! Küldjük bé, háha nyerünk!

– Ó, te balga! De hát hat héten át hogy a rossebbe jutunk újsághoz?

– Azt bízd csak ide! Tudom ki hagyta ott ma este! Kedves kis öregember, majd elkérem tőle, ha kiolvasta! Mindennap itt vacsorál!

Kiugrottak az ágyból, egyszerre értek az asztalhoz, ahol az újság hevert. Piroska percek alatt megfejtette a feladványt. Aztán óvatosan körbevágták, ráragasztották egy papírlapra, majd alá rajzolták a megfejtést. Eltették az asztalfiókba. Végre ezek után el tudtak aludni. Attól a naptól kezdve sokkal jobb kedvvel dolgoztak. Várták a pénteket, amikor érkezik a következő feladvány. Bencének nem került sok fáradozásába elkérni az öregúrtól az újságot, bár első alkalommal nehézkesen értette meg a bácsi, hogy mit szeretne a fiú, de amint felfogta, szívélyesen átnyújtotta.

– Of course, here you go, you can have it. I’ve already read it! If you’d like, I can give it to you every day! ( Persze, itt van, vigye csak, én már elolvastam! Ha szeretné, mindennap önnek adom!)

És ez így ment hétről hétre. A lány megfejtette a feladványt, majd lerajzolták a papírra, eltették a fiókba a többi mellé. Hatodik hét végén aztán már csak azt kellett kitalálják, hogy honnan szerezzenek borítékot és bélyeget, hogy beküldhessék a szerkesztőségbe. Fizetést ugyanis a két hónap alatt, mióta itt voltak, nem kaptak, eddig csak a szállásért és a csekély ételért, ami megmaradt esténként a vendégek után, dolgoztak. Ráadásul valamelyikük munkaidőben kellett elvigye postára a borítékot, ami egyelőre szintén kivitelezhetetlennek tűnt, hisz yitástól zárásig dolgoztak.

De a szerencse rájuk mosolygott vasárnap este, majd rögtön utána hétfőn reggeliben is. Vasárnap is, mint mindennap, az újságos öregúr ott vacsorázott. Amikor Piroska kivitte neki a desszertet, a bácsi mosolyogva nyújtotta át az előző napi lapszámot. A lány nem akarta elvenni, nem volt szüksége rá, ezért csak egy elhárító mozdulatot tett. De váratlanul az öregúr megszólalt, ráaadásul magyarul:

– Vegye csak el, kislány. A lapok között talál egy felbélyegzett borítékot. Küldjék be azokat a feladványokat… – azzal felállt és mielőtt Piroska a döbbenetből magához tért volna, kisétált az ajtón.

A lány sokáig nézett utána és egymást kergették fejében a gondolatok. Ki ez a bácsi? Ha beszél magyarul, miért értetlenkedett, amikor Bence első alkalommal elkérte az újságot? Honnan tudja, hogy a sakkfeladványokat megfejtették, hogy el akarják küldeni, hogy nincs pénzük rá? Csupa , csupa talány…

Hat

Csak miután végeztek és a szobájukba mentek, nyitották szét az újságot. A boríték, felbélyegezve, sőt megcímezve, valóban ott volt. Igenám, de valami lapult benne, nem volt üres. Piroska belenézett és a lélegzete is elállt. A vaskos pénzköteget és a papírfecnit bámulta, míg öccse rá nem szólt:

– No, ejszen me’ lüdércet lácc?

– Pénzt, ecsém, pénzt… – suttogta a lány.

Kivette a cetlit és felolvasta. A következő állt benne: „ Gyermekeim! Ne csodálkozzanak, megvan az okom rá, miért adom maguknak ezt az összeget. Használják fel céljaikra. Még jelentkezem!” Elképedve, ugyanakkor boldogan néztek egymásra. A pénzt elrejtették, megbeszélték, hogy nem kapkodnak, hanem másnap feladják a megfejtéseket, mert pénz ide vagy oda, a nyelvtudásuk még mindig hagyott kivánnivalót maga után, a sakkfeladványok pedig elvezethetik Fehér Jánoshoz őket.

Másnap hajnalban, még mielőtt Géza úr és hű csatlósa, Józsi, felébredtek volna, Bence kisurrant a postára, feladta a levelet.

– No, magyarok Istene, segíccsél meg münket! – fohászkodott egyet a legény a szürke égre emelve tekintetét, azzal visszasietett a vendéglőbe.

Attól kezdve nagyon figyelték a postást és valahányszor meglátták, egyikük elé sietett, remélve, hogy számukra is hoz valamit, nem csak Géza úrnak. Józsi egészen megszokta, hogy nem ő kell átvegye a küldeményeket, mint mindig, lusta ember lévén még örült is, hogy más megteszi helyette.

Ami egészen összezavarta őket és sokat tanakodtak a megfejtésen, az az volt, hogy az öregúr többé nem jelentkezett. Nem járt már vacsorázni esténként, nem is üzent senkitől. El nem tudták képzelni, mi indította őt e jócselekedetre, honnan tudott a dolgaikról, céljaikról, hiszen beszélgetni a vendégekkel nem volt idejük, de napközben még egymással sem igen tudtak szót váltani.

A napok hetekké duzzadtak, már eltelt jó sok idő és ők már lemondtak arról, hogy megnyerjék a sakkfeladvánnyal a fődíjat és így rábukkanjanak Fehér Jánosra, azaz John White -ra. Abban egyeztek meg, hogy továbbra is szorgosan tanulnak, beszélgetnek egymással angolul, majd amikor úgy érzik, hogy boldogulnak, az öregúrtól kapott pénzzel szépen elindulnak, anélkül, hogy bárkinek is szólnának. Tudták, ugyanis, hogy nem könnyen engednék el őket innen.

Majd kitudakolják az újság székhelyének a címét és ott talán megkapják a kellő útmutatást a sakkszövetséghez. De ha mégsem járnak ily módon sikerrel, majd kitalálnak valami mást, csak megszabaduljanak ebből a pokolból, ahol, ha nem tesznek valamit, életük végéig húzhatják az igát. Akkor aztán szabadon mozoghatnak, terveket szőhetnek.

Egy reggel Bence meglátta a postást, amint kotorászik a táskájában a vendéglő előtt és kirohant. A leveleket átnézve csalódottan vette tudomásul, hogy nekik már megint nem érkezett semmi. Letette hát a küldeményeket a pult sarkára és indult tovább dolgozni. De alig tett meg pár lépést, amikor meghallotta, hogy a postás bekiabál!

– Miszter! Itt van még egy levél, nem vettem észre az imént!

Bence sarkonfordult és az ajtó felé iramodott, de ezúttal Józsi gyorsabb volt nála. A legény megállt és figyelte a másik arcát, aki szemöldökét ráncolva nézte a borítékot. Kis idő múlva felnézett és tekintete egyenesen Bence szemébe fúródott. Széles, gonosz vigyor terült szét lapos pofáján.

– Nocsak! Levelet vártatok? Ugyan kitől? Ki tudja, hogy itt vagytok? Ej, ej, te fiú! Nem szép dolog visszaélni Géza úr jóságával! Lám, munkát, szállást, ételt ad nektek. Na, majd ő eldönti mi legyen e levél sorsa! – azzal faképnél hagyta a dühtől kipirult Bencét.

Piroska, aki éppen arra haladt el, egy jókora, megrakott tálcával, megállt. Öccsével ellentétben ő elsápadt. Ott állt, falfehéren, a tálca lassan kicsúszott kezéből. A rajta lévő edények csörömpölve értek földet.

Hét

Elhatározták, hogy nincs mire várniuk tovább, minek utána Géza úr többszöri könyörgésük ellenére sem volt hajlandó a levelet átadni nekik. Menniük kell, ez immár nem volt kérdéses. Csupán a hogyant kellett kitalálniuk, mert az azért nem volt annyira egyszerű. A zárást mindig Józsi intézte. Miután elment az utolsó vendég is, lehúzta a vasredőnyt és bezárta az ajtót, majd zsebre vágta a kulcsot. A kis udvarról, ahol a kuckójuk állt, lehetetlen volt kijutni, hiszen tűzfalak vették körül.

Csakis a vendéglőn keresztül lehetett volna távozni. Nappal vagy egyiküknek volt szabad kimenni, vagy másikuknak, de többnyire csak a legényt szalasztották ezt azt elintézni. Tudták a gazemberek, hogy egymást nem hagyják a testvérek. Ráadásul irataik is odalettek, a tolvajban annyi becsület sem volt, hogy azt visszajuttassa. Ők nem tudták, hogy Géza úrnál lapulnak a papírok. Fél éjszakákon át tanakodtak, mitévők legyenek. Azzal tisztában voltak hogy hiába is kérnék szépszerivel a tulajt, hogy eressze útjukra, mert túl sok a munka, ráadásul ők pénzt sem kapnak. Még ilyen alkalmazottakat nem talál a vendéglős, akik ingyen húznák az igát.

Ráadásul kevéske holmijukról is le kellene mondaniuk, ha netán alkalmuk lenne kisurrani valahogyan. Tényleg nem volt sok mindenük, de hát az ember azt félti, amije van. Ők a ruhaneműiket, pár könyvet, ilyesmit hagytak volna hátra. Amiót Géza úr kezébe kapta a levelet, mely a fiataloknak szólt, még jobban hajtotta őket és még szigorúbb volt hozzájuk. De mit is beszélek? Bár csak szigorú lett volna! Sokkal inkább kegyetlenül bánt velük. Még kevesebb ételt adott nekik, és ha valami nem tetszett őméltóságának, még oda is csapott, Bencére ököllel, Piroskára tenyérrel.

Végül döntöttek: lemondanak a holmijukról, el kell menniük innen, mindenáron, mert ez az élet kibírhatatlan. Elhatározták, hogy amikor Bencét átküldik a henteshez a heti húsrendelést leadni, nem tér vissza. Piroska rá tizenöt- húsz percre menjen utána, ejtse szerét, hogy kijusson az utcára. Öccse a sarkon várja majd és usgyi, szaladnak, ahogy csak bírnak. Ha szerencséjük van, nem veszi észre Józsi a szökést, csak későn, addigra messze járnak majd. Géza úr gyakran merült el vendégeivel hosszú beszélgetésekben és olyankor percről percre részegebb lett, ugyanis bor mellett tárgyalták a politikát. Tehát ő nem jelent gondot.

Elérkezett a várva várt hétfői nap. Józsi átadta a cédulát, amin a lista állt, Bencének és egy fenékenbillentéssel kitessékelte az ajtón, utána kiáltva, hogy igyekezzen vissza, sok a munka. Piroska feszülten végezte tovább a dolgát. A vendéglő leghátsóbb sarkában volt éppen, amikor észrevette, hogy Józsi elindult a mosdó felé. „ Éppen idejében“ – gondolta a lány, mert lassan a húsz perc is letelt. Gyorsan letette a kezében lévő tálcát a legközelebbi asztalra és sietős léptekkel megindult a bejárat felé. Már majdnem elérte az ajtót, amikor Józsi hangja felcsattant:

– Hova - hova, kisasszony?

Piroska nem nézett hátra. Felrántotta az ajtót és rohanni kezdett. Már látta Bencét, amint a sarkon állva várja, amikor Józsi utolérte. A hajától fogva rántotta vissza, amitől a lány elvesztette az egyensúlyát elesett. A kegyetlen pincér nem engedte el a lány lófarkát, attól fogva húzta visszafelé, éktelenül káromkodva és nem törődve az emberekkel, akik megrökönyödve bámulták.

– Fuss, Bence! Ne gyere vissza! Fuss, az Isten szerelmére! – sikította torka szakadtából Piroska, amikor látta, hogy az öccse elindulna feléjük.

A legény megtorpant, pár pillanatig tétovázott, majd megfordult és elszaladt. Arra gondolt, hogy segítséget kér valakitől, valahol, maga sem tudta hol és kitől. De amikor elég messzire ért és megállt, megriadt a gondolattól, hogy bárkivel is beszéljen. Hiszen nem is tud angolul annyira! Ráadásul a rendőrségre sem mert menni papírok nélkül, nehogy fogva tartsák és akkor a nővérének semmiképp nem tudna segíteni.

Leült egy padra, hogy kifújja magát. Nagyon bántotta a helyzet, kétségbe volt esve. „Há’ miféle legény vagyok én? Otthagytam, elmenekültem…“ – tépelődött. „Visszamegyek, lesz ami lesz.“ azzal felállt a padról és lehajtott fejjel, végtelen bánattal a szívében, visszaballagott.

A vendéglő tele volt, Józsi futkosott egyedül az asztalok között. Nem vette észre Bencét, aki szemével testvérét kereste, de sehol sem látta. Kihúzta magát és átsietett a termen. Józsi már csak a hátát látta, amint kisurrant a hátsó udvarra. „Úgy, úgy, az anyád szemit! Csakhogy visszajöttél! “ – gondolta és elvigyorodott.

Bence a nővérét a kuckójukban találta, ájultan. Teste, arca tele volt ütésnyomokkal. Gyorsan letérdelt hozzá, majd azzal a lendülettel fel is ugrott. Egy tálban vizet hozott, elkezdte lemosni Piroska arcáról a vért, közben szólongatta. De mindhiába, válasz nem érkezett. Felnyalábolta az ájult lányt és az ágyba fektette, ott folytatta a mosdatást. Amikor végzett felegyenesedett és szívszakadva, de száraz szemekkel nézte mit műveltek szeretett testvérével.

– Megölöm! Kiontom a belit, esküszöm az élő Istenre! – suttogta maga elé és elviharzott a vendéglő felé, menet közben előkapva bicskáját.

Nyolc

Bencét hajtotta a dühe, kezében bicskával rohant át az udvaron. Felrántotta a vendéglő ajtaját, de ott megtorpant attól a hétköznapi légkörtől, ami fogadta. Emberek ettek, ittak, intettek a pincérnek, kacarásztak, beszélgettek. Rossz érzés töltötte el attól, hogy a világ tengelye nem fordult ki a történések hatására, halad tovább az élet, pedig az égnek kellene leszakadnia ekkora baj láttán.

Ugyanakkor az nyilalt belé, hogy ha ő most ide beront, nekitámad Józsinak, esetleg tényleg megöli, akkor Piroska ott marad az ágyban, senki rá se néz, nem lesz ki gondozza, talpra állítsa. „ Csillapodj, Bence, nyughass. Hideg fejjel kell gondolkodj. “ – gondolta magában és lassan, csendesen visszacsukta az ajtót.

Megfordult és végtelen szomorúsággal a szívében visszatért a kuckójukba. Közben arra gondolt, milyen nagy szerencse a szerencsétlenségben, hogy nem engedték el nővérét egyedül a nagyvilágba. Ugyan most sem alakul valami fényesen a sorsuk, de legalább nincs egyedül a leány. Halkan lépett vissza az ágyhoz és suttogva mondta:

– Lehűtöttem magamban az indulatot, édes néném… Ne búsulj, megszökünk münk innét, csak éppeg jöjjél helyre. – A leány szeme megrebbent, de nem nyílt ki.

Attól kezdve a legény bejárt napközben dolgozni, de amikor csak tehette, átszaladt a kuckóhoz a nővéréhez. Piroska második nap hajnalban tért magához, de sokáig nem tudott felkelni az ágyból. Bence szeretettel gondozta, végül bő három hét múlva már felült és attól fogva rohamosan javult. Fiatal, erős szervezete nem adta fel könnyen a harcot, ez volt a szerencséje. A bal szeme sarkában ott maradt egy heg, ami még bájosabban emelte ki szépségét.

Józsi időközben megnyugodott abban a tudatban, hogy alaposan móresre tanította őket. Cseppett sem csodálkozott azon, hogy Bence milyen csendes lett, milyen lelkiismeretesen végezte munkáját, természtesnek vette a dolgot. Nem tudta, hogy közben a testvérpár tervet sző a szökésre, csakhogy valóban tanultak a történtekből, most sokkal megfontoltabban vágtak bele a megvalósításba. Idő múlásával Piroska is visszaállt a munkába, semmiféle jelét nem adták annak, hogy elégedetlenek lennének bármivel is.

Éjjel egy-két óráig is tanulták a nyelvet, egymás között is angolul beszéltek ilyenkor, belátva, hogy az a pár szó, amit a munkájuk során használnak, nem elegendő, nem viszi előre őket. Szépen haladtak, mind magabiztosabban törtek utat a céljuk felé, már csak a kivitelezés volt hátra.

Bence az egyik fuvarostól, aki a sörös hordókat szokta szállítani, altatóport kapott. Összebarátkoztak az idők során és a férfi dicsérte a legény nyelvbéli haladását. Egy alkalommal elmesélte a fuvaros, hogy milyen rossz alvó volt, de a patikus adott neki altatóport, amitől immár úgy alszik mint egy csecsemő. Bence kapott az alkalmon és megkérte, ugyan szerezzen neki is, mert a testvére igen nyugtalanul tölti az éjjeleket és nappal alig tudja a feladatát ellátni, olyan fáradt. A fuvaros szíves örömest segített, megkedvelte a szorgalmas, csendes magyar legényt.

Már csak a megfelelő pillanatra vártak, ami több tényező együttállását jelentette. Először is egy olyan estén kellett véghez vinniük, amikor már Géza úr lefeküdt, csak Józsi maradt azzal a pár vendéggel, akiknek nem akaródzott hazamennie. Aztán meg kellett várniuk, míg a vendégek távozása után Józsi nekiáll meginni a napi három felesét és két korsó sörét, amit egyik este sem hagyott ki. Ráadásul úgy kellett rendezni, hogy Bencétől kérje a sör lecsapolását, hogy az altatót bele tudja csempészni. Egy keddi estén aztán sikerült is elrendezni a dolgot. Józsi a pultra borulva aludt el.

Hátramentek a holmijukért, majd kivették a pincér zsebéből a kulcsot és elsiettek. Boldogan vágtak neki az ismeretlennek, a szabdság öröme tüzelt bennük. A pénzből, amit az öregúrtól kaptak, futotta rendes szállásra. Az átélt izgalmaktól sokáig nem tudtak elaludni az apró, kétágyas motelszobában, mely elég messze esett Géza úr vendéglőjétől, ahhoz, hogy ne kelljen tartaniuk attól, hogy rájuk akadnak. Elhatározták, hogy másnap felkeresik a szerkesztőséget, ahol a sakkversenyt meghirdették. Nem a nyeremény kedvéért, hiszen arról valószínűleg lecsúsztak, hanem a címért, ami Fehér Jánoshoz vezeti majd őket.

De mister John White-hoz nem volt olyan egyszerű eljutniuk, mint ahogyan gondolták. Hosszú, kalandos, cseppett sem veszélymentes út állt még előttük.

Kilenc

Másnap frissen, jókedvűen vágtak neki terveik megvalósításához. Már ideje lett volna, hogy megérkezzenek eredeti céljukhoz. Szerencsére az angol nyelvtudásuk jelentősen javult így, sok kérdezősködés árán ugyan, de még a délelőtt folyamán sikerült eljutniuk az újság szerkesztőségbe. Hatalmas, a felhőkbe nyúló, csupa acél és üveg épületben székelt a napilap. Piroska és Bence egy ideig kivülről csodálták a monstrumot, aztán úgy léptek be, olyan óvatosan, mintha attól féltek volna, hogy kárt tesznek a csillogásában.

Egyenruhás portás állta útjukat és bár udvariasan kérdezte meg tőlük hogy kit keresnek, hova igyekeznek, a tekintete lenéző, már-már megvető volt. Hebegve próbálták elmagyarázni jövetelük célját, talán meg is értette volna a férfi, ha érdekli őt a mondandójuk. De figyelmét elterelte egy elegánsan öltözött fiatalember, aki nagy lendülettel lépett be az üvegajtón. Látszott rajta, hogy otthonosan érzi magát, fesztelenül mozgott és úgy nézett körül, ahogy csak olyanok tudnak, akik büszkék a tulajdonukra. Szemével szinte simogatta az épület falait.

– Good afternoon, Thomas! – köszönt hangosan oda a portásnak. – Hogy van ma? Minden rendben?

– Good afternoon, mister! Igen, minden a legnagyobb rendben! – válaszolt a másik és szemében a megvetést alázat váltotta fel.

A testvérek egymásra néztek, a leány halkan szólt:

– Ejsze maga az igazgató ez az ember!

Ugyan csendesen beszélt, az elegáns fiatalember mégis meghallotta és szemöldökét felhúzva, csodálkozó arckifejezéssel fordult feléjük.

– Csak nem magyarok? – tette fel a kérdést hibátlan magyar kiejtéssel.

– De igen… – válaszolt Bence, nem valami nagy lelkesedéssel a hangjában, mert azonnal az első napjuk jutott eszébe, amikor Géza úr is így fordult feléjük. Gyanakodva figyelte az idegent.

– Nahát! Én is az volnék, bár itt születtem. A szüleim vándoroltak ki, még friss házasokként. Jöjjenek, kövessenek! Thomas, főzessen nekünk teát, küldje az irodámba! – vetette oda a portásnak, aki most már egészen kedvesen nézett a testvérpárra.

– Igenis, mister, máris! – felelte hajbókolva.

A fiatalamber energikus léptekkel indult a széles lépcső felé, Piroska és Bence tétován próbált a sarkában maradni. Világos, nagy szobába vezette őket, melynek ablaka előtt faragott íróasztal volt.

– Belovszky Tivadar vagyok, szolgálatjukra! Enyém ez a kóceráj. Édesapám tette le az alapjait az újságnak, én folytatom. Most már egész nagy nevünk van a szakmában. Foglaljanak helyet kérem – mutatott a fotelek felé.

Bence megkönnyebült. Hogyha ilyen nagy újság tulajdonosa Tivadar, akkor csak nem viselkedik úgy, mint Géza úr. Bemutatkoztak ők is és Piroska rátért a tárgyra. Eredetileg csak érdeklődni akart, hogy jutnak el a céljukig, de végül úgy belemelegedett a mondandójába, hogy töviről hegyire mindent elmesélt.

– Ej, de naivak vagytok, gyerekek! – csapta össze tenyerét Tivadar, áttérve a tegeződésre. –Egyértelmű, hogy hol találjátok az iratokat, a pénzeteket! Bár a pénz meglétében már nem vagyok annyira biztos… Sebaj! Majd utánajárunk! Egyelőre maradjunk a témánál….

– Hogy érti azt, hogy egyértelmű? – vágott a szavába Bence.

– Hát Géza úr a ludas! Mit gondoltok, miért Józsit, vagy hogy is hívják a pincérét, küldte a holmitok után? Gondolkodjatok! De ne aggódjatok, majd odaküldök pár embert, visszaszerzik legalább az iratokat. John White jó ismerősöm, apám barátja. Most Európában tartozkódik, ha jól tudom egy hónap múlva tér vissza. Addig a vendégeim vagytok! – tette hozzá széle mosollyal.

– Igazán kedves, uram, de nem fogadhatjuk el ezt a szívességet… – húzta ki magát Piroska.

– Ugyan, ugyan, kislány, dehogynem!

Tivadar addig beszélt, míg meggyőzte őket, hogy náluk, az ő házukban lesznek a legnagyobb biztonságban, míg John White visszatér. Aztán végigmérte őket, mintha csak most döbbent volna rá, milyen ütött-kopott ruhákban vannak.

– A sarkon van egy hatalmas áruház. Most menjetek el oda, vásároljatok be, ne fogjátok magatokat vissza, írassátok a számlámhoz. Tisztességes öltözékre van szükségetek. Este aztán kitérünk a részletekre, most rengeteg tennivalóm van. – Egy kis cédulára firkantotta a címet, ahova bevásárlás után mehetnek. – Itt élek öreg szüleimmel. Este találkozunk!

A fiatalok tiltakozni próbáltak, de Tivadar rövidre zárta a vitát, azzal, hogy nincs több ideje rájuk, végül belátták, hogy jól fog most, ha valaki a szárnyai alá veszi őket. Egészen jókedvűen indultak az áruház felé, úgy érezték végre kimozdult az ügyük a holtpontról. Ott aztán szétváltak és Piroska betért a női osztályra, Bence a férfiak számára fenntartott részre. Megbeszélték, hogy körülbelül egy óra múlva találkoznak a bejáratnál.

A bőséges kínálat és az, hogy Tivadar nevére megnyílt minden előttük, elkápráztatta mindkettőjüket. Piroska élvezettel vásárolgatott. Ugyan nem költekezett esztelenül, mégis, mire végzett három, ruhaneművel és egyéb kiegészítővel teli táska volt a kezében. A bejárat előtt leült egy padra. Kicsit elcsodálkozott, hogy Bence még nincs ott, de arra gondolt, bizonyára elbámészkodott a sok polc között, majd csak megérkezik. Elnézte a sürgő forgó embereket, ahogy ki-be járnak az áruház ajtaján, egészen beleszédült a sürgölődést figyelve.

Egy óra múlva már aggódni kezdett, hogy Benci még mindig nem jött meg. Felállt és határozott léptekkel elindult a férfiosztály felé. Bátortalanul lépett be, de senki rá sem hederített. Sokáig jött-ment a polcok között, ám öccsét sehol nem találta. Aztán visszasietett a bejárathoz, hátha elkerülték egymást. De Bence nem várt rá. Visszaült a padra, most már nagyon nyugtalan lett. Elhatározta, hogy nem mozdul innen, hiszen ide beszélték meg a találkozót.

Amikor pár óra múlva bezárt az áruház, már kétségbeesetten érezte, hogy valami történt az öccsével. Nem volt mire várnia tovább, így elindult a cédulán szereplő cím felé. Tivadar már otthon volt. Piroska ekkor könnyeivel küzködve mesélte el, hogy Benci eltűnt. A férfi nyugtatgatta, hogy majd utánanézet, keresteti, és bevezette az ebédlőbe, ahol szülei voltak. Kedvesen mosolyogva fogadták, ők is próbálták megnyugtatni, hogy biztosan hamarosan megérkezik az öccse is.

De Bence másnapra sem érkezett meg. Hetek teltek el aztán úgy, hogy hiába várták, hiába keresték, Piroska pedig mind jobban elkeseredett.

Tíz

A napok hetekké duzzadtak és Bencéről semmi hír nem érkezett. Tivadar, állítása szerint, minden követ megmozgatott, hogy megtalálják, mindeddig sikertelenül. Piroska elveszetten ténfergett a nagy házban, hogy gondolatait elterelje, néha beállt a konyhába, a szakácsnőnek segíteni. Ezt a család nem nézte jó szemmel, de belátták, hogy jobb, mintha állandóan sírna. Akadtak napok, amikor ő is nekivágott, járta a környékbeli utcákat, hátha rábukkan öccsére. De nem szívesen hagyta el azt a házat, ahova visszavárták Bencét.

Egy szép napon aztán Tivadar bejelentette, hogy estére Fehér Jánost várják vacsorára, aki visszatért az útjáról. A férfi igencsak megörült Piroskának, azonnal tervezgetni kezdte azt, hogy hol, milyen híres versenyeken tegye próbára a lány tudását. Jól emlékezett zsenialitására, így hát nem is gondolt arra, hogy szükség lenne további tanításra. Piroska határozottan kijelentette, hogy addig nem szívesen utazgat, míg az öccséről ki nem derül, hogy mi történt vele. Sehogy sem tudták rávenni az ellenkezőjére, egészen addig, míg Fehér Jánosnak egy jó megoldás eszébe nem jutott. Nevezetesen az, hogy ahányszor Piroska versenyt nyer, annyiszor adnak hírt az újságban erről, melléírva, hogy kétségbeesetten keresi öccsét, természetesen személyleírással, valamint az egyetlen fénykép közlésével, mely Piroskánál volt.

Így hát elkezdődött a leány pályafutása a sakk terén. Minden tudását összeszedve játszott, igaz, az első pár versenyen csupán középmezőnyben végzett. De a gyakorlat megtette hatását, mind jobban teljesített, míg végül megszületett az első győzelme. Fehér János állta a szavát, kikerült az újságba Bence fotográfiája, személyleírása, a felhívással, hogy nővére kétségbeesetten keresi.

Jim ma reggel is úgy ébredt, hogy zúg a feje, fázik és éhes. Tudta, hogy csak az segít rajta, ha italhoz jut. Előbb körbejárta megszokott helyeit, ahonnan egy kis potya leeshet, de sehol nem volt szerencséje. Kábán ténfergett ide-oda, még koldulni is leült a vasút közelében, pedig azt utálta. Inkább lopott, mint koldult, de ma reggel nem adódott alkalom az előbbire. Valami kis aprót sikerült is összekunyerálnia és amint megvolt a pohár whiskyre valója, be is tért Maryhez, a lepukkant talponállóba.

Jólesően terjedt szét benne az alkohol melege. Mary jókedvében volt, bőven mérte az italt neki. Jim elgondolkodva forgatta üres poharát, keserű mosollyal ajka szegletében. Lám, hova jutott, milyen mélyre sülyedt alig pár esztendő alatt. Úgy tűnt, hogy egy másik ember élete volt az, amikor még a hajógyárban dolgozott, könyvelőként. Mindennap bejárt, végezte a feladatát, esténként nyugodtan hajtotta álomra fejét apró kis hónapos szobájában, miután Lizzyt cukrászdába és moziba vitte. Nősülni készült, csak éppen kevés volt a jövedelme, a lány pedig nem volt hajlandó addig hozzámenni, míg kissé össze nem szedi magát anyagilag.

Spórolgatott ő szerény kis fizetéséből, de csak nem vastagodott a tárcája. Míg Lizzy ki nem találta a csalást. Addig duruzsolt a fülébe, hogy megtehetné, úgy lophatna a hajógyár kasszájából, hogy senki észre sem venné, hiszen az ő kezén fut át minden cent, míg meg nem tette az első lépéseket. És valóban szépen gyűlt a pénze, már az esküvő napját is kitűzték, amikor lebukott. Mai napig nem jött rá, hogy történhetett, mit számolt el, ki vette észre a hiányt, de tény: börtönben kötött ki. Szabadulása után nem tudott elhelyezkedni sehol, szállását kiadták másnak, pénze odalett, így rákényszerült arra, hogy az utcán éljen. Lizzy persze szóba sem állt vele, egy nagydarab fickó csapta neki a szelet amióta Jim dutyiba került. Innen már nem volt megállás, gurult lefelé a lejtőn, mind nagyobb sebességgel.

– Mary! Acca még egy pohárral, behozom az árát holnap!

– Behozod te, be! Na, sipirc ki innét, ez egy tisztességes hely! – mordult rá a kancsal, nagydarab asszony. – Húzd a csíkot, Jim, mert kapsz egy pofont az uramtó’!

Lehajtott fejjel kullogott ki a talponállóból. Gyomrát marni kezdte az éhség. Majd Lazar kifőzdéjénél talál valamit a tegnap esti maradékból, gondolta és arra vette az irányt. A kifőzde szemetesében mindig akadt valami kis ételmaradék, ez mentett meg sok hajléktalant a környéken az éhenveszéstől. Csak idejében kellett odaérni, míg mások ki nem ürítik. Most is ott kotorászott Tim, az a fura kölyök, aki a nevét sem tudta. Ő nevezte el Timnek. Kicsit a szárnyai alá is vette, hiszen olyan elveszett volt, amikor melléje szegődött, hogy megszánta.

– ‘reggelt, Tim! – köszönt rá a fiúra.

–’reggelt Jim! Enni jöttél? Nem sok van már…

– Sebaj, majd holnap korábban jövök. Találtál valamit?

– Keveset. Azt a zöld szemetest még nem néztem át.

– No, majd én…

Jim kutatni kezdett a kukában. Vegyesen volt beledobálva minden, még a törött poharak cserepeire is ügyelni kellett, nehogy megvágja magát. Kezébe akadt egy régebbi újság, szépen kismította a másik kuka tetején, hogy oda gyűjtse a zsákmányát. A következő pillanatban meglepetten kiáltott fel:

– Tim! Timy! Gyer’ ide, szedd a csülkeid! Téged keresnek!

Tim csodálkozva nézett körül. Senki nem volt a közelükben, aki őt kereste volna, de azért odalépett Jimhez. Az izgatottan mutatta a félig elázott újság cikkét, mely alatt a Tim fotográfiája állt. A szöveg felette a kövtkező:

„ A sakkbajnok kétségbeesetten keresi öccsét! Aki látta, adjon hírt a szerkesztőségben! A nyomravezető jutalomban részesül!“

Tim dermedten állt, kezében az újsággal és farkasszemet nézett az arcmásával.

Tizenegy

Piroska győzelme nagy port kavart a sakkvilágban. Hirtelen mindenki tudni akarta, hogy ki ő, honnan került elő. De őt a győzelem előtt, jobban mondva mindenek előtt az tartotta izgalomban, hogy vajon jelentkezik-e valaki, aki látta az öccsét, hallott felőle.

A győzelem másnapján Fehér János széles mosollyal, kicsattanó jókedvvel jelent meg Tivadaréknál. Hosszasan szorongatta a lány kezét, meleg szeretettel mondta, hogy ő bizony tudta: egy zseni lakozik a szerény, ám gyönyörű külső mögött. Kérte Piroskát, fáradjon be az újság szerkesztőségébe, ahol a legjobb újságíró várja egy interjúra.

– Ugyan mit mondhatnék neki? – kérdezte a leány, miközben gondolatai ismét Bence körül forogtak. – Nincs ezen mit elemezni. Szerencsém volt és kész.

– Jaj, kedvesem, a sakkhoz vajmi kevés köze van a szerencsének! Ez a magácska tudása, a zsenialitása! Kérem, tegye ezt meg, hiszen az emberek kíváncsiak arra, ki lehet ön! A riporter majd kérdéseket tesz fel, csak válaszolnia kell...

Piroska habozott. Tivadar édesanyja, a reszketeg kis, hófehér hajú öregasszony szólalt meg:

– Menj csak, leányom, menj. Akár belefoglalhatnád a válaszaidba azt is, hogy keresed az öcsédet! Ki tudja... Ezzel előmozdíthatnád az ügyet!

A leány szeme felcsillant erre az eshetőségre. Csakugyan! Minden apró dolgot felhasználhat erre! Hogy neki ez miért is nem jutott eszébe?

– Mikor kellene bemennem a szerkesztőségbe?

– Akár már ma, kora délután! – csapott le rögtön Fehér János. – Két óra megfelelne?

– Igen! Intézkedhet. – válaszolta Piroska. Majd, mivel úgy érezte, hogy túlságosan parancsolóan hangzott az utóbbi szó, hozzátette: – Kérem...

A férfi kiviharzott a házból. A leány készülődni kezdett, hiszen hamarosan indulnia kell.

Tim sokáig meredt saját képmására. Sakkbajnok. Ez a szó halvány emlékképet idézett fel benne. Egy szép lány képét, akit ő, ebben egészen bizonyos volt, mérhetetlenül szeretett. De alig villant fel valami, már tova is illant. Bosszankodva rázta meg a fejét. Jim hangja rángatta vissza a valóságba:

– Öcsém! Egy sakkbajnok keres! Te aztán nem akárki lehetsz!

– De hogy jön a sakkbajnokhoz egy szép leány arca? – töprengett Tim hangosan.

– Miről beszélsz? Milyen szép leány? – kapott a szón Jim, aki megérezte, hogy valami fontos történik, valami eszébe juthatott a fiúnak.

– Áh, semmi. Az előbb mintha felvillant volna egy emlék, de már el is tűnt, nem tudom újra felidézni.

– Próbálkozz! Tim, erőltesd meg azt a kemény kobakot!

De Tim reményvesztetten rázta a fejét.

– Semmi… nem jut eszembe semmi.

– No, sebaj! Szedd össze magad, bemegyünk a szerkesztőségbe! Kiderül minden, egyet se lógasd az orrod! – vágott egy nagyot a fiú hátára Jim, mintegy bátorításképpen

Alig pár perc múlva már úton voltak. Timben ébredezni kezdett a remény.

Piroska kissé feszengve ült a nagy diófa asztalnál, melynek túlsó végén egy ravaszképű, kíváncsian csillogó szemű férfi figyelte. Még nem kezdtek bele az interjúba, alig pár perce érkezett meg a lány.

– A nevem Jackson, kisasszony. Kérdéseket teszek fel, melyekről jegyzeteket készítek. Ne lepődjön meg, lesz majd köztük egészen bizalmas is, de magácska dönti el, hogy mire válaszol – megeresztett egy félmosolyt Piroskára kacsintva, amitől a leányt kirázta a hideg.

– Rendben, uram – válaszolta kimérten és arra gondolt, hogy a cél elérése szempontjából teljesen mindegy, hogy szimpatikus a riporter vagy sem. – Csak kérdezzen. De egy dolgot le szeretnék előre szögezni – hangja itt hirtelen megkeményedett. – Feltétlen írnia kell arról is, hogy keresem az öcsémet és a nyomravezetőnek felajánlom a következő győzelmeim után kapott pénz felét, ami bizony nem kis összeg. Talán ez ösztökéli az embereket, hogy jobban figyeljenek, hátha meglátják valahol.

– Hogyne, kisasszony, természetesen. De tudnia kell, hogy.... – nem folytatta, mert az ajtón keresztül hangos szóváltás szűrődött be.

Bosszankodva állt fel és az ajtóhoz sietve felrántotta azt.

– Mi történik? Kérhetném, hogy hagyjanak nyugodtan dolgozni??? – kiáltott ki mérgesen, de senki nem figyelt rá.

Piroska ülve maradt. De alig pár másodperc múlva izgatottan ugrott fel, olyan hévvel, hogy a nehéz szék felborult mögötte. Bence! – hasított bele egy tétova felismerés, amint meghallotta a zűrzavarból kicsendülő szerény hangot.

Pillanatokon belül az ajtónál termett és Jacksont kissé félrelökve szinte kiesett az ajtón.

Timbe beleszorult a magyarázkodás, amivel megpróbálta a bősz portásnak, aki semmiképpen nem akarta beengedni a csavargó külsejű legényt, elmondani, hogy őt keresi egy sakkbajnok. Csak bámult a gyönyörű lányra, akinek arcmása felderengett emlékeiben, alig egy órával ezelőtt, és iszonyatos fejfájás tört rá, olyan erős, hogy mindkét kezét rá kellett szoritania a halántékára. Hatalmas káosz feszítette az agyát. Emlékezett, de mégsem. Ismerte a lányt, de mégsem tudta ki is ő. Aztán karjai lehanyatlottak és a sokkszerű fájdalom és káosz sötétséggé alakult, legyőzte eddig hősiesen küzdő tudatát: ájultan rogyott össze.

Tizenkettő

Nagyon messziről hatolt el a vattaszerű ködön keresztül a hang, mégis simogatta a lelkét. Lüktető fejfájása szűnni kezdett, de a szemét nem volt képes kinyitni.

– Bence, Bencikém! – lágyan, szeretettől átitatva ejtették ki az ismerős nevet.

„Nem akarok felébredni… Nem ébredhetek fel, mert akkor megint elillan minden!” – küzdött Tim homályos tudattal, szorosabbra zárva szemét. De nem sikerült a jótékony tudatlanságban maradni, az ismerős hanggal, az ismerős névvel. Szinte magától pattant ki a szeme.

– Pircsikém… – honnan ismerem ezt a nevet? Ki ez a lány, aki fölém hajol, aki oly szépen szól, akinek örömkönnyek csillognak szemei sarkában? Miért szeretem annyira? Mindez csak egy belső hang volt, szólni többé nem tudott.

Piroska egész teste remegett az izgalomtól, az örömtől, ő maga is közel járt ahhoz, hogy elájuljon. Aztán felgyorsultak az események. Egy magas, jó kiállású fiatalember lépett oda hozzájuk, sietősen elhessegetve a köréjük gyűlt bámészkodókat.

– Orvos vagyok, kérem álljanak odébb!

Lehajolt a legényhez, kitapogatta a pulzusát, vizes ruháért szalasztott, majd mikoözben gyakorlott mozdulatokkal kigombolta az inget Bence mellkasán és fülét ráhelyezve ismét meggyőződött a dolgokról, felnézett Piroskára:

– Ne aggódjon, kisasszony, a szíve úgy ver, hogy kell, csak a sokk miatt alélt el. Hamarosan magához tér teljesen. – hangja bársonyos volt, mégis határozott.

Piroska mélyet sóhajtott és lerogyott a közelben álló terebélyes karosszékre. Remegő kezeit összekulcsolva hálaimát rebegett. Az orvos addig törölgette vizes ruhával Bencét, míg magához nem tért, aztán egy névjegyet csúsztatva a lány kezébe elköszönt. Lelkükre kötötte, ha szükségük lenne rá, csak keressék meg.

Bence már ült, tudata tiszta volt. Csak nézte Piroskát és tudta, hogy nem csak ismeri, de szereti is. Fokozatosan visszakúsztak a közelmúlt emlékei, a kirakós kockái kezdtek a helyükre kerülni. Valószínűleg a testvére lehet ennek a lánynak, hiszen az állt az újságban, hogy az öccsét keresi. Ezért jött ide. A név, ami önkéntelenül bukott ki belőle, valahonnan mélyről, a tudata legmélyéről tört elő.

Jackson, a ravaszképű újságíró, kezeit dörzsölgetve figyelte a jelenetet. Szenzációt szimatolt, de lagalábbis egy nagy érdeklődést keltő cikket, melyet ha elég érzelgősre fogalmaz, igencsak megdobja a lap pédányszámainak vásárlását. Mézes-mázosan felajánlotta, hogy halasszák el az interjút, hazaviteti őket, hogy kibontakozhassék abbéli örömük, hogy egymásra találtak.

Jim, aki elkísérte Timet, azaz Bencét, tátott szájjal figyelte a jelentet. Amikor a testvérpár már az autómobilban ült, Bence szeme rátévedt a barátjára, megragadta Piroska kezét és könyörgő hangon mondta:

– Hadd jöjjék velünk! Ő a barátom…

– Hát persze, édes öcsém, jöjjék! – mosolyodott el a lány testvére hazai kiejtésén. – Jöjjék, ha te úgy akarod!

A testvérpár örömét csak egyetlen dolog árnyékolta be, nevezetesen az, hogy Bence továbbra sem emlékezett arra, mi történt vele, sőt, valójában Piroskára sem, csupán a lány szavaiból tudta kicsoda ő. Időnként erős fejfájás kíséretében elő-elővillantak homályos emlékképek, de a rosszullét távoztával azok is eltűntek.

Egy napon a lány kezébe került annak az orvosnak a névjegye, aki segítségükre sietett a találkozásukkor. Forgatta egy darabig az ujjai között, hirtelen nem tudta hova tenni az emlékeiben, aztán bevillant. A következő pillanatban már tudta: nem véletlenül került a kezébe. Meg kell keressék, hátha tud Bencén segíteni. Rossz volt nézni a küzködését.

A gondolatot tett követte. Felkeresték Peter Hack-ot, a fiatal, ambiciózus doktort, aki valóban tudott segíteni a fiatalemberen. Ráadásul gyökeres változást hozott a testvérpár életébe, olyan változást, amire senki nem számított.

Tizenhárom

Tivadar Belovszky háza azokban a hetekben zsúfolásig telt élettel. A tágas, csendes szobák, ahol addig csak az öreg szülők lépteinek nesze, a személyzet ide-oda suhanása meg a nagyóra ketyegése verődött vissza a falakról, most egyszerre benépesültek: ott volt Piroska, a felkapott sakkbajnok, ott a frissen megkerült öccse, és ott — mindenki ámulatára — Jim is, a rongyos, otthontalan jóbarát, akit Bence olyan állhatatosan kért, hadd tartson velük.

Jim az első napokban úgy mozgott a fényes házban, mint aki fél, hogy nyomot hagy a padlón, ahogy jön - megy. Hajdan becsületes ember volt, könyvelő egy hajógyárban, míg egy asszony szép szava meg a maga gyengesége le nem taszította a lejtőn; a börtön, az utca, a pohár — mind ott ült megtört vállán, a tekintete mélyén. Tivadar azonban nem firtatta a múltját. Adott neki tiszta szobát, tiszta ruhát, s annyit mondott, hogy magyar a magyarnak tartozik ennyivel. Jim szégyellte a rongyait, szégyellte a szomját, amely esténként, ha a elébukkant egy-egy üveg jó bor, úgy mart belé, mint a kutya. De összeszorította a fogát, mert először érezte hosszú évek óta, hogy számít valakinek: Bencének és nem akart szégyent hozni rá.

Mert a legény ragaszkodott hozzá. Tiszta volt a tudata mindabban, ami a jelent illette, ám a múltja — az egész élete, sőt maga Piroska is — sötétségbe burkolózott. Csupán a lány szavaiból tudta, kicsoda ő, és mégis, valahányszor ránézett, ugyanaz a meleg, szeretet öntötte el, amely a találkozás pillanatában kicsalta belőle a „Pircsikém” szót.

– Hejába erőltetem, néném – fakadt ki egyszer, a halántékát dörzsölve. – Ott van valami a ködbe’, érzem, de mire utánakapnék, már nincs es. Mintha más ember élete vóna, nem az enyim.

Piroskának összeszorult a szíve e szavakra. Haza tért ugyan az öccse, de úgy állt mellette, mint egy szelíd idegen. A névjegy azonban, amelyet a fiók mélyén talált — azé az orvosé, aki a szerkesztőségben Bence fölé hajolt —, hamarosan elvezette őket egy tiszta, világos rendelőbe a város szívében. A leány kiutat keresett Bence sötétségéből, ezért mentek el a doktorhoz.

Peter Hack — a magas, jó kiállású fiatalember — figyelmesen hallgatta végig a történet részleteit, majd leültette Bencét, és gyakorlott, mégis gyengéd kézzel megvizsgálta. Ujjai egyszer csak megtorpantak a legény feje búbján, a sűrű haj alatt.

– Itt egy régi, behegedt seb – szólalt meg csendesen, és a hangja most is bársonyos volt, mégis határozott. – Valaki, valamikor, alaposan fejbe vágta ezt a fiút. A test rég kiheverte. Az elme nehezebben.

Piroska elsápadt.

– Azt akarja mondani, doktor úr, hogy… leütötték?

– Azt, hogy ami az emlékezetét elvette, alighanem egy ütés volt, nem betegség. – Peter leült velük szembe. – Az elme néha eltemeti azt, amit elviselni nem bír, kisasszony. De amit eltemettek, az ott van; csak elő kell hívni — türelemmel, sosem erőszakkal. Eljárhatnak hozzám, ha megbíznak bennem. Megpróbáljuk.

Valami megmozdult a lányban e szavakra — talán a remény, talán más. Megköszönte, s míg a doktor szemébe nézett, melegség futott át rajta, amelyet sietve a hála számlájára írt.

Attól fogva hétről hétre felkeresték a rendelőt. Peter mély karosszékbe ültette Bencét, halkan, egyenletesen beszélt hozzá, lassította a lélegzetét, visszafelé vezette a gondolatait, mint aki kézen fogva kísér valakit egy sötét folyosón, azaz hipnózist alkalmazott nála. Olykor, amikor Bencét ébren kezelte, egy-egy tárgyat tett elé, egy-egy szót ejtett ki, és figyelte, megrezdül-e a legényben valami. Jegyzetfüzetébe sűrűn írt, és a szeme olyankor felragyogott — mert ami Bencével történt, az a tudomány számára is ritka, izgató rejtély volt, s a fiatal doktor nagyravágyó szívét csiklandozta a gondolat, hogy épp ő fejti meg.

Piroska eleinte nem tudta eldönteni, vajon iránta vagy a rejtély iránt érdeklődik jobban ez a férfi. Ám a kétség egyre halkult, ahogy a doktor a kezelések után marasztalta, teával kínálta, a sakkról kérdezte, az otthonáról, a hosszú tengeri útról, nemegyszer sakkoztak is. A lány pedig azon kapta magát, hogy a hét napjait a rendelőben való látogatásaik szerint számolja, és hogy a bársonyos hang elalvás előtt is ott cseng a fülében, a doktor arca álmaiban megjelenik.

Tivadar pedig ezeket a heti látogatásokat rossz szemmel nézte. Ő tárta ki a háza kapuját a leány előtt, ő vette a szárnyai alá, és — bár sokáig maga sem vallotta be — a szíve is mind jobban Piroska felé hajlott. Most pedig tűrnie kellett, hogy a lány hétről hétre egy idegen orvoshoz siet, s onnan kipirult arccal, fénylő szemmel tér haza. Minden porcikájával érezte, hogy vetélytársra akadt a doktorban.

– Minek fárasztod magad, kedvesem? – kérdezte egy este, igyekezve könnyednek mutatkozni. – Idehívathatnánk azt a doktort, ide a házba. Kényelmesebb volna. – De a hangja megbicsaklott, és Piroska, ha nem értette is egészen, megérezte a mögötte bújkáló valóságot.

Hogy a dolog még tovább bonyolodjon, beállított Fehér János is, csak úgy duzzadva a tervektől. Verseny verseny hátán várta a leányt, a szezon a tetőfokára hágott, a neve immár fogalom volt a sakkvilágban.

– Magácska a csillagom berobbant! Ne hagyjuk parlagon heverni a tehetségét! Útra kell kelnünk, méghozzá hamar! – sürgette tört magyarságával.

– Addig nem mozdulok, míg az öcsém helyre nem jön – felelte a lány csendesen, de keményen. S e szavakban benne volt minden: az öccse — és, bár ki nem mondta volna, a doktor közelsége is, amelyről immár nem akart lemondani.

Jim ezalatt mindennap ott volt Bence mellett. A legény így kívánta: a barátja jelenléte nyugalommal töltötte el, biztos pontot jelentett a köd közepén. Jim pedig figyelt, és minél többet figyelt, annál többször szorult össze a gyomra. Mert ő, aki éveket húzott le a hajógyárban, jól ismerte a kikötők farkastörvényű világát. Látta már, ahogy a fiú összerándul egy-egy hangra, ahogy megfeszül, ha sirály vijjog az ablakon túl, ahogy a keze öntudatlanul olyan mozdulatot tesz, mintha kötelet húzna. Senkinek sem szólt, de a lelke mélyén már sejtette, miféle sötétség nyelhette el a legényt azon a napon, amikor egyedül maradt a nagy áruházban.

Aztán eljött az a délután. Peter, mint már annyiszor, hipnotizálta Bencét, halkan beszélt hozzá, visszafelé vezette, egyre mélyebbre. A legény szemhéja elnehezült, a légzése lelassult.

– Hol van most, Bence? – kérdezte a doktor szelíden. – Mit lát?

Sokáig csend volt. Aztán a fiú arca megrándult, ujjai a karfába martak.

– Ring… – nyögte. – Ring a deszka a lábom alatt… Só… büdös szurok… valaki ordít, angolul ordít, oszt belém rúg… víz, ahova csak nézek, víz, a világ végéig…

Piroska felpattant, a szék felborult mögötte a lendülettől. Végre valami!

Peter előrehajolt, a szavai gyorsan csaptak le.

– Bence! Hol van? Miféle hely ez?

– Hajón… – tört fel a legényből, s ahogy kimondta, a fájdalom úgy hasított belé, hogy mindkét kezét a halántékára szorította, és felüvöltött. A kép — a szürke, hánykolódó víz, a durva kezek — hirtelen elmosódott, és mire a doktor tovább kérdezhette volna, már semmivé foszlott. Bence kimerülten, zihálva ébredt s a tekintete megint olyan üres volt, mint annak előtte.

A szobára döbbent csend telepedett.

Senki sem értette, mit jelentenek e foszlányok — senki, csak Jim; és az ő arcára kiülő rémület többet elárult mindennél, mert ő tudta, mi történik azokkal az erős, fiatal legényekkel, akik egyedül kódorognak a kikötő körül, s azt is tudta, hogy aki egyszer így tűnik el a tengeren, annak a nyomát ritkán találják meg, élve nem kerülnek elő. „Uram Isten! Ez a legény a poklot járhatta meg!” – gondolta magában.

Aztán a következő látogatásuk alkalmával fény derült mindenre. Bence tudata kinyílt, emlékei visszatértek.

Tizennégy

A következő látogatás alkalmával Peter már tudta, merre kell elindulnia. Nem kérdezgette Bencét azonnal a hajóról, attól tartott, ha túl hirtelen nyúl az emlékhez, az megint bezárul előtte, mint az ajtó, amit az ember éppen csak résnyire tudott kinyitni és a huzat becsapja.

Piroskát ezúttal arra kérte, üljön valamivel távolabb és bármit is hall, ne szóljon közbe.

– Még akkor se, ha nagyon nehéz lesz – tette hozzá komolyan. – Meg kell engednünk neki, hogy maga járja végig az utat. Ha úgy látom, hogy veszélyesen megviseli, felébresztem.

A lány összeszorította ajkát és bólintott. Jim a szoba túlsó végében foglalt helyet. Őt Bence kérte, hogy jöhessen be. Nem tudta volna megmagyarázni, miért, de a férfi jelenléte biztonságot adott neki.

Peter leültette a legényt a megszokott karosszékbe. Sokáig beszélt hozzá azon a mély, egyenletes hangon, amitől Piroska szívverése is lassulni kezdett, pedig nem hozzá szólt. Bence szemhéja egyre nehezebb lett, keze elernyedt a karfán.

– Menjünk vissza ahhoz a naphoz, amikor a nővérével bementek az áruházba – mondta végül a doktor. – Látja az épületet?

Bence arcán apró rándulás futott végig.

– Igen…

– Hol van?

– Sok gúnya… mindenfelé. Nadrágok… kabátok. Egy ember méricskél engemet. Nem értem, mit mond… – halvány mosoly jelent meg a szája szegletében. – Reám ad egy posztózekét. Nagy reám. Rázom a fejem. Sirül-fordul s másikat hoz…

Piroska önkéntelenül előrébb hajolt.

– És aztán?

– Fizetni nem kell… Tivadar úr nevit mondom… – Bence homloka összeráncolódott. – Csomagot adnak. Ejsze me’ végeztem. Keresem Pircsikémet.

A lány szeme megtelt könnyel a régi megszólítás hallatán, de tartotta magát és nem szólt.

– Nem találja?

– Nem. Sok ember. Kérdem, hol a kijárat. Rosszul mondom… vagy rosszul értem, nem tudom. Mutatnak valamerre. Neki eredek… folyosó… lépcső… egy ajtó.

Hirtelen megfeszült egész teste.

Peter hangja még csendesebbé vált.

– Mi van az ajtó mögött?

– Ucca. De nem az az ucca… nem ott mentünk bé. Hátul vagyok. Ládák vannak… szekerek… emberek rakodnak. Vissza akarok sirülni, de az ajtó nem nyílik.

– Mit tesz?

– Gondolom megkerülöm az épületet. Pircsikém vár… mérges lesz, hogy elkéstem…

Piroska lehajtotta a fejét. Egy könnycsepp gördült végig az arcán és az ölébe hullott.

Bence lélegzete közben szaporábbá vált.

– Megyek… valaki utánam kiabál. Nem értem. Megfordulok. Ketten vannak. Egyik mutat reám, aztán a karjára… így… – Bence megfeszítette a karját, mintha erejét mutatná. – Mond valamit. Work… azt értem. Munka. Rázom a fejem. Mondom, nem. Menni akarok, reám várnak odakünn.

Jim lassan kiegyenesedett a székében. Arcából kifutott a vér.

– Aztán? – kérdezte Peter.

Bence keze ökölbe szorult.

– Megfogja a pakkomat. Mondom, aggya vissza menten! Cibálom… ő kacag. A másik hátulról megragad. Megütöm… valamelyiket megütöm… futni akarok…

A legény egyszeriben felszisszent és a tarkójához kapott.

– Bence, mit érez?

– Fáj… Istenem…

– Mi történt?

– Valami megcsapja a fejem búbját…

Piroska szája elé kapta a kezét.

– Még eccer… aztán semmi. Sötét.

A szobában olyan csend lett, hogy hallani lehetett a falióra halk ketyegését.

Peter várt egy darabig.

– Mi az első dolog, amire ezután emlékszik?

Bence sokáig nem válaszolt. A homlokán apró verejtékcseppek jelentek meg.

– Büdes, erőst büdes.

– Mi büdös?

– Minden. Posvány… hányás… szurok. Fázom. Fekszem valahol. Setét van. Ring alattam minden.

Jim lehunyta szemét.

– Hajó… – suttogta maga elé.

Peter egy pillanatra ránézett, mintegy csendre intve, majd visszafordult Bencéhez.

– Tudja akkor, hogy hajón van?

– Nem… nem tudok semmit. Asse tudom, ki vagyok. Fel akarok állni, de eldűlök. Jő egy ember. Ordít. Kérdez valamit. Nem értem. Mondom néki magyarul, hogy eresszen ki. Megcsap.

Piroska ujjai görcsösen kapaszkodtak a karosszékbe.

– Mit csináltak magával?

– Dolgoztattak… – nyögte Bence. – Kötél… ládák… minden nehéz. Ha nem elég sebesen csinálom, belém rúgnak. Megéhülök. Örökkétig éhes vagyok. Vizet adnak… kenyeret. Néha valami levest.

Jim lehajtotta a fejét.

– Tudtam én… – mondta rekedten. – A keserves mindenségit, tudtam…

Peter felemelte kezét, ismét csendre intve.

– Mennyi ideig volt a hajón, Bence?

– Nem tudom. Nap… éccaka… nap… Mind egykutya. Eccer nagy vihar van. Azt hiszem mind itt halunk. Minden csúszik. Egy ember beleesik a vízbe… ordít… senki nem tudja kihúzni…

Bence egész teste remegni kezdett.

– Elég – mondta Piroska és felpattant.

Peter azonnal hátrafordult.

– Kisasszony!

A lány megtorpant. Könnyei patakokban folytak.

– Nem bírom hallgatni…

– Még egy kicsit. Közel vagyunk.

Piroska visszaült, de szemét már nem vette le az öccséről.

– Bence – folytatta Peter –, hogyan került le a hajóról?

A legény szaporán szedte a levegőt.

– Kikötő… ejsze hajnalodik… De az es lehet alkonyodik. Ládákat rakunk ki. Esmerős… valami esmerős. Nem tudom mi. Csak érzem odabé a gyomrom tájékán…. Az uccák… a nagy házak… valahol már láttam őket.

Jim halkan felszisszent.

– Visszahozták ide…

– Mit tesz? – kérdezte Peter és szigorú pillantást vet Jimre, hogy legyen csendben.

– Futok.

– Csak úgy elengedik?

– Nem! – Bence hirtelen felkiáltott. – Utánam jő! Futok a ládák között. Ordít. Valaki meg akar fogni, de fellököm. Kijutok egy kapun. Futok tovább. Nem nézek hátra. Sokáig futok… aztán elbújok.

– Hol?

– Nem tudom. Valami raktár mögött. Ott alszom.

– Tudja már a nevét?

Bence lassan megrázta a fejét.

– Semmit nem tudok. Csak azt, hogy nem szabad visszamenjek.

Jim tenyerébe temette az arcát.

– Mikor találkozott Jimmel?

Bence arca lassan kisimult.

– Éhes vagyok. Napok óta… azt hiszem. Keresem az eledelt. Egy ember reám kiált, hogy az az ő szemetese…

Jim felkapta a fejét.

– Én vótam az a bolond… – mondta elcsukló hangon.

Bence szája szegletében halvány mosoly jelent meg.

– Nem hagy enni. Aztán meglátja, hogy remeg a kezem és odalök nékem egy darab kenyeret. Kérdi a nevemet. Mondom, nem tudom. Kikacag… azt mondja, akkor kell név. Tim. Legyek Tim.

Jim szeme megtelt könnyel.

– Mer’ úgy néztél ki, öcsém, mint aki még a saját árnyékát se ismeri - suttogja maga elé.

Bence arcáról hirtelen eltűnt a mosoly.

Valami változott rajta.

A legény szemöldöke összerándult, ajka hangtalanul mozgott. Aztán egyszer csak élesen beszívta a levegőt.

– Pircsikém…

Piroska felállt.

– Bence?

– Pircsikém annál a nagy bótnál vár reám…

A lány nem mert megmozdulni.

– Vár reám… én meg nem megyek vissza…

– Bence – szólt Peter –, nézzen tovább. Ki az a Pircsikém?

A legény arca megrándult.

– A néném. Az édes néném.

Piroska zokogva kapta szája elé mindkét kezét.

– Hogy hívják?

– Piroska…

A lány már nem törődött Peter intelmével. Odarohant az öccséhez és letérdelt elé.

– Bencikém!

A legény szeme továbbra is csukva volt, de könnyei kifolytak alóla.

– Édesapám… édesanyám… Julis… a ház… – kapkodta a levegőt. – A sakk… a faragott bábuk… te tanítottál meg… Amerika… hajó… beteg vótam…

Egyszerre nyílt ki a szeme.

Nem az a bizonytalan, ködös tekintet nézett Piroskára, amit az elmúlt hetekben megszokott. Bence nézett rá. Az ő öccse. Az a kajla, vidám falusi legény, aki két esztendőt várt, hogy elkísérhesse a nagyvilágba.

Hosszú másodpercekig csak bámulták egymást.

Aztán Bence arca összerándult.

– Édes néném…

Piroska felsikoltott és a nyakába borult.

– Bencikém! Édes jó Istenem! Bencikém!

A legény átölelte. Erősen, két karjával úgy szorította magához, mintha attól félne, hogy ismét elveszítheti.

– Mindenre emlékszem – zokogta a vállába. – Mindenre! Hogy Géza úr mit művelt vélünk… hogy megvertek téged… hogy megszöktünk… az a nagy bót… minden itt van, néném! Minden!

Piroska sírva-nevetve csókolta össze az arcát.

Jim feltápászkodott a székből és az ablakhoz ment. Hátat fordított nekik, nagyokat szipogva törölgette az orrát a kabátujjába.

– Valami por mehetett a szemembe ebbe’ a fene tiszta rendelőbe – morogta.

Peter mosolyogva nézte őket, de az ő szemében is különös fény csillant.

Sokáig hagyta, hogy a testvérek egymásba kapaszkodjanak. Végül odalépett hozzájuk.

– Most már elég lesz mára. Rengeteg minden szakadt rá egyszerre. Pihennie kell.

Piroska ekkor nézett fel rá. Arca könnyes volt, szeme mégis úgy ragyogott, ahogyan Peter soha nem látta.

Felállt, és mielőtt maga is tudta volna, mit tesz, megragadta a doktor mindkét kezét.

– Visszaadta nekem az öcsémet.

– Nem én adtam vissza – felelte Peter csendesen. – Ő találta meg az utat magához. Én csak világítottam neki egy keveset.

– Nekem mindegy, hogyan nevezi – rázta a fejét Piroska. – Én ezt magának soha az életben nem tudom meghálálni.

Peter egy pillanatig nem felelt. Csak nézte a leányt, aztán gyengéden megszorította a kezét.

– Ne is próbálja meghálálni… nem szükséges - valami kamaszos félszegség csendült a hangjában.

Piroska szíve nagyot dobbant.

Bence közben fáradtan hátradőlt a karosszékben, de mosolygott. Jim odalépett hozzá és megveregette a vállát.

– Hát akkor Timnek vége, öcsém.

Bence felnézett rá.

– Timnek vége – bólintott. – De te ugyanúgy a barátom maradsz, Jim.

A férfi elfordította fejét.

– Még a végén megríkatsz, te átkozott kölyök.

Bence elnevette magát.

És Piroska, amikor meghallotta ezt a régi, tiszta nevetést, akkor hitte el először igazán, hogy az öccse visszatért.

Tizenöt

Amikor visszaértek Tivadarékhoz, már alkonyodott. Piroska egész úton képtelen volt elengedni öccse kezét. Időnként ránézett, mintha meg akarna győződni róla, hogy valóban mellette ül, valóban Bence néz vissza rá, nem pedig az a kedves, elveszett idegen, aki ugyan ösztönösen szerette, de nem tudta, miért.

A legény eleinte mosolygott ezen, aztán megszorította nővére ujjait.

– Ne nézz má’ annyit, néném, még elkopik a képem.

Piroska felnevetett, de rögtön sírás lett a nevetésből.

– Te bitang! Hogy még tréfálkozni is van kedved!

Jim velük szemben ült az automobilban. A szavakat természetesen nem értette, de Piroska nevetéséből meg Bence vigyorgó ábrázatából kitalálta, hogy valami tréfás dolog hangzott el.

– What did you say? – kérdezte kíváncsian.

Bence angolul elmagyarázta neki, mire Jim is elnevette magát. Aztán lassan, gondosan formálva a szót, megszólalt:

– Néném.

Bence rábámult.

– Mit mondtál?

Jim szélesen vigyorgott, mert ezt a kérdést már természetesen nem értette.

– Néném – ismételte büszkén. – You always say it. Néném.

Piroska felkacagott.

– Nahát, Bence, még a végén magyar embert faragsz belőle!

A legény lefordította Jimnek, aki hevesen bólogatott.

– I learn! Magyar… – keresgélte a szavakat. – Magyar… good!

– Jó – javította ki Bence. – A good az jó.

– Jó – ismételte Jim.

– No, látod! Holnapra már el is felejtesz angolul.

Ezt ismét le kellett fordítani, aztán mindhárman nevettek. Piroska arra gondolt, milyen régen volt már, amikor ilyen könnyű szívvel tudott nevetni.

Tivadarral az előcsarnokban futottak össze. Azonnal látta Piroska arcán, hogy valami megváltozott, de igazán akkor értette meg, amikor Bence belépett és egy pillanatra körülnézett.

– Tivadar úr – lépett oda hozzá és kezet nyújtott. – Most már rendesen es megköszönhetem mindazt, amit a nénémért tett, amíg én kódorogtam a világban, mint valami kóbor kutya.

Tivadar elkerekedett szemmel nézett előbb rá, aztán Piroskára.

– Visszatért az emlékezete?

A lány boldogan bólintott.

– Mindenre emlékszik. Otthonra, az útra, Gézáékra, mindenre. Azt is megtudtuk, mi történt vele az áruház után.

– No, hála az égnek! – Tivadar olyat csapott Bence vállára, hogy a legény megingott. – Bocsáss meg! Örömömben még agyonütlek, ha nem vigyázok. Gyertek be! Anyámék odabent vannak, Fehér is itt ül már egy órája, Piroskát várja.

Jim bizonytalanul álldogált mögöttük, hiszen egyetlen szót sem értett a beszélgetésből. Bence észrevette, és gyorsan összefoglalta neki angolul, miről van szó.

– Good – bólogatott Jim, majd gondolkodott egy pillanatig. – Jó!

– Jól van, barátom! – veregette meg a vállát Bence.

Fehér János valóban ott ült az öreg Belovszky házaspárral a szalonban. Amikor meghallotta a hírt, olyan lelkesedéssel ugrott fel, hogy kis híján feldöntötte maga mellett a kisasztalt.

– Miszter Bence! Maga visszatért! Mármint… nem maga, hiszen maga itt volt… az esze tért vissza! Jaj, mit beszélek én összevissza!

– Semmi baj, uram, én se tudtam egy ideig, mit beszélek – vigyorgott Bence.

Még az öreg Belovszky úr is elnevette magát, aki különben kevés szavú, komoly ember volt. Jim csak mosolygott velük együtt, aztán Bence ismét odahajolt hozzá és néhány mondatban lefordította, mi hangzott el.

A következő félórában Bencének legalább háromszor el kellett mondania, hogy valóban emlékszik.

Vacsorához készülődtek, amikor az inas lépett be.

– Belovszky úr, egy idős gentleman keresi. Azt mondja, Piroska kisasszonnyal szeretne beszélni.

– Velem? – nézett fel a lány.

– Igen, kisasszony.

Tivadar összevonta szemöldökét.

– Nevet mondott?

– Sipos Károly.

Senki nem ismerte a nevet.

– Vezesse be – mondta Tivadar.

Néhány pillanat múlva apró termetű, ősz hajú férfi jelent meg az ajtóban. Kalapját két kézzel szorongatta maga előtt, kissé zavartan mosolygott.

Piroska felsikoltott.

– Maga!

Bence úgy pattant fel a székről, mintha rugó lökte volna.

– Az újságos bácsi!

Az öregúr mosolya kiszélesedett.

– No, hála a Jóistennek, hogy egyben vannak mind a ketten!

Jim kérdőn nézett Bencére.

– The old man from Géza’s restaurant – magyarázta neki a legény. – He helped us.

Jim arca felderült.

– Ah! Newspaper man!

– Az bizony – bólintott Bence, bár Jim nyilvánvalóan nem értette a választ.

Piroska már ott is termett az öregember előtt.

– Hol volt maga? Ki maga? Miért segített nekünk? Honnan tudta, hogy… – egyszerre annyi kérdés kívánkozott ki belőle, hogy végül belezavarodott. – Üljön le, kérem!

– Lassan, lassan, kisasszony! – nevetett az öreg. – Megpróbálok mindenre megfelelni.

Tivadar hellyel kínálta. Jim Bence mellé telepedett, aki időnként röviden, angolul elmondta neki a lényeget, nehogy teljesen kimaradjon a történetből.

Sipos Károly egy darabig a kalapja karimáját gyűrögette, aztán nagyot sóhajtott.

– Először is bocsánatot kérek maguktól.

– Miért? – csodálkozott Bence.

– Mert becsaptam magukat. Vagy legalábbis hagytam, hogy azt higgyék, egy kukkot sem tudok magyarul.

Bence felnevetett.

– Há’sze azt észrevettük, mikor megszólalt!

– Addig viszont nem. Pedig az első szótól értettem magukat. Már akkor is, amikor maga odajött hozzám azzal a keserves angolságával, hogy elkérje az újságomat.

– Akkor mér’ tette magát, mintha nem értené?

Az öreg elkomolyodott.

– Géza miatt.

A név hallatán Piroska arcáról eltűnt a mosoly.

– Ismerte?

– Régebb óta, mint szeretném. Évek óta járok abba a vendéglőbe. Közel esik a lakásomhoz, meg aztán az ember idegenben néha vágyik a magyar szóra. Gézával azonban soha nem ártott óvatosnak lenni. Szerette a frissen érkezett honfitársakat, főként azokat, akiknek nem volt itt senkijük, alig beszéltek angolul, és nem tudták, kihez fordulhatnának segítségért.

Tivadar előrehajolt.

– Másokkal is megtette azt, amit Piroskáékkal?

– Hogy ugyanezt-e, azt nem tudom. De láttam már nála olyan legényt, aki hetekig dolgozott kosztért, aztán egyszer csak eltűnt. Volt egy özvegyasszony is két gyerekkel, annak állítólag pénzt adott kölcsön, aztán hónapokig dolgoztatta. Sok mindent beszéltek Gézáról, de bizonyítani keveset lehetett.

– És minket figyelt? – kérdezte Piroska.

– Eleinte nem. Csak meghallottam, hogy magyarul beszélnek. Aztán feltűnt, milyen fáradtak, soványak, és az is, hogyan bánik magukkal Józsi. Egyszer láttam, ahogy úgy megragadta a fiú karját, hogy másnap még ott volt az ujja nyoma.

Bence önkéntelenül végigdörzsölte a karját.

– Akkor kezdtem jobban odafigyelni – folytatta Károly. – Maguk közt nyugodtan beszéltek, mert azt hitték, nem értem. Így tudtam meg, hogy eltűnt a pénzük, az irataik, hogy Fehér Jánost keresik, és azt is, hogy szabadulni akarnak onnan.

Fehér János erre felkapta a fejét.

– Engem kerestek! Miattam jöttek Amerikába!

– Most már tudom – mosolygott rá az öreg. – Akkor még csak annyit értettem, hogy valami sakkos embert keresnek.

– És a feladványok? – kérdezte Piroska.

– Azokat sem volt nehéz észrevenni. Hat héten keresztül úgy várták a pénteki újságomat, mintha legalábbis szerelmes levelet hoznék. A kisasszony minden alkalommal azonnal eltűnt vele hátul. Egyszer pedig megláttam a köténye zsebéből kilógni az egyik kivágott sakkfeladványt. Akkor már értettem, miért olyan fontos maguknak a lap.

– De azt honnan tudta, hogy pénzre van szükségünk? – kérdezte Bence.

Az öregúr elmosolyodott.

– Nem kellett ahhoz nagy ész, fiam. Géza egy fillért sem fizetett maguknak, azt mindenki tudta, aki nyitott szemmel járt. Maga pedig egyszer azt magyarázta a nővérének, hogy ha lenne egy kis pénzük, elszöknének.

Bence elvörösödött.

– Olyan hangosan beszéltünk?

– Elég hangosan annak, aki értette.

– Ezért tette a pénzt a borítékba? – kérdezte Piroska.

Károly bólintott.

– Azért. Nem tudtam, mennyi kell, csak azt, hogy pénz nélkül hiába jutnak ki az ajtón, másnap ugyanott találják magukat. Arra gondoltam, néhány nap múlva megkeresem magukat, akkor már nyíltan beszélhetünk.

– De nem jött – mondta Piroska.

Az öreg arcáról eltűnt a derű.

– Még azon az éjszakán sürgönyt kaptam. A fiam súlyosan megbetegedett. Hajnalban vonatra ültem, hetekig távol voltam. Mire hazakerültem, én is ágynak estem. Mire újra eljutottam Gézához, maguk már nem voltak ott.

– Mit mondott rólunk? – kérdezte Bence.

– Azt, hogy meglopták és megszöktek.

– Az anyja… – kezdte Bence.

Piroska oldalba bökte.

– Ne káromkodj!

Jim rögtön felkapta a fejét.

– What did he say?

Bence mérgesen az öregre mutatott, aztán angolul elmondta neki. Jim arca egyre sötétebb lett.

– Bastard.

– Na, ezt én es értem – morogta Bence.

Károly folytatta:

– Nem hittem neki. De nem tudtam, hol keressem magukat. A vezetéknevüket sem ismertem, csak annyit tudtam, hogy Piroska meg Bence. Aztán egyszer megláttam a kisasszony fényképét az újságban. Akkor tudtam meg végre, hogy jó helyre került.

– És hogy talált meg bennünket itt?

– Ma bementem a szerkesztőségbe. Ott mondták meg, hogy a fiú is előkerült és Belovszky úr házában laknak.

Piroska hosszú ideig csak nézte az öregembert.

– Ha maga nem adja azt a pénzt, nem tudom, hova menekültünk volna.

Károly legyintett.

– Maguk szöktek meg. Én csak megkönnyítettem egy kicsit.

Piroska álmatagon elmosolyodott.

– Ezt mondta Peter doktor is. Hogy ő csak segített Bencének megtalálni az utat.

Tivadar arca egy pillanatra megfeszült.

Olyan gyorsan történt, hogy Piroska észre sem vette.

Bence igen.

Másnap délelőtt Tivadar kíséretében elmentek a rendőrségre. Sipos Károly is velük tartott, hiszen végre akadt valaki, aki nemcsak hallomásból tudta, mi történt velük Géza vendéglőjében.

Jim is menni akart Bencével. Az előző este óta már két új magyar szót tudott. A „jó” mellé megtanulta a „menjünk” szót is, bár makacsul úgy ejtette, hogy „mengyünk”.

– Mengyünk? – kérdezte reggel Bencétől, amikor meglátta, hogy készülődik.

– Menjünk – javította a legény.

– Mengyünk.

– Ejszen még van mit tanulnod.

Jim ebből természetesen semmit sem értett, de Bence hangjából kitalálta, hogy megint a kiejtését csúfolja és vigyorogva hátba vágta.

A rendőrségen hosszadalmasan kikérdezték őket. Piroska először azt hitte, elég lesz egyszer elmondani, mi történt, de ugyanazokra a dolgokra újra meg újra rákérdeztek. Külön hallgatták meg őt, Bencét és Sipos Károlyt is.

Jimnek kevés szerepe akadt, hiszen akkor még nem ismerte Bencét, amikor Gézáéknál éltek. Mégis ott maradt, és amikor a legény kijött a kihallgatásról, elsőként lépett hozzá.

– Jó? – kérdezte.

Bence elnevette magát.

– Jó.

Kora délutánra járt már amikor két rendőrrel együtt megálltak Géza vendéglője előtt.

Piroska gyomra összerándult.

Ugyanaz az ajtó. Ugyanazok az ablakok. Még a függöny sem változott. Csak ő változott meg közben olyan sokat, hogy szinte hihetetlennek tűnt: valamikor reszketve hordta itt a tálcákat, félve attól, mikor ordít rá Józsi.

Bence mellé lépett.

– Ne félj, néném.

Piroska kihúzta magát.

– Nem félek.

És csodálkozva jött rá, hogy igazat mond.

Beléptek.

Géza a pult mögött állt. Abban a pillanatban, amikor meglátta őket, olyan fehér lett az arca, mintha lisztbe mártották volna. De csak egy pillanatig. Aztán megjelent rajta a régi, mézes-mázos mosoly.

– No lám! Hát előkerültek az én magyarjaim! Ej, gyerekek, gyerekek, hogy én mennyit aggódtam értetek!

Bence elindult felé.

Jim elkapta a karját.

– No.

Ennyit már magyarul is tudott.

Bence ránézett, aztán lassan megállt.

Géza közben a rendőrökre sandított.

– Valami baj van, uraim?

Piroska nem szólt. Csak nézte.

Aztán megjelent Józsi is a konyhaajtóban.

A férfi megtorpant.

Tekintete Piroskára esett, aztán Bencére.

A legény megfeszült Jim keze alatt, de nem mozdult.

Józsi vigyora ezúttal elmaradt.

Hogy pontosan mi hangzott el a következő félórában, azt Piroska később sem tudta volna felidézni. Géza hol háborgott, hol sértődötten magyarázkodott, hol azt állította, hogy ő csak jót tett velük. Józsi mindenre azt mondta, nem emlékszik.

A rendőrök végül hátramentek Géza irodájába.

Nem tartott sokáig.

Az egyikük egy kis, sötét színű kézitáskával tért vissza.

Piroska lélegzete elakadt.

– Az enyém.

Odanyúlt érte, de a rendőr előbb kinyitotta. Egyenként kerültek elő belőle az iratok. Piroskáé. Bencéé. A régi boríték is, amelyen Fehér János címe állt.

Pénz egyetlen cent sem volt benne.

Piroskát azonban abban a pillanatban ez érdekelte a legkevésbé.

– Megvannak… – suttogta. – Bence, megvannak a papírjaink!

A legény odalépett hozzá és átölelte.

Géza közben valamit magyarázott arról, hogy ő csak megőrizte az iratokat, nehogy elvesszenek, de már senki nem figyelt rá igazán.

Piroska a mellkasához szorította a kézitáskát.

Furcsa módon nem érzett elégtételt. Pedig azt hitte, ha egyszer viszontlátja ezt a helyet és Géza meg Józsi nem parancsolhatnak többé neki, örülni fog.

Nem örült.

Csak megkönnyebbült.

Mintha valami nehéz követ vettek volna le a válláról, amit olyan régóta cipelt, hogy már észre sem vette a súlyát.

Bence odalépett hozzá.

– Jól vagy?

– Jól.

– Biztos?

Piroska ránézett, aztán elmosolyodott.

– Menjünk haza.

A szó önkéntelenül csúszott ki a száján.

Haza.

Pedig nem az ő házuk volt. Nem az a szegényes falusi otthon, ahol édesanyja hajnalban tüzet rakott, ahol édesapja esténként az asztal mellett pipázott, ahol annak idején Bence a sakktábla fölé görnyedve próbálta megérteni, hogyan tudja a nővére mindig három lépéssel előre, mit fog tenni.

Mégis úgy mondta: haza.

Tivadar hallotta.

Nem szólt semmit, csak elmosolyodott.

Kérlek, fontold meg, hogy támogatod a munkámat. Már egy kis havi összeggel is sokat teszel azért, hogy továbbra is írhassak, és ezen a felületen megoszthassam veletek az írásaimat. Cserébe minden írásomhoz hozzáférsz. Bár az írásaim mintegy 85%-a – ahogy ez is – ingyenesen olvasható, bizonyos írásaimat kizárólag az előfizetőim számára teszem elérhetővé. Ráadásul ma még kedvezményes az éves előfizetés, így mindössze havi 1000 forintért fizethetsz elő.

Ha szeretnéd támogatni a munkámat, megteheted a narancssárga gombra kattintva, vagy közvetlenül az alábbi magyar bankszámlaszámra utalva: (számlaszámra utalva a megjegyzésekhez feltétlen írd oda az email címed)

16200254-10206238, Magnet bank, Lakó Tünde ( ide a Péterfi nem szükséges )

Előfizetői gomb

Nem volt bőbeszédű, és azzal, hogy sem a vegyesboltban, sem a piacon nem válaszolt senkinek, mikor arról faggatták, honnan jön, ki fia borja, még jobban felkeltette a falubeliek kíváncsiságát. A lánya szinte soha nem mozdult ki a portáról. Igaz, Julcsa sem, csak ha a szükség rávitte.

Csendesen gondozták a házhoz tartozó kertet, kívülről úgy tűnt egymáshoz sem igen szólnak. A házat kékre festette, jobban mondva hagyta a kék színt, olyannak amilyen volt, csak pár évente frisítette. Az ólban egy disznó lakott minden évben, az első udvaron tyúkok kapirgáltak.

December elején ketten a lánnyal vágták le a disznót. Sose derült ki, hogyan csinálták, segítséget nem hívtak, s mire a falu ébredni kezdett, már az üstben főtt az abalé. Kóstolót senkinek nem küldtek. Igaz, nem szomszédoltak, hozzájuk sem ment senki. Valahogy első pillanattól olyan zárkozottnak tűntek, hogy meg sem próbáltak a falusiak bekíváncsiskodni a házba.

Egyszerre aztán a leány kezdett kijárni a boltba, Julcsát nem látták többé. Frida vagyok, mondta első alkalommal, mikor vásárolt. Faggatták, mi van az anyjával, de ő csak annyit mondott, hogy gyengélkedik. Felkínálták neki, hogy orvost hívnak, de csak a fejét rázta. Ugyanúgy hallgatott, mint Julcsa.

Telt az idő, az asszonyt már lassan egy esztendeje se látták. Annyira már nem is érdeklődtek, megszokták, hogy ilyenek. Elnevezték Bolond Julcsának. Mert hát mi más lehet valaki, ha így viselkedik, és a lányának a Frida nevet adta?

November volt, aznap esett le az első hó. Frida anyja hárászkendőjébe burkolózva ment az utcán, láthatóan keresett valamit. Az öreg Máli néni kérdezte meg mit akar, hova megy.

- Anyámat el kéne temetni. - üresen kongtak szavai.

- Ó, lelkem, akkor a.jegyzőhöz menj, a bolt után térj el balra, ott lesz a hivatal.

A jegyző a paphoz küldte. Frida ezután a postát kereste meg, és másnap a postamester lánya elképedve mesélte, hogy egyszerre tízenkét táviratot adott fel. A temetés napján automobilok érkeztek a kis faluba. Elegáns hölgyek és urak szálltak ki, mentek be a kék házikóba.

Anyja halála után jó fél évre nyílt meg Frida. A boltos Gizinek mesélte el, hogy Julcsa valójában Csathószegi gróf lánya volt. Szerelembe esett, és mivel tiltották, megszökött szíve választottjával. Az megejtette Júliát , a grófkisasszonyt, és otthagyta.

Soha nem tért vissza gazdag családjához. Elszegődött ide-oda, kuporgatta a pénzt, nevelte Fridát. Az utolsó helye egy nagyon gazdag kereskedőnél volt, jó helyen. Ott aztán sikerült összegyűjteni a házikóra valót, és ide költözött. Frida sem tudta mi történt, miért csak ők ketten vannak, se rokon, se apa. Anyja halála előtt mondta el, és azt is, hova táviratozzon.

Abban reménykedett, hogy lányát felkarolják. Fel is akarták, de Frida ott maradt a kicsi faluban, megtermelte a betevőjét, disznót ugyan nem tartott többé, de baromfi volt elég. El-eljárt napszámba is. Amikor végül megörökölte a vagyont, akkor is maradt. Vagyona jó részét elosztogatta a szegények között, másik részét egy kolostornak adományozta, ahova ő maga is bevonult.

Kérlek, fontold meg, hogy támogatod a munkámat. Már egy kis havi összeggel is sokat teszel azért, hogy továbbra is írhassak, és ezen a felületen megoszthassam veletek az írásaimat. Cserébe minden írásomhoz hozzáférsz. Bár az írásaim mintegy 85%-a – ahogy ez is – ingyenesen olvasható, bizonyos írásaimat kizárólag az előfizetőim számára teszem elérhetővé. Ráadásul ma és holnap kedvezményes az éves előfizetés, így mindössze havi 1000 forintért fizethetsz elő.

Ha szeretnéd támogatni a munkámat, megteheted a narancssárga gombra kattintva, vagy közvetlenül az alábbi magyar bankszámlaszámra utalva: (számlaszámra utalva a megjegyzésekhez feltétlen írd oda az email címed)

16200254-10206238, Magnet bank, Lakó Tünde ( ide a Péterfi nem szükséges )

Előfizetésre alkalmas gomb

Klára érezte, hogy nem bírja tovább, muszáj megpihennie. Az augusztusi hőség kiszívta minden erejét. „Ej, be bolond vótam. Jobb lett vóna a hűsben maradni, aztán gyüjjék, ő, ha engemet akar!“ – gondolta magában, de közben halványan elmosolyodott. Szinte az ajkán érezte Mihók csókját, azt a kemény, követelőző férfiszájat mely azóta sem hagyja nyugton. Úgy forr a vére tőle, mintha biza húsz esztendős leány lenne, nem meglett özvegyasszony.

„Hejába, na, vén szerelem, bolond szerelem!“ – morfondírozott magában, ahogy leereszkedett a patak mellé, az árnyékba. Megigazította fekete kendőjét, elsimította szoknyáját és elmélázva gondolt vissza eddigi életére. Két esztendeje özvegyült meg, amikor az urát, Estvánt, levetette a ló magáról s olyan szerencsétlenül esett, hogy nyomban nyakát szegte. Részeg volt, persze, hogy részeg. Híres, nagy szerelem volt az övéké s hiába tiltotta Klára apja, mégis hozzáment.

A szerelem hamar elmúlt. Már a nászéjszaka után verést kapott az újdonsült asszonyka, ahogy az ura mondta : „Miheztartás végett“.

– Hát így szeretsz te Estván? Így-e? – sírdogált az ágyszélen.

– Kalári! Enni használjad a szájad! Há’sze szeretlek én, hogyne szeretnélek! Hanem te kiviselted magadat, minnyá a lakodalmunkon! Ej, te, te! Mit hitté’, hogy nem veszem észre hogy mórikálsz Szekeres Pistáva’? Vak nem vónék, ejsze! Ehhez tartsd magadat, hogy az anyád ne sirasson! Vak nem vónék!

– Én- e? Mórikáltam? Elment az eszed? – nézett rá csodálkozva a menyecske, egy pillanatra abbahagyva a hüppögést.

Már perdült is meg az ura. Visszakézből vágta szájon, majd magára rángatta gúnyáját és kiviharzott a tisztaszobából.

– Szedd essze magad, eriggy segíjjé’ anyámnak! Ebbe’ a házba’ nem tűröm a lustaságot! – szólt még vissza a válla felett, villámló tekintetet vetve rá.

Klárába belefagyott a könny. Felállt és lassú mozdulatokkal öltözködni kezdett. „Ej, bár hallgattam vóna Édesapámra! Semmi ember ez, megmondotta elsőre!“ – gondolta. Szilárdan elhatározta, hogy azon nyomban hazamegy, apja bocsánatáért esedezni és többé soha nem akarja látni Estvánt. „Eccer hamar kiölte belőlem a szerelmet!“ – futott át lelkén a felismerés. „Ó, én bolond, én bolond!“

Úgy ment ki az ajtón, hogy senki nem vette észre. Az ura már odakinn volt a jószágnál, anyósa a kamrából vett elé éppen valamit. Szaporázta lépteit, minél hamarabb haza akart érni. Haza, a házba, ahol ő volt drága szülei szeme fénye, a mindene. Egyetlen leányuknak mindent megadtak, tenyerükön hordozták. Kései gyermek volt, akkor fogant meg, mikor apja s anyja lemondtak az áldásról. Óvták a széltől is és fényes jövőt álmodtak neki. Amikor Estvánnal szárba szökkent szerelmük, otthon kitört a zivatar. Próbáltak szép szóval, szidással, tiltással hatni Klára józan eszére, mindhiába.

„Hej, pedig milyen igazat szóltak!“ – gondolta most a menyecske és ettől ismét könnybe lábadt a szeme.

Apja és anyja csendesen reggeliztek, amikor belépett a konyhába. Anyja nyomban felugrott, látva leánya kisírt szemét, átölelte és kérdezgetni kezdte:

– Mi lelt, édes lelkem? Há’ mitől törött el a mécses, bogaram?

Klára szipogva sorolta, anyja karjaiban vigaszt keresve, mint verte meg az ura, hogy féltékeny lett arra a jámbor Szekeres Pistára, pedig hát ő okot nem szolgáltatott rá, majd így fejezte be mondandóját:

– Én immá bélátom, hogy igazuk vót, hazagyüttem! Vissza nem mejek, ammá bizonyos.

Apja, aki eddig némán, egyenes derékkal, ráncolt szemöldökkel figyelte a jelenetet, a végszóra úgy bődült el, mint egy oroszlán:

– Hazagyütté’??? Haza-e??? Há’ mit vettél eszedbe??? Hogy helye van itten szökött fehérnépnek??? Nem te akartad? Nem-e???

Klára és anyja rémülten néztek az idős emberre. Soha nem látták még ilyennek.

– Ferenc, drága jó uram – próbálta csillapítani az öregasszony, amint magához tért valamelyest – Miket beszél? Hásze hogyne lenne helye…?

Ferenc arca lilából vörössé szelídült, leereszkedett a sámlira, mert úgy érezte meneten megüti a guta és szinte suttogva mondta:

– Takarodj a házamból, Kalári. Rögvest! Amit főztél, edd es meg – a szavak úgy koppantak menyecske-leánya lelkén, mint mázsás, hideg kődarabok. Ránézett anyjára és kihúzta magát.

– Isten áldja, édesanyám.

Csak ennyit mondott, apjától nem is búcsúzott. Aztán lassú, de határozott mozdulattal megfordult, kilépett az ajtón, elindult visszafelé. Vissza oda ahol, jól tudta, a földi pokol vár rá.

Kizárólag az előfizetők részére íródik (mintegy hálából ) ez az izgalmas romantikus krimi, ami egy székely faluban játszódik. Ha te is olvasnád tovább ezt és még más, előfizetőknek szóló írásaim, fizess elő még ma, havi egy kávé áráért!

Hálásan köszönöm! A kávé árát kifizetni és így előfizetővé válni, a narancssárga gombra kattintva lehetséges.👇👇Előfizetéssel a munkámat támogatod .

📢‼️‼️Figyelem! Ma és holnap az éves díjat kedvezménnyel fizetheted be, 45 euró helyett, csupán 35 euró. Ne hagyd ki, mert így a havi kávé csupán 1000 forintnyi összegbe kerül, azaz 2,90 euró.‼️‼️

Ha inkább utalnál, megteheted az alábbi magyar számlaszámra is. Megjegyzésként feltétlen ird be az email címed! :

Magyar számlaszám: 16200254-10206238, Magnet bank, Lakó Tünde ( ide a Péterfi nem szükséges )

Itt fizethetsz egy kávét

Read more

Szegény szülők gyermeke volt és abban az időben más lehetősége nem volt, mint kettő: elszegődik cselédnek, vagy a földet műveli a szüleivel, míg férjhez nem megy. Az előbbit választotta. Kínálta magát a lehetőség, egy furcsa ember vásárolta meg a régi paplakot és éppen cselédet keresett. Elsőre őt választotta a férfi. Jó negyvenes volt, szokatlanul sűrű, fekete hajjal, zöld szemmel, karvalyorral, és már-már nőies finom szájjal. Bozontos szemöldöke csak mélyítette a kontrasztot.

Mély, kellemes hangja volt. Csendesen beszélt, csendesen is élt. Pircsimarcsit, a lány legnagyobb örömére, Piroskának szólította, ugyanis ki nem állhatta gyerekkori csúfnevét, de sajnos ráragadt. Jobban is illett hozzá a Piroska. Egyenes tartású, vékonydongájú nő volt, finom vonalú arca arisztokratikusan fehér. Termete és szépsége szöges ellentétben állt parasztos ruhájával. Vastag copfba fonta sötétszőke haját, kendőt nem viselt soha.

Nyugodt, csendes életet éltek a különös férfival. Szinte nem is találkoztak. Pircsimarcsi végezte a házbeli teendőit, jóízű, de egyszerű ételeket főzött, az ember pedig napestig a könyvtárban ült, olvasott , csak néha tett rövid sétát a környéken. A lány esténként, mikor haza indult, bekopogott a könyvtárba, beszólt, hogy mára végzett és elment.

Talán harmadik hónapja dolgozott ott, mikor egy délután behívta a férfi a szobába.

- Piroska, jöjjön csak. Mit szólna, ha megtanítanám sakkozni? Tudja, rossz egyedül, kicsit kikapcsolna.

A lány nem merte elárulni, hogy azt sem tudja mi az a sakk. Elpirulva bólintott és a felkínált székre ült. Szélsebesen tanulta meg a játékot és a férfi ámulatára olyan tehetsége volt hozzá, hogy az egészen elképesztette. Mikor harmadjára sakkoztak, már mattot adott a lány és felülmúlta tanítómesterét, aki ettől kezdve mindig veszített. Napi rutinná vált a sakkozás. Hazamenetel előtt a lány mindig bement a könyvtárba és kezdőthetett a játszma.

Karácsonyra sakktáblát kapott a férfitól, szépen faragott bábukkal. Hazavitte és megtanitotta a két öccsét is sakkozni. Szenvedélyes játékos lett belőle. A falusiak csak a fejüket csóválták, hogy micsoda úri huncutság ez.

Egyszer vendége volt a férfinak. Egy messzi földről, nevezetesen Amerikából érkezett ember. Mint kiderült a férfi is élt ott, onnan költözött haza. Bemutatta a lányt neki és mesélt a sakk iránti szenvedélyéről. Az mosolyogva nézte a piruló leányt és kedvesen megpaskolta az arcát.

- No lám, miből lesz a cserebogár, - mondta tört magyarsággal.

Este aztán a vendéggel sakkozott. Mikor leült a tábla elé, minden sutasága, szégyenlősége elillant. Csak a sakk létezett olyankor számára. A vendég elképedt a lány tehetségén, ugyanakkor felvillanyozódott. Mint kiderült Amerikában sakkbajnok volt, most egy fiatalokból álló csapata van, akikkel a világ minden tájára utaznak versenyekre.

- Magácska lehetne a sztárunk! Érti, ugye? A csillagunk! Jöjjön velem Amerikába!

A lány csak a fejét rázta. Tudta, az rengeteg pénzbe kerülne. Hiába könyörgött a vendég. Otthon meg sem említette a dolgot. A vendég elutazott, a lány maradt és sakkozott esténként gazdájával.

Teltek a napok, hónapok, elrepült két esztendő. Pirimarcsi látta a férfin, hogy valami nincs rendben, mintha állandóan beteg lenne. Étvágya sem volt már a régi. Aztán ágynak esett és a lány ápolta. Kiderült, hogy súlyos, halálos betegségben szenved. A doktor csak azért járt hozzá, hogy morfium injekciókkal csökkentse fájdalmát.

Pirimarcsi nagy szeretettel ápolta, kérte, írjon levelet hozzátartozóinak, jöjjenek el, látogassák meg. A férfi csak szomorúan rázta a fejét.

- Senkim nincs nekem, Piroska. A világon senkim.

Meghagyta neki, hogy miként zajlódjon a temetés, megnyugtatta, hogy hagy rávalót az ügyvédjénél. Egyszer járt is nála egy elegáns férfi, aki, miután hosszan beszélgetett a beteggel, arra kérte a lányt, hogy értesítse mikor elhunyt a férfi, ő majd intéz mindent.

Még fél évet élt az úr. Pirimarcsi táviratozott az ügyvédnek. Alig pár falusi tette tiszteletét a temetésen a lányon és az ügyvéden kívül. Az ügyvéd , mielőtt elutazott, elhívatta Pirimarcsit a házhoz. Minden vagyonát a lányra hagyta az elhunyt, azzal a kikötéssel, hogy megkeresi levélben az amerikai sakkozót, és kimegy hozzá, tehetségét kamatoztatni. A sakkozó címét is az ügyvéd adta át.

Kettő

A lány döbbenten vette tudomásul az elhunyt végakaratát és mielőtt a feltétel teljesítéséről nyilatkozott volna, mindenképpen beszélni akart erről a szüleivel, hiszen még mindig elképzelhetetlennek tartotta azt, hogy ő a tengerentúlra utazzon. Elsősorban konzervatív nevelése állított korlátot eléje. Hogy is hagyhatná itt szüleit, hogy utazhatna hajadonként olyan messzire, előbb vonaton, majd hajón, no meg ki tudja milyen veszélyek leselkednek rá ott, Amerikában, idegen országban, ahol nincs mellette a családja. Ugyanakkor egy belső hang azt súgta, hogy ez élete nagy esélye, melyet elszalasztani nem szabad.

Napokig vívódott, míg végül odaállt a család elé és elmondta nekik, kérve, hogy segítsenek a döntésben, ő, bármit is válaszolnak, aláveti magát akaratuknak.

– Édes leányom! Eriggy! Mi itt leszünk még egy darabig, Isten akaratából, haza jöhetsz bármikor! – csapta össze tenyerét anyja boldogan. – Eriggyé’ csak az álmod után…

– Hoho, álljon meg a verekedés, no, me’ leesett a kalapom! – szakította félbe felesége lelkesedését a családfő. – vedd elé a józan eszed, Julis! Nagy út a’, erőst nagy. Egyedül nem mehet. Münk meg már vének vagyunk, véle nem tarthatunk...

Csend lett. Pirimarcsi egy pillanatra elszontyolodott, de aztán emlékeztette magát, hogy azt ígérte, aláveti magát szülei akaratának és elmosolyodott.

– Jól van, édesapám, hát akkor nem megyek.

– Aztat én nem mondtam, leányom... aztat nem. Csupáncsak ki kell okumuláljuk, hogy mi módon.

– Ehun vagyok édesapám, elmék én véle! – köszörülte meg torkát a lány nagyobbik öccse.

– Ha münk túl vének vagyunk, fiam, te túl fiatal.

Tanakodtak, próbáltak megoldást találni, hogy lányuk elmehessen, de a veszélyt a lehető legkisebbre csökkentsék. Késő este feláltt a családfő az asztal mellől.

– Hunyjunk rá egyet, ejszen me’ Ámerika holnap es ott lesz.

A család minden tagja sokat forgolódott egész éjjel. Reggel aztán Bence, a nagyobbik fiú áltt elő az ötlettel:

– Úgy van, ahogy édesapám szólt az öste. Ámerika holnap es ott lészen, s tán két esztendő múlva es. Írj az embernek, néném, magyarázd el, hogy várunk pár esztendőt, míg pettyet én es legényebb leszek. Aztán elmék én véled! Addig es okítasz a táblán engemet, hátha szerencsét hoz nékem es.

Ebben aztán megegyeztek, mindannyian megnyugodtak és elkezdték készíteni a nagy útra Pirimarcsit és Bencét, miután a tengerentúlról megérkezett az igenlő válasz. Az idő repült, ugyanakkor néha úgy érezték vánszorgott, de letelt a két esztendő. Addigra alaposan felkészültek a fiatalok, a hajójegyek is megjöttek, levélben. Könnyes búcsút vettek a családtól és nekivágtak. Szerencsésen megérkeztek Amerikába, de addig közben a hajón olyasmi történt, amire nem számított egyikük sem. Jobban mondva olyasmik történtek, mert nem volt egyszerű útjuk, sőt, nevezhetjük kalandosnak is, mely nem volt könnymentes.

Alig foglalták el kabinjukat, éppen hogy elrendezgették holmijukat, amikor a hajó kifutott. Boldogan mosolyogtak össze, de azért legbelül szorongtak mindketten. A hajó nem volt elegáns, luxus jármű, sokkal inkább egyszerű polgárok utaztak rajta, de azért kellemesen volt berendezve minden kabin, no meg az étkezde is. A fedélzeten tágas tér volt sétálni és nyugágyak, apró asztalok székekkel, ha üldögélni kívántak az utasok. Pirimarcsi kérte öccsét, hogy szokjon hozzá a Piroska megszólításhoz, ami eleinte kicsit döcögösre sikerült, de aztán belejött a legény. Nagyokat sétáltak a fedélzeten, szóba elegyedtek a többiekkel, esténként csendesen beszélgető csoportok alakultak ki.

Öt napja voltak úton, nagyjából ennyi volt még hátra, amikor Bence megbetegedett. Hányással kezdődött és előbb tengeribetegségre gyanakodtak, de a tapasztalt utasok szerint mégsem lehetett az, hiszen eddig semmi baja nem volt. Estére belázasodott és szinte nem is volt magánál mire a hajóorvos meglátogatta. Piroska aggódva várt öccse kabinja előtt. Az orvos sokára lépett ki, gondterhelt arccal.

– Úgy tűnik vérhas. Márpedig ha az, akkor bizony magukat karanténba kell zárnunk, különben járvány tör ki a hajón.

A lány rémülten nézett rá. Karantén? Az mi a csuda? – gondolta magában.

– Kisasszony... – köszörülte meg torkát a doktor. – meg kell kérnem, hogy maradjon a kabinjában. Csupán az öccséhez járhat át. Gondoskodom arról, hogy megfelelő élelmet és ivóvizet kapjanak, valamint priznicet a láz ellen. Kérem üzenjen, ha magán is tünetek jelentkeznek.

Sokáig nézett a férfi után, felfogva a helyzet súlyosságát, majd belépett testvére kabinjába. Bence nyugtalanul, lázas eszméletlenségben hánykolódott keskeny ágyán. A lány nagyot, keserveset sóhajtott, zsebkendőjével letörölve öccse homlokát.

– Helyrehozlak, prücsök, helyre én, bizisten…

Három

A hajóút második fele bővelkedett könnyekben, félelemben, aggódásban. Bence három napon át kritikus állapotban volt. Szerencsére Piroska ( a szerző megjegyzése: maradjunk ennél, ha már ő maga kérte ) valamilyen csoda folytán nem fertőződött meg. Van ez így azokkal az emberekkel, akik semmivel sem törődve ápolnak súlyos, fertőző beteget. Márpedig a lány odaadással ápolta szeretett öccsét, igaz, amikor egy -egy keveset ő maga is ledőlt pihenni, nem tudott elaludni a sírástól. Az orvos ugyanis semmi jóval nem bíztatta.

De Bence friss levegőn, falusi kaszálókon edződött fiatal szervezete nem adta könnyen magát és negyedik nap magához tért, láza lement. A hajón csak egy utas betegedett meg a fiún kívül, egy matróz. De a karantén bizony kitartott az út végéig, mi több egy egész hetet még ott vesztegelt a kikötőben a hajó, senki se le se fel nem szállhatott. Amint az orvos meggyőződött arról, hogy mindkét beteg meggyógyult és más nem kapta el a kórt, szabadon távozhatott mindenki.

Az emberek elgyötrődtek a hosszú úttól és a ráadás egy hét karanténtól, de boldogan szálltak le a hajóról. Piroska és Bence utolsónak ért le. A legény még gyenge volt, lassan mozgott, bizonytalanul. Nem tudni, hogy miért, de nem várta őket a megígért férfi, akiről a levélben szó volt. Azért-e , mert a karantén miatt nem tudtak leszállni idejében, vagy amúgy sem lett volna ott, kideríteni immár nem tudták. A nyelvet egyikük sem bírta igazán, bár mindketten tanultak valamennyit az elutazásuk előtt, melyben nagy segítségükre volt a helybéli tanító, a beszéd használathoz ez még kevés volt.

Elveszetten álltak egymás mellett, kétségbeesve törve fejüket, mit tegyenek, hogyan tovább. Lassan alkonyodni kezdett, a kikötőben sötét, félelmetes alakok váltották fel a napközben itt sürgő-forgó munkásokat, utasokat. Hirtelen félelmet keltő lett a helyzet. Piroska odalépett egy idősebb nőhöz, aki láthatóan éppen várt valakire a csomagjai mellett. Minden angol tudását latba vetve, használva a gesztikuláció elemeit is, útbaigazítást kért tőle, afelől, hogy hol szállhatnának meg, olyan helyen, ami tiszta és biztonságos.

Szerencséjük volt, a hölgy ismerte a környéket, szívélyesen segített. Rövid gyaloglás után eljutottak egy kis szállodához, ami ugyan tisztaság terén hagyott kívánnivalót maga után, de csendes, nyugodt környéken feküdt. Sikerült is egy kétágyas szobát kivenniük. Elcsigázottan hurcolkodtak be és megbeszélték, hogy keresnek valami olcsó kisvendéglőt a környéken, ahol megvacsorázhatnak, majd haladéktalanul lefekszenek, másnap pedig felkeresik a címet, ami Piroska táskájában lapuló borítékon volt és ahol, reményeik szerint, megtalálják azt az embert, aki őket ide hívta. Volt elegendő pénzük, hála a lány egykori gazdájának, de amikor elindultak enni, csak éppen valamennyit vettek magukhoz, amivel kifizethetik a vacsorájukat. Piroska gondosan betette a kis kézitáskáját a pénzzel együtt a bőröndbe, ne legyen szem előtt, azzal elindultak.

Találtak is egy kis vendéglőt, aminek ráadásul magyar tulajdonosa volt. Meghallotta a magyar beszédet és maga lépett az asztalukhoz, jó estét kívánva. Messze az otthonuktól valóságos csodának élték ezt meg. Jóízűen megvacsoráztak, egészen felfrissültek a helyzettől. Sokáig beszélgettek a vendéglőssel, aki elmondta, hogy már tíz esztendeje jött ki Amerikába, egyedül. Nehezen jött össze a kis vendéglő megnyitása, most sem hoz valami fényes hasznot, de mégiscsak megél belőle.

A finom bornak és a magyar szónak köszönhetően a beszélgetés meghitté vált, úgy érezték, mintha ezer éve ismernék Gézát, a vendéglőst. Ők is elmesélték a történetüket, az egész históriát az elhunyt gazdáról, az örökségről, hogy miért jöttek el otthonról. A tulajdonos nagy érdeklődéssel hallgatta. Egyikük sem vette észre, hogy milyen kapzsiság csillant meg közben a szemében. Akkor sem fogtak gyanút, amikor így szólt hozzájuk:

– Ugyan, kedveseim! Hát miért szállnátok meg abban a mocskos hotelben? Csalóka ám az a nyugalom és csend, ami körülveszi! Áthozatom a holmitokat ide, itt biztonságban, tiszta helyen lesztek az emeleti kis lakosztályban, míg megtaláljátok azt, akit kerestek! Nem, nem! – emelte fel a kezét, amikor a fiatalok tiltakozni próbáltak. – Nem tűrök ellentmondást! Magyar a magyarnak tartozik ennyivel és slussz!

Azzal intett az egyik pincérnek:

– Józsikám, menj csak át, hozd el ennek a két gyereknek a holmiját és vidd fel a lakosztályba! Magyarok a drágáim, Józsikám, magyarok! No, mit szólsz? – és nyájasan mosolygott.

Józsi indult is, de a tulajdonos még utánaszólt:

– Várj csak, várj, majd elfelejtettem valamit– utánament és súgott valamit a fülébe, amit a testvérpár nem hallott, Józsi viszont bólintott, hogy megértette. Nem láthatták, mert már el is fordult, az arcán megjelenő gonosz vigyort.

Piroska és Bence kálváriája még csak most kezdődött el igazán. Hosszú ideig ez volt az egyetlen nyugodt estéjük, amit Amerikában töltöttek.

Négy

A vendéglős által felajánlott kis lakosztály valóban kellemesebb volt a lepukkant hotel szobájánál. Amint Józsi áthozta a holmijukat az elcsigázott fiatalok nyomban elbúcsúztak Gézától, aki felkísérte őket a szállásukra. Nem hagyta, hogy kifizessék a vacsorájukat, azzal érvelve, hogy hát úgyis itt lesznek pár napig, majd rendezik a dolgot. Piroska lelkesen felajánlotta, hogy amíg meg nem találják a címet, ahova valójában érkeztek volna, kénytelenek a tulajdonos szívességét elfogadni, segít akár a konyhán, akár a takarításban.

– Jól van, jól van, húsom-bogaram, most csak pihenjétek ki az út fáradalmait, reggel aztán kiegyezünk valamiben! – terelgette őket be a lakosztályba mézes-mázasan Géza. –Jó éjt, jó éjt, aludjatok, semmire ne legyen gondotok.

Két kis hálófülke és egy toalett, ennyiből állt az egész helyiség. Úgy aludtak, mint a bunda, csak reggel a vendéglőből felszűrödő zajok ébresztették előbb Bencét, majd Piroskát. A lány alaposan megmosdott, magára tekerte a fürdőben talált hatalmas törülközőt és míg öccse tisztálkodott, kibontotta a csomagot, hogy elővegye ruháit. Azonnal észrevette, hogy a kézitáskája, melyet előtte való este tett bele, nincs ott. Elhűlt benne a vér, egy gyors mozdulattal a csomag tartalmát a földre borította, hátha szállítás közben lentebb csúszott, de hiába kereste. Szédülni kezdett, alig tudta magát összeszedni, hogy el ne ájuljon, hiszen minden maradék pénzük, okmányaik oda lettek.

A cím! A cím sincs meg! Az is a kézitáskában volt! – hasított bele a felismerés, mint egy hegyes tőr. Nagy nehezen felállt, könnyektől elvakítva magára kapkodta ruháit, majd döngetni kezdte a fürdő ajtaját.

– Bence! Ügyekezz! Nyomban le kell mennünk, odalett a táskám!

A fiú vizesen lépett ki a sürgető hangra és megnyugtatóan szólt nővéréhez:

– Nyugudj má’ meg! ‘Sze ehun van né, széthánytál belüle mindent!

– Nem az, te tajdag! A kicsike, amibe’ a pénzt tettem! Mindenünk odalett! Édes ISttenem, édes jó Istenem!

Erre a szóra a legény is elsápadt, odalépett a széthányt holmikhoz és eszeveszetten keresni kezdte, persze mindhiába. Pillanatok alatt felöltözött ő is és lerohantak a vendéglőbe.

– Jó reggelt, magyarjaim! – köszöntötte őket nyájasan Géza. – Hova ez a sietség? Ég a ház?

Egymás szavába vágva, feldúltan mondták el, hogy mi történt. A férfi fejét csóválva ciccegett, pödörte bajszát.

– Lám, lám, megmondtam, hogy csalóka az a csend és nyugalom a hotelben… Józsi! Pattanj! Elmész feljelentést tenni a rendőrségen!

– Mi is megyünk! – mondták a riadt fiatalok, szinte egyszerre.

– Ugyan minek? A nyelvet épphogy csak dadogjátok, hasznotokat nem veheti a rendőrség. Majd Józsi elintézi! Gyertek, reggelizzetek. Közben megbeszéljük a hogyan továbbot.

Igazat kellett adjanak Gézának, hiszen tényleg nem tudtak volna tanúvallomást tenni a rendőrségen. Leültek az asztalhoz, de egy falat sem csűszott le a torkukon.

– Ide süssetek, magyarjaim. Amíg a rend őrei kinyomozzák mi lett a kis vagyonkátokkal, valamit ennetek is kell, valahol aludnotok kell. A lakosztályból sajnos ki kell jönnötök, azt az úri vendégeknek tartogatom. De gyertek velem, a hátsó udvaron van egy kis kunyhó, igaz, csak egy szobás, de ott ellehettek. Van mellette egy budi is, nem éppen fürdőszoba, de megteszi. Piroska, te majd felszolgálni segítesz, Bencikém pedig pakolja a nehéz holmikat, mint a sörös és boroshordók. Jó lesz így?

A két gyermek hallgatott egy darabig, aztán Bence szólalt meg:

– Köszönjük a segítségét, jó uram. Ejszen me’ más választásunk nincsen. Szorgalmas népek vagyunk, majd meglássa – ránézett nővérére, az sápadtan bólintott.

A kunyhó egyetlen szobája ragadt a mocsoktól. Piroska egyedül takarította ki, Bencét már be is fogta dolgozni Géza. A lánynak hagyott időt másnapig. A legény késő este ért hátra a kis szobájukba, hulla fáradtan, rosszkedvűen.

– Hallod -é, néném. Ez az ember erősen hamis! A sok mézesmázas beszédje után egész álló nap ordított nékem. Eccer még reá es csapott a fejemre. A kujakom esszeszorult, de hejába es ütöm meg, mi lészen vélünk, ha az uccára teszen? De te ne haggyad magadat, jó-e? Ha hezzád mer nyúlni, a belit kiontom!

– No, no édes öcsém, csak csínján a kiontással! Magad mondád, hogy uccára rakhat! Kibírjuk, együtt, fogunkat esszeszorítva, kibírjuk meglásd. Hátha keresésünkre indul az a sakkos ember… Vagy münk megtaláljuk…

De senki nem kereste őket, vagy ha mégis, nem jó helyen. Nekik pedig nem volt idejük arra, hogy kutassanak a férfi után, mert hajnaltól késő estig dolgoztatta Géza úr, aki ettől kezdve kikövetelte tőlük ezt a megszólítást.

Öt

A fiatalok nagyon sokat dolgoztak. Géza úr nem bánt velük kesztyűs kézzel, de ami a legrosszabb volt, fizetségként mindössze szállást és napi egy étkezést adott. Esténként tanakodtak egymás között, hogy mitévők legyenek. A cím, ahonnan a levelet küldték ugyan odaveszett, hiszen benne volt Piroska kézitáskájában, de a névre emlékeztek: Fehér János. Na de hol keressék ebben az óriási városban? Ráaadásul a nyelvtudásuk is csekély, nem tudnak kérdezősködni, illetve nem valószínű, hogy a választ megértik.

Egyik este már csak ketten voltak a vendéglőben, az utolsó vendég is elment, Géza úr és Józsi elvonultak aludni, miután mindketten alaposan felöntöttek a garatra. Nekik még dolguk volt, ki kellett takarítani, tisztára cserélni az abroszokat a másnapi nyitásra, elmosogatni, egyszóval amit egy ilyen helyen zárás után csinálni kell. A lány az utolsó asztalra terítette az abroszt, amikor meglátta, hogy az egyik széken ottmaradt egy újság. A hóna alá csapta és folytatta a munkát. Benci vette észre, hogy valamit szorongat a hóna alatt, kihúzta és elkezdett bohóckodni, hogy jobb kedvre derítse nővérét. Úgy tett, mintha felolvasna.

– Áj em Bence, áj em keresek jú, miszter sakkozó! Miszter Fehér, wer ár jú?

Piroska hahotázva figyelte, vicces volt, ahogy a kevéske angol szót, amit öccse bírt, keverte a magyarral. El akarta venni tőle a napilapot, de Bence nem adta. Fáradtságuk ellenére kergetőzni kezdtek az asztalok között, nagyokat kacagva. Végül a lány utolérte öccsét és kikapta kezéből a lepedőnyi lapot. Most ő nyitotta ki és már éppen felolvasásba kezdett, amikor megakadt a szeme valamin az utolsó előtti oldalon. Elkomolyodott.

– Benci! Gyere ide! Vége a játéknak! Nézd mit találtam! – és ujjával rábökött az újságra.

Egy sakktábla volt oda rajzolva, rajta bábuk. Alatta pár szavas írás. Gyorsan leoltották a lámpákat és hátramentek szerény kis kuckójukba. Piroska sietve vette elő rongyosra lapozott szótárukat, majd egyenként kikeresték a szavakat. Sakkfeladvány volt az, a pár szavas írás pedig így szólt: „ Hat héten keresztül közlünk egy-egy sakkfeladványt. Akik ez idő alatt megfejtik mind a hatot és a végén beküldik a megfejtést, azok között kisorsolunk egy nyereményt, ami a következő: a szerencsés nyertes, a napilap költségén részt vehet a regionális sakkversenyen, ami az év legnagyobb eseményei között szerepel, és aminek a fődíja 200 dollár, valamint örökös tagság a John Wihte, messze földön híres sakkcsapatában. A borítékra írják rá: Sakk. Ne feledjék az értesítési címet feltüntetni!”

Ahogy silabizálták az egymás mellé leírt szavakat Bence egyszerre csak felugrott.

– White! White! – kiáltotta és izgatottan le -fel kezdett rohangálni az apró szobában.

– Na és? Mit futkosol? Mi bajod, te legény?

– White! Az annyit jelent, fehér! Ezt tudom, egészen bizonyosan! Erre a szóra emlékezem.

– Na s osztán? Beszélj mát, te kajla, me’ megcsaplak!

– Hát Fehér! Mint az ember, aki idehítt münket, na! Nem érted?

Piroska tátott szájjal bámult rá, hosszú másodprecekig. Aztán megszólalt:

– Fehér… A John lehet János. Mintha annak idején a gazdám is néha így hítta vóna! Meglesz az emberünk! Benci! Bencikém! Hogy te milyen okas vagy!

Olytan izgatottak lettek, hogy alig aludtak valamicskét aznap éjjel. Hogyne! Hiszen nyomra bukkantak! De hol lehet ennek a sakkcsapatnak a székhelye? Honnan tudhatnák meg? A feladványok beküldéséhez csupán az újság postafiókja volt megadva, ott nem kereshetik.

– Néném! Te erőst jó sakkozó vónál! – csapott hirtelen a homlokára a legény . –Nézz reá arra a feladványra, aztán fejtsd meg! Küldjük bé, háha nyerünk!

– Ó, te balga! De hát hat héten át hogy a rossebbe jutunk újsághoz?

– Azt bízd csak ide! Tudom ki hagyta ott ma este! Kedves kis öregember, majd elkérem tőle, ha kiolvasta! Mindennap itt vacsorál!

Kiugrottak az ágyból, egyszerre értek az asztalhoz, ahol az újság hevert. Piroska percek alatt megfejtette a feladványt. Aztán óvatosan körbevágták, ráragasztották egy papírlapra, majd alá rajzolták a megfejtést. Eltették az asztalfiókba. Végre ezek után el tudtak aludni. Attól a naptól kezdve sokkal jobb kedvvel dolgoztak. Várták a pénteket, amikor érkezik a következő feladvány. Bencének nem került sok fáradozásába elkérni az öregúrtól az újságot, bár első alkalommal nehézkesen értette meg a bácsi, hogy mit szeretne a fiú, de amint felfogta, szívélyesen átnyújtotta.

– Of course, here you go, you can have it. I’ve already read it! If you’d like, I can give it to you every day! ( Persze, itt van, vigye csak, én már elolvastam! Ha szeretné, mindennap önnek adom!)

És ez így ment hétről hétre. A lány megfejtette a feladványt, majd lerajzolták a papírra, eltették a fiókba a többi mellé. Hatodik hét végén aztán már csak azt kellett kitalálják, hogy honnan szerezzenek borítékot és bélyeget, hogy beküldhessék a szerkesztőségbe. Fizetést ugyanis a két hónap alatt, mióta itt voltak, nem kaptak, eddig csak a szállásért és a csekély ételért, ami megmaradt esténként a vendégek után, dolgoztak. Ráadásul valamelyikük munkaidőben kellett elvigye postára a borítékot, ami egyelőre szintén kivitelezhetetlennek tűnt, hisz yitástól zárásig dolgoztak.

De a szerencse rájuk mosolygott vasárnap este, majd rögtön utána hétfőn reggeliben is. Vasárnap is, mint mindennap, az újságos öregúr ott vacsorázott. Amikor Piroska kivitte neki a desszertet, a bácsi mosolyogva nyújtotta át az előző napi lapszámot. A lány nem akarta elvenni, nem volt szüksége rá, ezért csak egy elhárító mozdulatot tett. De váratlanul az öregúr megszólalt, ráaadásul magyarul:

– Vegye csak el, kislány. A lapok között talál egy felbélyegzett borítékot. Küldjék be azokat a feladványokat… – azzal felállt és mielőtt Piroska a döbbenetből magához tért volna, kisétált az ajtón.

A lány sokáig nézett utána és egymást kergették fejében a gondolatok. Ki ez a bácsi? Ha beszél magyarul, miért értetlenkedett, amikor Bence első alkalommal elkérte az újságot? Honnan tudja, hogy a sakkfeladványokat megfejtették, hogy el akarják küldeni, hogy nincs pénzük rá? Csupa , csupa talány…

Hat

Csak miután végeztek és a szobájukba mentek, nyitották szét az újságot. A boríték, felbélyegezve, sőt megcímezve, valóban ott volt. Igenám, de valami lapult benne, nem volt üres. Piroska belenézett és a lélegzete is elállt. A vaskos pénzköteget és a papírfecnit bámulta, míg öccse rá nem szólt:

– No, ejszen me’ lüdércet lácc?

– Pénzt, ecsém, pénzt… – suttogta a lány.

Kivette a cetlit és felolvasta. A következő állt benne: „ Gyermekeim! Ne csodálkozzanak, megvan az okom rá, miért adom maguknak ezt az összeget. Használják fel céljaikra. Még jelentkezem!” Elképedve, ugyanakkor boldogan néztek egymásra. A pénzt elrejtették, megbeszélték, hogy nem kapkodnak, hanem másnap feladják a megfejtéseket, mert pénz ide vagy oda, a nyelvtudásuk még mindig hagyott kivánnivalót maga után, a sakkfeladványok pedig elvezethetik Fehér Jánoshoz őket.

Másnap hajnalban, még mielőtt Géza úr és hű csatlósa, Józsi, felébredtek volna, Bence kisurrant a postára, feladta a levelet.

– No, magyarok Istene, segíccsél meg münket! – fohászkodott egyet a legény a szürke égre emelve tekintetét, azzal visszasietett a vendéglőbe.

Attól kezdve nagyon figyelték a postást és valahányszor meglátták, egyikük elé sietett, remélve, hogy számukra is hoz valamit, nem csak Géza úrnak. Józsi egészen megszokta, hogy nem ő kell átvegye a küldeményeket, mint mindig, lusta ember lévén még örült is, hogy más megteszi helyette.

Ami egészen összezavarta őket és sokat tanakodtak a megfejtésen, az az volt, hogy az öregúr többé nem jelentkezett. Nem járt már vacsorázni esténként, nem is üzent senkitől. El nem tudták képzelni, mi indította őt e jócselekedetre, honnan tudott a dolgaikról, céljaikról, hiszen beszélgetni a vendégekkel nem volt idejük, de napközben még egymással sem igen tudtak szót váltani.

A napok hetekké duzzadtak, már eltelt jó sok idő és ők már lemondtak arról, hogy megnyerjék a sakkfeladvánnyal a fődíjat és így rábukkanjanak Fehér Jánosra, azaz John White -ra. Abban egyeztek meg, hogy továbbra is szorgosan tanulnak, beszélgetnek egymással angolul, majd amikor úgy érzik, hogy boldogulnak, az öregúrtól kapott pénzzel szépen elindulnak, anélkül, hogy bárkinek is szólnának. Tudták, ugyanis, hogy nem könnyen engednék el őket innen.

Majd kitudakolják az újság székhelyének a címét és ott talán megkapják a kellő útmutatást a sakkszövetséghez. De ha mégsem járnak ily módon sikerrel, majd kitalálnak valami mást, csak megszabaduljanak ebből a pokolból, ahol, ha nem tesznek valamit, életük végéig húzhatják az igát. Akkor aztán szabadon mozoghatnak, terveket szőhetnek.

Egy reggel Bence meglátta a postást, amint kotorászik a táskájában a vendéglő előtt és kirohant. A leveleket átnézve csalódottan vette tudomásul, hogy nekik már megint nem érkezett semmi. Letette hát a küldeményeket a pult sarkára és indult tovább dolgozni. De alig tett meg pár lépést, amikor meghallotta, hogy a postás bekiabál!

– Miszter! Itt van még egy levél, nem vettem észre az imént!

Bence sarkonfordult és az ajtó felé iramodott, de ezúttal Józsi gyorsabb volt nála. A legény megállt és figyelte a másik arcát, aki szemöldökét ráncolva nézte a borítékot. Kis idő múlva felnézett és tekintete egyenesen Bence szemébe fúródott. Széles, gonosz vigyor terült szét lapos pofáján.

– Nocsak! Levelet vártatok? Ugyan kitől? Ki tudja, hogy itt vagytok? Ej, ej, te fiú! Nem szép dolog visszaélni Géza úr jóságával! Lám, munkát, szállást, ételt ad nektek. Na, majd ő eldönti mi legyen e levél sorsa! – azzal faképnél hagyta a dühtől kipirult Bencét.

Piroska, aki éppen arra haladt el, egy jókora, megrakott tálcával, megállt. Öccsével ellentétben ő elsápadt. Ott állt, falfehéren, a tálca lassan kicsúszott kezéből. A rajta lévő edények csörömpölve értek földet.

Hét

Elhatározták, hogy nincs mire várniuk tovább, minek utána Géza úr többszöri könyörgésük ellenére sem volt hajlandó a levelet átadni nekik. Menniük kell, ez immár nem volt kérdéses. Csupán a hogyant kellett kitalálniuk, mert az azért nem volt annyira egyszerű. A zárást mindig Józsi intézte. Miután elment az utolsó vendég is, lehúzta a vasredőnyt és bezárta az ajtót, majd zsebre vágta a kulcsot. A kis udvarról, ahol a kuckójuk állt, lehetetlen volt kijutni, hiszen tűzfalak vették körül.

Csakis a vendéglőn keresztül lehetett volna távozni. Nappal vagy egyiküknek volt szabad kimenni, vagy másikuknak, de többnyire csak a legényt szalasztották ezt azt elintézni. Tudták a gazemberek, hogy egymást nem hagyják a testvérek. Ráadásul irataik is odalettek, a tolvajban annyi becsület sem volt, hogy azt visszajuttassa. Ők nem tudták, hogy Géza úrnál lapulnak a papírok. Fél éjszakákon át tanakodtak, mitévők legyenek. Azzal tisztában voltak hogy hiába is kérnék szépszerivel a tulajt, hogy eressze útjukra, mert túl sok a munka, ráadásul ők pénzt sem kapnak. Még ilyen alkalmazottakat nem talál a vendéglős, akik ingyen húznák az igát.

Ráadásul kevéske holmijukról is le kellene mondaniuk, ha netán alkalmuk lenne kisurrani valahogyan. Tényleg nem volt sok mindenük, de hát az ember azt félti, amije van. Ők a ruhaneműiket, pár könyvet, ilyesmit hagytak volna hátra. Amiót Géza úr kezébe kapta a levelet, mely a fiataloknak szólt, még jobban hajtotta őket és még szigorúbb volt hozzájuk. De mit is beszélek? Bár csak szigorú lett volna! Sokkal inkább kegyetlenül bánt velük. Még kevesebb ételt adott nekik, és ha valami nem tetszett őméltóságának, még oda is csapott, Bencére ököllel, Piroskára tenyérrel.

Végül döntöttek: lemondanak a holmijukról, el kell menniük innen, mindenáron, mert ez az élet kibírhatatlan. Elhatározták, hogy amikor Bencét átküldik a henteshez a heti húsrendelést leadni, nem tér vissza. Piroska rá tizenöt- húsz percre menjen utána, ejtse szerét, hogy kijusson az utcára. Öccse a sarkon várja majd és usgyi, szaladnak, ahogy csak bírnak. Ha szerencséjük van, nem veszi észre Józsi a szökést, csak későn, addigra messze járnak majd. Géza úr gyakran merült el vendégeivel hosszú beszélgetésekben és olyankor percről percre részegebb lett, ugyanis bor mellett tárgyalták a politikát. Tehát ő nem jelent gondot.

Elérkezett a várva várt hétfői nap. Józsi átadta a cédulát, amin a lista állt, Bencének és egy fenékenbillentéssel kitessékelte az ajtón, utána kiáltva, hogy igyekezzen vissza, sok a munka. Piroska feszülten végezte tovább a dolgát. A vendéglő leghátsóbb sarkában volt éppen, amikor észrevette, hogy Józsi elindult a mosdó felé. „ Éppen idejében“ – gondolta a lány, mert lassan a húsz perc is letelt. Gyorsan letette a kezében lévő tálcát a legközelebbi asztalra és sietős léptekkel megindult a bejárat felé. Már majdnem elérte az ajtót, amikor Józsi hangja felcsattant:

– Hova - hova, kisasszony?

Piroska nem nézett hátra. Felrántotta az ajtót és rohanni kezdett. Már látta Bencét, amint a sarkon állva várja, amikor Józsi utolérte. A hajától fogva rántotta vissza, amitől a lány elvesztette az egyensúlyát elesett. A kegyetlen pincér nem engedte el a lány lófarkát, attól fogva húzta visszafelé, éktelenül káromkodva és nem törődve az emberekkel, akik megrökönyödve bámulták.

– Fuss, Bence! Ne gyere vissza! Fuss, az Isten szerelmére! – sikította torka szakadtából Piroska, amikor látta, hogy az öccse elindulna feléjük.

A legény megtorpant, pár pillanatig tétovázott, majd megfordult és elszaladt. Arra gondolt, hogy segítséget kér valakitől, valahol, maga sem tudta hol és kitől. De amikor elég messzire ért és megállt, megriadt a gondolattól, hogy bárkivel is beszéljen. Hiszen nem is tud angolul annyira! Ráadásul a rendőrségre sem mert menni papírok nélkül, nehogy fogva tartsák és akkor a nővérének semmiképp nem tudna segíteni.

Leült egy padra, hogy kifújja magát. Nagyon bántotta a helyzet, kétségbe volt esve. „Há’ miféle legény vagyok én? Otthagytam, elmenekültem…“ – tépelődött. „Visszamegyek, lesz ami lesz.“ azzal felállt a padról és lehajtott fejjel, végtelen bánattal a szívében, visszaballagott.

A vendéglő tele volt, Józsi futkosott egyedül az asztalok között. Nem vette észre Bencét, aki szemével testvérét kereste, de sehol sem látta. Kihúzta magát és átsietett a termen. Józsi már csak a hátát látta, amint kisurrant a hátsó udvarra. „Úgy, úgy, az anyád szemit! Csakhogy visszajöttél! “ – gondolta és elvigyorodott.

Bence a nővérét a kuckójukban találta, ájultan. Teste, arca tele volt ütésnyomokkal. Gyorsan letérdelt hozzá, majd azzal a lendülettel fel is ugrott. Egy tálban vizet hozott, elkezdte lemosni Piroska arcáról a vért, közben szólongatta. De mindhiába, válasz nem érkezett. Felnyalábolta az ájult lányt és az ágyba fektette, ott folytatta a mosdatást. Amikor végzett felegyenesedett és szívszakadva, de száraz szemekkel nézte mit műveltek szeretett testvérével.

– Megölöm! Kiontom a belit, esküszöm az élő Istenre! – suttogta maga elé és elviharzott a vendéglő felé, menet közben előkapva bicskáját.

Nyolc

Bencét hajtotta a dühe, kezében bicskával rohant át az udvaron. Felrántotta a vendéglő ajtaját, de ott megtorpant attól a hétköznapi légkörtől, ami fogadta. Emberek ettek, ittak, intettek a pincérnek, kacarásztak, beszélgettek. Rossz érzés töltötte el attól, hogy a világ tengelye nem fordult ki a történések hatására, halad tovább az élet, pedig az égnek kellene leszakadnia ekkora baj láttán.

Ugyanakkor az nyilalt belé, hogy ha ő most ide beront, nekitámad Józsinak, esetleg tényleg megöli, akkor Piroska ott marad az ágyban, senki rá se néz, nem lesz ki gondozza, talpra állítsa. „ Csillapodj, Bence, nyughass. Hideg fejjel kell gondolkodj. “ – gondolta magában és lassan, csendesen visszacsukta az ajtót.

Megfordult és végtelen szomorúsággal a szívében visszatért a kuckójukba. Közben arra gondolt, milyen nagy szerencse a szerencsétlenségben, hogy nem engedték el nővérét egyedül a nagyvilágba. Ugyan most sem alakul valami fényesen a sorsuk, de legalább nincs egyedül a leány. Halkan lépett vissza az ágyhoz és suttogva mondta:

– Lehűtöttem magamban az indulatot, édes néném… Ne búsulj, megszökünk münk innét, csak éppeg jöjjél helyre. – A leány szeme megrebbent, de nem nyílt ki.

Attól kezdve a legény bejárt napközben dolgozni, de amikor csak tehette, átszaladt a kuckóhoz a nővéréhez. Piroska második nap hajnalban tért magához, de sokáig nem tudott felkelni az ágyból. Bence szeretettel gondozta, végül bő három hét múlva már felült és attól fogva rohamosan javult. Fiatal, erős szervezete nem adta fel könnyen a harcot, ez volt a szerencséje. A bal szeme sarkában ott maradt egy heg, ami még bájosabban emelte ki szépségét.

Józsi időközben megnyugodott abban a tudatban, hogy alaposan móresre tanította őket. Cseppett sem csodálkozott azon, hogy Bence milyen csendes lett, milyen lelkiismeretesen végezte munkáját, természtesnek vette a dolgot. Nem tudta, hogy közben a testvérpár tervet sző a szökésre, csakhogy valóban tanultak a történtekből, most sokkal megfontoltabban vágtak bele a megvalósításba. Idő múlásával Piroska is visszaállt a munkába, semmiféle jelét nem adták annak, hogy elégedetlenek lennének bármivel is.

Éjjel egy-két óráig is tanulták a nyelvet, egymás között is angolul beszéltek ilyenkor, belátva, hogy az a pár szó, amit a munkájuk során használnak, nem elegendő, nem viszi előre őket. Szépen haladtak, mind magabiztosabban törtek utat a céljuk felé, már csak a kivitelezés volt hátra.

Bence az egyik fuvarostól, aki a sörös hordókat szokta szállítani, altatóport kapott. Összebarátkoztak az idők során és a férfi dicsérte a legény nyelvbéli haladását. Egy alkalommal elmesélte a fuvaros, hogy milyen rossz alvó volt, de a patikus adott neki altatóport, amitől immár úgy alszik mint egy csecsemő. Bence kapott az alkalmon és megkérte, ugyan szerezzen neki is, mert a testvére igen nyugtalanul tölti az éjjeleket és nappal alig tudja a feladatát ellátni, olyan fáradt. A fuvaros szíves örömest segített, megkedvelte a szorgalmas, csendes magyar legényt.

Már csak a megfelelő pillanatra vártak, ami több tényező együttállását jelentette. Először is egy olyan estén kellett véghez vinniük, amikor már Géza úr lefeküdt, csak Józsi maradt azzal a pár vendéggel, akiknek nem akaródzott hazamennie. Aztán meg kellett várniuk, míg a vendégek távozása után Józsi nekiáll meginni a napi három felesét és két korsó sörét, amit egyik este sem hagyott ki. Ráadásul úgy kellett rendezni, hogy Bencétől kérje a sör lecsapolását, hogy az altatót bele tudja csempészni. Egy keddi estén aztán sikerült is elrendezni a dolgot. Józsi a pultra borulva aludt el.

Hátramentek a holmijukért, majd kivették a pincér zsebéből a kulcsot és elsiettek. Boldogan vágtak neki az ismeretlennek, a szabdság öröme tüzelt bennük. A pénzből, amit az öregúrtól kaptak, futotta rendes szállásra. Az átélt izgalmaktól sokáig nem tudtak elaludni az apró, kétágyas motelszobában, mely elég messze esett Géza úr vendéglőjétől, ahhoz, hogy ne kelljen tartaniuk attól, hogy rájuk akadnak. Elhatározták, hogy másnap felkeresik a szerkesztőséget, ahol a sakkversenyt meghirdették. Nem a nyeremény kedvéért, hiszen arról valószínűleg lecsúsztak, hanem a címért, ami Fehér Jánoshoz vezeti majd őket.

De mister John White-hoz nem volt olyan egyszerű eljutniuk, mint ahogyan gondolták. Hosszú, kalandos, cseppett sem veszélymentes út állt még előttük.

Kilenc

Másnap frissen, jókedvűen vágtak neki terveik megvalósításához. Már ideje lett volna, hogy megérkezzenek eredeti céljukhoz. Szerencsére az angol nyelvtudásuk jelentősen javult így, sok kérdezősködés árán ugyan, de még a délelőtt folyamán sikerült eljutniuk az újság szerkesztőségbe. Hatalmas, a felhőkbe nyúló, csupa acél és üveg épületben székelt a napilap. Piroska és Bence egy ideig kivülről csodálták a monstrumot, aztán úgy léptek be, olyan óvatosan, mintha attól féltek volna, hogy kárt tesznek a csillogásában.

Egyenruhás portás állta útjukat és bár udvariasan kérdezte meg tőlük hogy kit keresnek, hova igyekeznek, a tekintete lenéző, már-már megvető volt. Hebegve próbálták elmagyarázni jövetelük célját, talán meg is értette volna a férfi, ha érdekli őt a mondandójuk. De figyelmét elterelte egy elegánsan öltözött fiatalember, aki nagy lendülettel lépett be az üvegajtón. Látszott rajta, hogy otthonosan érzi magát, fesztelenül mozgott és úgy nézett körül, ahogy csak olyanok tudnak, akik büszkék a tulajdonukra. Szemével szinte simogatta az épület falait.

– Good afternoon, Thomas! – köszönt hangosan oda a portásnak. – Hogy van ma? Minden rendben?

– Good afternoon, mister! Igen, minden a legnagyobb rendben! – válaszolt a másik és szemében a megvetést alázat váltotta fel.

A testvérek egymásra néztek, a leány halkan szólt:

– Ejsze maga az igazgató ez az ember!

Ugyan csendesen beszélt, az elegáns fiatalember mégis meghallotta és szemöldökét felhúzva, csodálkozó arckifejezéssel fordult feléjük.

– Csak nem magyarok? – tette fel a kérdést hibátlan magyar kiejtéssel.

– De igen… – válaszolt Bence, nem valami nagy lelkesedéssel a hangjában, mert azonnal az első napjuk jutott eszébe, amikor Géza úr is így fordult feléjük. Gyanakodva figyelte az idegent.

– Nahát! Én is az volnék, bár itt születtem. A szüleim vándoroltak ki, még friss házasokként. Jöjjenek, kövessenek! Thomas, főzessen nekünk teát, küldje az irodámba! – vetette oda a portásnak, aki most már egészen kedvesen nézett a testvérpárra.

– Igenis, mister, máris! – felelte hajbókolva.

A fiatalamber energikus léptekkel indult a széles lépcső felé, Piroska és Bence tétován próbált a sarkában maradni. Világos, nagy szobába vezette őket, melynek ablaka előtt faragott íróasztal volt.

– Belovszky Tivadar vagyok, szolgálatjukra! Enyém ez a kóceráj. Édesapám tette le az alapjait az újságnak, én folytatom. Most már egész nagy nevünk van a szakmában. Foglaljanak helyet kérem – mutatott a fotelek felé.

Bence megkönnyebült. Hogyha ilyen nagy újság tulajdonosa Tivadar, akkor csak nem viselkedik úgy, mint Géza úr. Bemutatkoztak ők is és Piroska rátért a tárgyra. Eredetileg csak érdeklődni akart, hogy jutnak el a céljukig, de végül úgy belemelegedett a mondandójába, hogy töviről hegyire mindent elmesélt.

– Ej, de naivak vagytok, gyerekek! – csapta össze tenyerét Tivadar, áttérve a tegeződésre. –Egyértelmű, hogy hol találjátok az iratokat, a pénzeteket! Bár a pénz meglétében már nem vagyok annyira biztos… Sebaj! Majd utánajárunk! Egyelőre maradjunk a témánál….

– Hogy érti azt, hogy egyértelmű? – vágott a szavába Bence.

– Hát Géza úr a ludas! Mit gondoltok, miért Józsit, vagy hogy is hívják a pincérét, küldte a holmitok után? Gondolkodjatok! De ne aggódjatok, majd odaküldök pár embert, visszaszerzik legalább az iratokat. John White jó ismerősöm, apám barátja. Most Európában tartozkódik, ha jól tudom egy hónap múlva tér vissza. Addig a vendégeim vagytok! – tette hozzá széle mosollyal.

– Igazán kedves, uram, de nem fogadhatjuk el ezt a szívességet… – húzta ki magát Piroska.

– Ugyan, ugyan, kislány, dehogynem!

Tivadar addig beszélt, míg meggyőzte őket, hogy náluk, az ő házukban lesznek a legnagyobb biztonságban, míg John White visszatér. Aztán végigmérte őket, mintha csak most döbbent volna rá, milyen ütött-kopott ruhákban vannak.

– A sarkon van egy hatalmas áruház. Most menjetek el oda, vásároljatok be, ne fogjátok magatokat vissza, írassátok a számlámhoz. Tisztességes öltözékre van szükségetek. Este aztán kitérünk a részletekre, most rengeteg tennivalóm van. – Egy kis cédulára firkantotta a címet, ahova bevásárlás után mehetnek. – Itt élek öreg szüleimmel. Este találkozunk!

A fiatalok tiltakozni próbáltak, de Tivadar rövidre zárta a vitát, azzal, hogy nincs több ideje rájuk, végül belátták, hogy jól fog most, ha valaki a szárnyai alá veszi őket. Egészen jókedvűen indultak az áruház felé, úgy érezték végre kimozdult az ügyük a holtpontról. Ott aztán szétváltak és Piroska betért a női osztályra, Bence a férfiak számára fenntartott részre. Megbeszélték, hogy körülbelül egy óra múlva találkoznak a bejáratnál.

A bőséges kínálat és az, hogy Tivadar nevére megnyílt minden előttük, elkápráztatta mindkettőjüket. Piroska élvezettel vásárolgatott. Ugyan nem költekezett esztelenül, mégis, mire végzett három, ruhaneművel és egyéb kiegészítővel teli táska volt a kezében. A bejárat előtt leült egy padra. Kicsit elcsodálkozott, hogy Bence még nincs ott, de arra gondolt, bizonyára elbámészkodott a sok polc között, majd csak megérkezik. Elnézte a sürgő forgó embereket, ahogy ki-be járnak az áruház ajtaján, egészen beleszédült a sürgölődést figyelve.

Egy óra múlva már aggódni kezdett, hogy Benci még mindig nem jött meg. Felállt és határozott léptekkel elindult a férfiosztály felé. Bátortalanul lépett be, de senki rá sem hederített. Sokáig jött-ment a polcok között, ám öccsét sehol nem találta. Aztán visszasietett a bejárathoz, hátha elkerülték egymást. De Bence nem várt rá. Visszaült a padra, most már nagyon nyugtalan lett. Elhatározta, hogy nem mozdul innen, hiszen ide beszélték meg a találkozót.

Amikor pár óra múlva bezárt az áruház, már kétségbeesetten érezte, hogy valami történt az öccsével. Nem volt mire várnia tovább, így elindult a cédulán szereplő cím felé. Tivadar már otthon volt. Piroska ekkor könnyeivel küzködve mesélte el, hogy Benci eltűnt. A férfi nyugtatgatta, hogy majd utánanézet, keresteti, és bevezette az ebédlőbe, ahol szülei voltak. Kedvesen mosolyogva fogadták, ők is próbálták megnyugtatni, hogy biztosan hamarosan megérkezik az öccse is.

De Bence másnapra sem érkezett meg. Hetek teltek el aztán úgy, hogy hiába várták, hiába keresték, Piroska pedig mind jobban elkeseredett.

Tíz

A napok hetekké duzzadtak és Bencéről semmi hír nem érkezett. Tivadar, állítása szerint, minden követ megmozgatott, hogy megtalálják, mindeddig sikertelenül. Piroska elveszetten ténfergett a nagy házban, hogy gondolatait elterelje, néha beállt a konyhába, a szakácsnőnek segíteni. Ezt a család nem nézte jó szemmel, de belátták, hogy jobb, mintha állandóan sírna. Akadtak napok, amikor ő is nekivágott, járta a környékbeli utcákat, hátha rábukkan öccsére. De nem szívesen hagyta el azt a házat, ahova visszavárták Bencét.

Egy szép napon aztán Tivadar bejelentette, hogy estére Fehér Jánost várják vacsorára, aki visszatért az útjáról. A férfi igencsak megörült Piroskának, azonnal tervezgetni kezdte azt, hogy hol, milyen híres versenyeken tegye próbára a lány tudását. Jól emlékezett zsenialitására, így hát nem is gondolt arra, hogy szükség lenne további tanításra. Piroska határozottan kijelentette, hogy addig nem szívesen utazgat, míg az öccséről ki nem derül, hogy mi történt vele. Sehogy sem tudták rávenni az ellenkezőjére, egészen addig, míg Fehér Jánosnak egy jó megoldás eszébe nem jutott. Nevezetesen az, hogy ahányszor Piroska versenyt nyer, annyiszor adnak hírt az újságban erről, melléírva, hogy kétségbeesetten keresi öccsét, természetesen személyleírással, valamint az egyetlen fénykép közlésével, mely Piroskánál volt.

Így hát elkezdődött a leány pályafutása a sakk terén. Minden tudását összeszedve játszott, igaz, az első pár versenyen csupán középmezőnyben végzett. De a gyakorlat megtette hatását, mind jobban teljesített, míg végül megszületett az első győzelme. Fehér János állta a szavát, kikerült az újságba Bence fotográfiája, személyleírása, a felhívással, hogy nővére kétségbeesetten keresi.

Jim ma reggel is úgy ébredt, hogy zúg a feje, fázik és éhes. Tudta, hogy csak az segít rajta, ha italhoz jut. Előbb körbejárta megszokott helyeit, ahonnan egy kis potya leeshet, de sehol nem volt szerencséje. Kábán ténfergett ide-oda, még koldulni is leült a vasút közelében, pedig azt utálta. Inkább lopott, mint koldult, de ma reggel nem adódott alkalom az előbbire. Valami kis aprót sikerült is összekunyerálnia és amint megvolt a pohár whiskyre valója, be is tért Maryhez, a lepukkant talponállóba.

Jólesően terjedt szét benne az alkohol melege. Mary jókedvében volt, bőven mérte az italt neki. Jim elgondolkodva forgatta üres poharát, keserű mosollyal ajka szegletében. Lám, hova jutott, milyen mélyre sülyedt alig pár esztendő alatt. Úgy tűnt, hogy egy másik ember élete volt az, amikor még a hajógyárban dolgozott, könyvelőként. Mindennap bejárt, végezte a feladatát, esténként nyugodtan hajtotta álomra fejét apró kis hónapos szobájában, miután Lizzyt cukrászdába és moziba vitte. Nősülni készült, csak éppen kevés volt a jövedelme, a lány pedig nem volt hajlandó addig hozzámenni, míg kissé össze nem szedi magát anyagilag.

Spórolgatott ő szerény kis fizetéséből, de csak nem vastagodott a tárcája. Míg Lizzy ki nem találta a csalást. Addig duruzsolt a fülébe, hogy megtehetné, úgy lophatna a hajógyár kasszájából, hogy senki észre sem venné, hiszen az ő kezén fut át minden cent, míg meg nem tette az első lépéseket. És valóban szépen gyűlt a pénze, már az esküvő napját is kitűzték, amikor lebukott. Mai napig nem jött rá, hogy történhetett, mit számolt el, ki vette észre a hiányt, de tény: börtönben kötött ki. Szabadulása után nem tudott elhelyezkedni sehol, szállását kiadták másnak, pénze odalett, így rákényszerült arra, hogy az utcán éljen. Lizzy persze szóba sem állt vele, egy nagydarab fickó csapta neki a szelet amióta Jim dutyiba került. Innen már nem volt megállás, gurult lefelé a lejtőn, mind nagyobb sebességgel.

– Mary! Acca még egy pohárral, behozom az árát holnap!

– Behozod te, be! Na, sipirc ki innét, ez egy tisztességes hely! – mordult rá a kancsal, nagydarab asszony. – Húzd a csíkot, Jim, mert kapsz egy pofont az uramtó’!

Lehajtott fejjel kullogott ki a talponállóból. Gyomrát marni kezdte az éhség. Majd Lazar kifőzdéjénél talál valamit a tegnap esti maradékból, gondolta és arra vette az irányt. A kifőzde szemetesében mindig akadt valami kis ételmaradék, ez mentett meg sok hajléktalant a környéken az éhenveszéstől. Csak idejében kellett odaérni, míg mások ki nem ürítik. Most is ott kotorászott Tim, az a fura kölyök, aki a nevét sem tudta. Ő nevezte el Timnek. Kicsit a szárnyai alá is vette, hiszen olyan elveszett volt, amikor melléje szegődött, hogy megszánta.

– ‘reggelt, Tim! – köszönt rá a fiúra.

–’reggelt Jim! Enni jöttél? Nem sok van már…

– Sebaj, majd holnap korábban jövök. Találtál valamit?

– Keveset. Azt a zöld szemetest még nem néztem át.

– No, majd én…

Jim kutatni kezdett a kukában. Vegyesen volt beledobálva minden, még a törött poharak cserepeire is ügyelni kellett, nehogy megvágja magát. Kezébe akadt egy régebbi újság, szépen kismította a másik kuka tetején, hogy oda gyűjtse a zsákmányát. A következő pillanatban meglepetten kiáltott fel:

– Tim! Timy! Gyer’ ide, szedd a csülkeid! Téged keresnek!

Tim csodálkozva nézett körül. Senki nem volt a közelükben, aki őt kereste volna, de azért odalépett Jimhez. Az izgatottan mutatta a félig elázott újság cikkét, mely alatt a Tim fotográfiája állt. A szöveg felette a kövtkező:

„ A sakkbajnok kétségbeesetten keresi öccsét! Aki látta, adjon hírt a szerkesztőségben! A nyomravezető jutalomban részesül!“

Tim dermedten állt, kezében az újsággal és farkasszemet nézett az arcmásával.

Tizenegy

Piroska győzelme nagy port kavart a sakkvilágban. Hirtelen mindenki tudni akarta, hogy ki ő, honnan került elő. De őt a győzelem előtt, jobban mondva mindenek előtt az tartotta izgalomban, hogy vajon jelentkezik-e valaki, aki látta az öccsét, hallott felőle.

A győzelem másnapján Fehér János széles mosollyal, kicsattanó jókedvvel jelent meg Tivadaréknál. Hosszasan szorongatta a lány kezét, meleg szeretettel mondta, hogy ő bizony tudta: egy zseni lakozik a szerény, ám gyönyörű külső mögött. Kérte Piroskát, fáradjon be az újság szerkesztőségébe, ahol a legjobb újságíró várja egy interjúra.

– Ugyan mit mondhatnék neki? – kérdezte a leány, miközben gondolatai ismét Bence körül forogtak. – Nincs ezen mit elemezni. Szerencsém volt és kész.

– Jaj, kedvesem, a sakkhoz vajmi kevés köze van a szerencsének! Ez a magácska tudása, a zsenialitása! Kérem, tegye ezt meg, hiszen az emberek kíváncsiak arra, ki lehet ön! A riporter majd kérdéseket tesz fel, csak válaszolnia kell...

Piroska habozott. Tivadar édesanyja, a reszketeg kis, hófehér hajú öregasszony szólalt meg:

– Menj csak, leányom, menj. Akár belefoglalhatnád a válaszaidba azt is, hogy keresed az öcsédet! Ki tudja... Ezzel előmozdíthatnád az ügyet!

A leány szeme felcsillant erre az eshetőségre. Csakugyan! Minden apró dolgot felhasználhat erre! Hogy neki ez miért is nem jutott eszébe?

– Mikor kellene bemennem a szerkesztőségbe?

– Akár már ma, kora délután! – csapott le rögtön Fehér János. – Két óra megfelelne?

– Igen! Intézkedhet. – válaszolta Piroska. Majd, mivel úgy érezte, hogy túlságosan parancsolóan hangzott az utóbbi szó, hozzátette: – Kérem...

A férfi kiviharzott a házból. A leány készülődni kezdett, hiszen hamarosan indulnia kell.

Tim sokáig meredt saját képmására. Sakkbajnok. Ez a szó halvány emlékképet idézett fel benne. Egy szép lány képét, akit ő, ebben egészen bizonyos volt, mérhetetlenül szeretett. De alig villant fel valami, már tova is illant. Bosszankodva rázta meg a fejét. Jim hangja rángatta vissza a valóságba:

– Öcsém! Egy sakkbajnok keres! Te aztán nem akárki lehetsz!

– De hogy jön a sakkbajnokhoz egy szép leány arca? – töprengett Tim hangosan.

– Miről beszélsz? Milyen szép leány? – kapott a szón Jim, aki megérezte, hogy valami fontos történik, valami eszébe juthatott a fiúnak.

– Áh, semmi. Az előbb mintha felvillant volna egy emlék, de már el is tűnt, nem tudom újra felidézni.

– Próbálkozz! Tim, erőltesd meg azt a kemény kobakot!

De Tim reményvesztetten rázta a fejét.

– Semmi… nem jut eszembe semmi.

– No, sebaj! Szedd össze magad, bemegyünk a szerkesztőségbe! Kiderül minden, egyet se lógasd az orrod! – vágott egy nagyot a fiú hátára Jim, mintegy bátorításképpen

Alig pár perc múlva már úton voltak. Timben ébredezni kezdett a remény.

Piroska kissé feszengve ült a nagy diófa asztalnál, melynek túlsó végén egy ravaszképű, kíváncsian csillogó szemű férfi figyelte. Még nem kezdtek bele az interjúba, alig pár perce érkezett meg a lány.

– A nevem Jackson, kisasszony. Kérdéseket teszek fel, melyekről jegyzeteket készítek. Ne lepődjön meg, lesz majd köztük egészen bizalmas is, de magácska dönti el, hogy mire válaszol – megeresztett egy félmosolyt Piroskára kacsintva, amitől a leányt kirázta a hideg.

– Rendben, uram – válaszolta kimérten és arra gondolt, hogy a cél elérése szempontjából teljesen mindegy, hogy szimpatikus a riporter vagy sem. – Csak kérdezzen. De egy dolgot le szeretnék előre szögezni – hangja itt hirtelen megkeményedett. – Feltétlen írnia kell arról is, hogy keresem az öcsémet és a nyomravezetőnek felajánlom a következő győzelmeim után kapott pénz felét, ami bizony nem kis összeg. Talán ez ösztökéli az embereket, hogy jobban figyeljenek, hátha meglátják valahol.

– Hogyne, kisasszony, természetesen. De tudnia kell, hogy.... – nem folytatta, mert az ajtón keresztül hangos szóváltás szűrődött be.

Bosszankodva állt fel és az ajtóhoz sietve felrántotta azt.

– Mi történik? Kérhetném, hogy hagyjanak nyugodtan dolgozni??? – kiáltott ki mérgesen, de senki nem figyelt rá.

Piroska ülve maradt. De alig pár másodperc múlva izgatottan ugrott fel, olyan hévvel, hogy a nehéz szék felborult mögötte. Bence! – hasított bele egy tétova felismerés, amint meghallotta a zűrzavarból kicsendülő szerény hangot.

Pillanatokon belül az ajtónál termett és Jacksont kissé félrelökve szinte kiesett az ajtón.

Timbe beleszorult a magyarázkodás, amivel megpróbálta a bősz portásnak, aki semmiképpen nem akarta beengedni a csavargó külsejű legényt, elmondani, hogy őt keresi egy sakkbajnok. Csak bámult a gyönyörű lányra, akinek arcmása felderengett emlékeiben, alig egy órával ezelőtt, és iszonyatos fejfájás tört rá, olyan erős, hogy mindkét kezét rá kellett szoritania a halántékára. Hatalmas káosz feszítette az agyát. Emlékezett, de mégsem. Ismerte a lányt, de mégsem tudta ki is ő. Aztán karjai lehanyatlottak és a sokkszerű fájdalom és káosz sötétséggé alakult, legyőzte eddig hősiesen küzdő tudatát: ájultan rogyott össze.

Tizenkettő

Nagyon messziről hatolt el a vattaszerű ködön keresztül a hang, mégis simogatta a lelkét. Lüktető fejfájása szűnni kezdett, de a szemét nem volt képes kinyitni.

– Bence, Bencikém! – lágyan, szeretettől átitatva ejtették ki az ismerős nevet.

„Nem akarok felébredni… Nem ébredhetek fel, mert akkor megint elillan minden!” – küzdött Tim homályos tudattal, szorosabbra zárva szemét. De nem sikerült a jótékony tudatlanságban maradni, az ismerős hanggal, az ismerős névvel. Szinte magától pattant ki a szeme.

– Pircsikém… – honnan ismerem ezt a nevet? Ki ez a lány, aki fölém hajol, aki oly szépen szól, akinek örömkönnyek csillognak szemei sarkában? Miért szeretem annyira? Mindez csak egy belső hang volt, szólni többé nem tudott.

Piroska egész teste remegett az izgalomtól, az örömtől, ő maga is közel járt ahhoz, hogy elájuljon. Aztán felgyorsultak az események. Egy magas, jó kiállású fiatalember lépett oda hozzájuk, sietősen elhessegetve a köréjük gyűlt bámészkodókat.

– Orvos vagyok, kérem álljanak odébb!

Lehajolt a legényhez, kitapogatta a pulzusát, vizes ruháért szalasztott, majd mikoözben gyakorlott mozdulatokkal kigombolta az inget Bence mellkasán és fülét ráhelyezve ismét meggyőződött a dolgokról, felnézett Piroskára:

– Ne aggódjon, kisasszony, a szíve úgy ver, hogy kell, csak a sokk miatt alélt el. Hamarosan magához tér teljesen. – hangja bársonyos volt, mégis határozott.

Piroska mélyet sóhajtott és lerogyott a közelben álló terebélyes karosszékre. Remegő kezeit összekulcsolva hálaimát rebegett. Az orvos addig törölgette vizes ruhával Bencét, míg magához nem tért, aztán egy névjegyet csúsztatva a lány kezébe elköszönt. Lelkükre kötötte, ha szükségük lenne rá, csak keressék meg.

Bence már ült, tudata tiszta volt. Csak nézte Piroskát és tudta, hogy nem csak ismeri, de szereti is. Fokozatosan visszakúsztak a közelmúlt emlékei, a kirakós kockái kezdtek a helyükre kerülni. Valószínűleg a testvére lehet ennek a lánynak, hiszen az állt az újságban, hogy az öccsét keresi. Ezért jött ide. A név, ami önkéntelenül bukott ki belőle, valahonnan mélyről, a tudata legmélyéről tört elő.

Jackson, a ravaszképű újságíró, kezeit dörzsölgetve figyelte a jelenetet. Szenzációt szimatolt, de lagalábbis egy nagy érdeklődést keltő cikket, melyet ha elég érzelgősre fogalmaz, igencsak megdobja a lap pédányszámainak vásárlását. Mézes-mázosan felajánlotta, hogy halasszák el az interjút, hazaviteti őket, hogy kibontakozhassék abbéli örömük, hogy egymásra találtak.

Jim, aki elkísérte Timet, azaz Bencét, tátott szájjal figyelte a jelentet. Amikor a testvérpár már az autómobilban ült, Bence szeme rátévedt a barátjára, megragadta Piroska kezét és könyörgő hangon mondta:

– Hadd jöjjék velünk! Ő a barátom…

– Hát persze, édes öcsém, jöjjék! – mosolyodott el a lány testvére hazai kiejtésén. – Jöjjék, ha te úgy akarod!

A testvérpár örömét csak egyetlen dolog árnyékolta be, nevezetesen az, hogy Bence továbbra sem emlékezett arra, mi történt vele, sőt, valójában Piroskára sem, csupán a lány szavaiból tudta kicsoda ő. Időnként erős fejfájás kíséretében elő-elővillantak homályos emlékképek, de a rosszullét távoztával azok is eltűntek.

Egy napon a lány kezébe került annak az orvosnak a névjegye, aki segítségükre sietett a találkozásukkor. Forgatta egy darabig az ujjai között, hirtelen nem tudta hova tenni az emlékeiben, aztán bevillant. A következő pillanatban már tudta: nem véletlenül került a kezébe. Meg kell keressék, hátha tud Bencén segíteni. Rossz volt nézni a küzködését.

A gondolatot tett követte. Felkeresték Peter Hack-ot, a fiatal, ambiciózus doktort, aki valóban tudott segíteni a fiatalemberen. Ráadásul gyökeres változást hozott a testvérpár életébe, olyan változást, amire senki nem számított.

Mielőtt a folytatást olvasnád:

kérlek fontold meg a következőt:❤️❤️Amennyiben az előfizetés mellett döntesz, mindamellett, hogy minden írásomhoz 100%-ban hozzáférsz, támogatod a munkásságom, 🙏🙏azt a lehetőséget, hogy továbbra is írhassak, publikáljak. Az ára nem több, mint egy napilapra való előfizetés, 📖📖ráadásul mostantól, lábadozásom ideje alatt és utána is, naponta új mű kerül feltöltésre,✍️✍️ sőt, legtöbbször kettő, három, de lesznek napok, amikor négy is. Előre is köszönöm, hogy lehetőséget nyújtasz a fennmaradásomra!

👇Előfizetni a narancssárga gombra kattintva lehet. 👇

Előfizetésre alkalmas gomb

Ha nem sikerül itt az előfizetés, úgy utalhatsz a magyar bankszámlámra is, de ebben az esetben megjegyzésként tüntesd fel az email címed, hogy jóváírhassam az előfizetést.

Magyar számlaszám: 16200254-10206238, Magnet bank, Lakó Tünde ( ide a Péterfi nem szükséges )

Tizenhárom

Tivadar Belovszky háza azokban a hetekben zsúfolásig telt élettel. A tágas, csendes szobák, ahol addig csak az öreg szülők lépteinek nesze, a személyzet ide-oda suhanása meg a nagyóra ketyegése verődött vissza a falakról, most egyszerre benépesültek: ott volt Piroska, a felkapott sakkbajnok, ott a frissen megkerült öccse, és ott — mindenki ámulatára — Jim is, a rongyos, otthontalan jóbarát, akit Bence olyan állhatatosan kért, hadd tartson velük.

Jim az első napokban úgy mozgott a fényes házban, mint aki fél, hogy nyomot hagy a padlón, ahogy jön - megy. Hajdan becsületes ember volt, könyvelő egy hajógyárban, míg egy asszony szép szava meg a maga gyengesége le nem taszította a lejtőn; a börtön, az utca, a pohár — mind ott ült megtört vállán, a tekintete mélyén. Tivadar azonban nem firtatta a múltját. Adott neki tiszta szobát, tiszta ruhát, s annyit mondott, hogy magyar a magyarnak tartozik ennyivel. Jim szégyellte a rongyait, szégyellte a szomját, amely esténként, ha a elébukkant egy-egy üveg jó bor, úgy mart belé, mint a kutya. De összeszorította a fogát, mert először érezte hosszú évek óta, hogy számít valakinek: Bencének és nem akart szégyent hozni rá.

Mert a legény ragaszkodott hozzá. Tiszta volt a tudata mindabban, ami a jelent illette, ám a múltja — az egész élete, sőt maga Piroska is — sötétségbe burkolózott. Csupán a lány szavaiból tudta, kicsoda ő, és mégis, valahányszor ránézett, ugyanaz a meleg, szeretet öntötte el, amely a találkozás pillanatában kicsalta belőle a „Pircsikém” szót.

– Hejába erőltetem, néném – fakadt ki egyszer, a halántékát dörzsölve. – Ott van valami a ködbe’, érzem, de mire utánakapnék, már nincs es. Mintha más ember élete vóna, nem az enyim.

Piroskának összeszorult a szíve e szavakra. Haza tért ugyan az öccse, de úgy állt mellette, mint egy szelíd idegen. A névjegy azonban, amelyet a fiók mélyén talált — azé az orvosé, aki a szerkesztőségben Bence fölé hajolt —, hamarosan elvezette őket egy tiszta, világos rendelőbe a város szívében. A leány kiutat keresett Bence sötétségéből, ezért mentek el a doktorhoz.

Peter Hack — a magas, jó kiállású fiatalember — figyelmesen hallgatta végig a történet részleteit, majd leültette Bencét, és gyakorlott, mégis gyengéd kézzel megvizsgálta. Ujjai egyszer csak megtorpantak a legény feje búbján, a sűrű haj alatt.

– Itt egy régi, behegedt seb – szólalt meg csendesen, és a hangja most is bársonyos volt, mégis határozott. – Valaki, valamikor, alaposan fejbe vágta ezt a fiút. A test rég kiheverte. Az elme nehezebben.

Piroska elsápadt.

– Azt akarja mondani, doktor úr, hogy… leütötték?

– Azt, hogy ami az emlékezetét elvette, alighanem egy ütés volt, nem betegség. – Peter leült velük szembe. – Az elme néha eltemeti azt, amit elviselni nem bír, kisasszony. De amit eltemettek, az ott van; csak elő kell hívni — türelemmel, sosem erőszakkal. Eljárhatnak hozzám, ha megbíznak bennem. Megpróbáljuk.

Valami megmozdult a lányban e szavakra — talán a remény, talán más. Megköszönte, s míg a doktor szemébe nézett, melegség futott át rajta, amelyet sietve a hála számlájára írt.

Attól fogva hétről hétre felkeresték a rendelőt. Peter mély karosszékbe ültette Bencét, halkan, egyenletesen beszélt hozzá, lassította a lélegzetét, visszafelé vezette a gondolatait, mint aki kézen fogva kísér valakit egy sötét folyosón, azaz hipnózist alkalmazott nála. Olykor, amikor Bencét ébren kezelte, egy-egy tárgyat tett elé, egy-egy szót ejtett ki, és figyelte, megrezdül-e a legényben valami. Jegyzetfüzetébe sűrűn írt, és a szeme olyankor felragyogott — mert ami Bencével történt, az a tudomány számára is ritka, izgató rejtély volt, s a fiatal doktor nagyravágyó szívét csiklandozta a gondolat, hogy épp ő fejti meg.

Piroska eleinte nem tudta eldönteni, vajon iránta vagy a rejtély iránt érdeklődik jobban ez a férfi. Ám a kétség egyre halkult, ahogy a doktor a kezelések után marasztalta, teával kínálta, a sakkról kérdezte, az otthonáról, a hosszú tengeri útról, nemegyszer sakkoztak is. A lány pedig azon kapta magát, hogy a hét napjait a rendelőben való látogatásaik szerint számolja, és hogy a bársonyos hang elalvás előtt is ott cseng a fülében, a doktor arca álmaiban megjelenik.

Tivadar pedig ezeket a heti látogatásokat rossz szemmel nézte. Ő tárta ki a háza kapuját a leány előtt, ő vette a szárnyai alá, és — bár sokáig maga sem vallotta be — a szíve is mind jobban Piroska felé hajlott. Most pedig tűrnie kellett, hogy a lány hétről hétre egy idegen orvoshoz siet, s onnan kipirult arccal, fénylő szemmel tér haza. Minden porcikájával érezte, hogy vetélytársra akadt a doktorban.

– Minek fárasztod magad, kedvesem? – kérdezte egy este, igyekezve könnyednek mutatkozni. – Idehívathatnánk azt a doktort, ide a házba. Kényelmesebb volna. – De a hangja megbicsaklott, és Piroska, ha nem értette is egészen, megérezte a mögötte bújkáló valóságot.

Hogy a dolog még tovább bonyolodjon, beállított Fehér János is, csak úgy duzzadva a tervektől. Verseny verseny hátán várta a leányt, a szezon a tetőfokára hágott, a neve immár fogalom volt a sakkvilágban.

– Magácska a csillagom berobbant! Ne hagyjuk parlagon heverni a tehetségét! Útra kell kelnünk, méghozzá hamar! – sürgette tört magyarságával.

– Addig nem mozdulok, míg az öcsém helyre nem jön – felelte a lány csendesen, de keményen. S e szavakban benne volt minden: az öccse — és, bár ki nem mondta volna, a doktor közelsége is, amelyről immár nem akart lemondani.

Jim ezalatt mindennap ott volt Bence mellett. A legény így kívánta: a barátja jelenléte nyugalommal töltötte el, biztos pontot jelentett a köd közepén. Jim pedig figyelt, és minél többet figyelt, annál többször szorult össze a gyomra. Mert ő, aki éveket húzott le a hajógyárban, jól ismerte a kikötők farkastörvényű világát. Látta már, ahogy a fiú összerándul egy-egy hangra, ahogy megfeszül, ha sirály vijjog az ablakon túl, ahogy a keze öntudatlanul olyan mozdulatot tesz, mintha kötelet húzna. Senkinek sem szólt, de a lelke mélyén már sejtette, miféle sötétség nyelhette el a legényt azon a napon, amikor egyedül maradt a nagy áruházban.

Aztán eljött az a délután. Peter, mint már annyiszor, hipnotizálta Bencét, halkan beszélt hozzá, visszafelé vezette, egyre mélyebbre. A legény szemhéja elnehezült, a légzése lelassult.

– Hol van most, Bence? – kérdezte a doktor szelíden. – Mit lát?

Sokáig csend volt. Aztán a fiú arca megrándult, ujjai a karfába martak.

– Ring… – nyögte. – Ring a deszka a lábom alatt… Só… büdös szurok… valaki ordít, angolul ordít, oszt belém rúg… víz, ahova csak nézek, víz, a világ végéig…

Piroska felpattant, a szék felborult mögötte a lendülettől. Végre valami!

Peter előrehajolt, a szavai gyorsan csaptak le.

– Bence! Hol van? Miféle hely ez?

– Hajón… – tört fel a legényből, s ahogy kimondta, a fájdalom úgy hasított belé, hogy mindkét kezét a halántékára szorította, és felüvöltött. A kép — a szürke, hánykolódó víz, a durva kezek — hirtelen elmosódott, és mire a doktor tovább kérdezhette volna, már semmivé foszlott. Bence kimerülten, zihálva ébredt s a tekintete megint olyan üres volt, mint annak előtte.

A szobára döbbent csend telepedett.

Senki sem értette, mit jelentenek e foszlányok — senki, csak Jim; és az ő arcára kiülő rémület többet elárult mindennél, mert ő tudta, mi történik azokkal az erős, fiatal legényekkel, akik egyedül kódorognak a kikötő körül, s azt is tudta, hogy aki egyszer így tűnik el a tengeren, annak a nyomát ritkán találják meg, élve nem kerülnek elő. „Uram Isten! Ez a legény a poklot járhatta meg!” – gondolta magában.

Aztán a következő látogatásuk alkalmával fény derült mindenre. Bence tudata kinyílt, emlékei visszatértek.

Tizennégy

A következő látogatás alkalmával Peter már tudta, merre kell elindulnia. Nem kérdezgette Bencét azonnal a hajóról, attól tartott, ha túl hirtelen nyúl az emlékhez, az megint bezárul előtte, mint az ajtó, amit az ember éppen csak résnyire tudott kinyitni és a huzat becsapja.

Piroskát ezúttal arra kérte, üljön valamivel távolabb és bármit is hall, ne szóljon közbe.

– Még akkor se, ha nagyon nehéz lesz – tette hozzá komolyan. – Meg kell engednünk neki, hogy maga járja végig az utat. Ha úgy látom, hogy veszélyesen megviseli, felébresztem.

A lány összeszorította ajkát és bólintott. Jim a szoba túlsó végében foglalt helyet. Őt Bence kérte, hogy jöhessen be. Nem tudta volna megmagyarázni, miért, de a férfi jelenléte biztonságot adott neki.

Peter leültette a legényt a megszokott karosszékbe. Sokáig beszélt hozzá azon a mély, egyenletes hangon, amitől Piroska szívverése is lassulni kezdett, pedig nem hozzá szólt. Bence szemhéja egyre nehezebb lett, keze elernyedt a karfán.

– Menjünk vissza ahhoz a naphoz, amikor a nővérével bementek az áruházba – mondta végül a doktor. – Látja az épületet?

Bence arcán apró rándulás futott végig.

– Igen…

– Hol van?

– Sok gúnya… mindenfelé. Nadrágok… kabátok. Egy ember méricskél engemet. Nem értem, mit mond… – halvány mosoly jelent meg a szája szegletében. – Reám ad egy posztózekét. Nagy reám. Rázom a fejem. Sirül-fordul s másikat hoz…

Piroska önkéntelenül előrébb hajolt.

– És aztán?

– Fizetni nem kell… Tivadar úr nevit mondom… – Bence homloka összeráncolódott. – Csomagot adnak. Ejsze me’ végeztem. Keresem Pircsikémet.

A lány szeme megtelt könnyel a régi megszólítás hallatán, de tartotta magát és nem szólt.

– Nem találja?

– Nem. Sok ember. Kérdem, hol a kijárat. Rosszul mondom… vagy rosszul értem, nem tudom. Mutatnak valamerre. Neki eredek… folyosó… lépcső… egy ajtó.

Hirtelen megfeszült egész teste.

Peter hangja még csendesebbé vált.

– Mi van az ajtó mögött?

– Ucca. De nem az az ucca… nem ott mentünk bé. Hátul vagyok. Ládák vannak… szekerek… emberek rakodnak. Vissza akarok sirülni, de az ajtó nem nyílik.

– Mit tesz?

– Gondolom megkerülöm az épületet. Pircsikém vár… mérges lesz, hogy elkéstem…

Piroska lehajtotta a fejét. Egy könnycsepp gördült végig az arcán és az ölébe hullott.

Bence lélegzete közben szaporábbá vált.

– Megyek… valaki utánam kiabál. Nem értem. Megfordulok. Ketten vannak. Egyik mutat reám, aztán a karjára… így… – Bence megfeszítette a karját, mintha erejét mutatná. – Mond valamit. Work… azt értem. Munka. Rázom a fejem. Mondom, nem. Menni akarok, reám várnak odakünn.

Jim lassan kiegyenesedett a székében. Arcából kifutott a vér.

– Aztán? – kérdezte Peter.

Bence keze ökölbe szorult.

– Megfogja a pakkomat. Mondom, aggya vissza menten! Cibálom… ő kacag. A másik hátulról megragad. Megütöm… valamelyiket megütöm… futni akarok…

A legény egyszeriben felszisszent és a tarkójához kapott.

– Bence, mit érez?

– Fáj… Istenem…

– Mi történt?

– Valami megcsapja a fejem búbját…

Piroska szája elé kapta a kezét.

– Még eccer… aztán semmi. Sötét.

A szobában olyan csend lett, hogy hallani lehetett a falióra halk ketyegését.

Peter várt egy darabig.

– Mi az első dolog, amire ezután emlékszik?

Bence sokáig nem válaszolt. A homlokán apró verejtékcseppek jelentek meg.

– Büdes, erőst büdes.

– Mi büdös?

– Minden. Posvány… hányás… szurok. Fázom. Fekszem valahol. Setét van. Ring alattam minden.

Jim lehunyta szemét.

– Hajó… – suttogta maga elé.

Peter egy pillanatra ránézett, mintegy csendre intve, majd visszafordult Bencéhez.

– Tudja akkor, hogy hajón van?

– Nem… nem tudok semmit. Asse tudom, ki vagyok. Fel akarok állni, de eldűlök. Jő egy ember. Ordít. Kérdez valamit. Nem értem. Mondom néki magyarul, hogy eresszen ki. Megcsap.

Piroska ujjai görcsösen kapaszkodtak a karosszékbe.

– Mit csináltak magával?

– Dolgoztattak… – nyögte Bence. – Kötél… ládák… minden nehéz. Ha nem elég sebesen csinálom, belém rúgnak. Megéhülök. Örökkétig éhes vagyok. Vizet adnak… kenyeret. Néha valami levest.

Jim lehajtotta a fejét.

– Tudtam én… – mondta rekedten. – A keserves mindenségit, tudtam…

Peter felemelte kezét, ismét csendre intve.

– Mennyi ideig volt a hajón, Bence?

– Nem tudom. Nap… éccaka… nap… Mind egykutya. Eccer nagy vihar van. Azt hiszem mind itt halunk. Minden csúszik. Egy ember beleesik a vízbe… ordít… senki nem tudja kihúzni…

Bence egész teste remegni kezdett.

– Elég – mondta Piroska és felpattant.

Peter azonnal hátrafordult.

– Kisasszony!

A lány megtorpant. Könnyei patakokban folytak.

– Nem bírom hallgatni…

– Még egy kicsit. Közel vagyunk.

Piroska visszaült, de szemét már nem vette le az öccséről.

– Bence – folytatta Peter –, hogyan került le a hajóról?

A legény szaporán szedte a levegőt.

– Kikötő… ejsze hajnalodik… De az es lehet alkonyodik. Ládákat rakunk ki. Esmerős… valami esmerős. Nem tudom mi. Csak érzem odabé a gyomrom tájékán…. Az uccák… a nagy házak… valahol már láttam őket.

Jim halkan felszisszent.

– Visszahozták ide…

– Mit tesz? – kérdezte Peter és szigorú pillantást vet Jimre, hogy legyen csendben.

– Futok.

– Csak úgy elengedik?

– Nem! – Bence hirtelen felkiáltott. – Utánam jő! Futok a ládák között. Ordít. Valaki meg akar fogni, de fellököm. Kijutok egy kapun. Futok tovább. Nem nézek hátra. Sokáig futok… aztán elbújok.

– Hol?

– Nem tudom. Valami raktár mögött. Ott alszom.

– Tudja már a nevét?

Bence lassan megrázta a fejét.

– Semmit nem tudok. Csak azt, hogy nem szabad visszamenjek.

Jim tenyerébe temette az arcát.

– Mikor találkozott Jimmel?

Bence arca lassan kisimult.

– Éhes vagyok. Napok óta… azt hiszem. Keresem az eledelt. Egy ember reám kiált, hogy az az ő szemetese…

Jim felkapta a fejét.

– Én vótam az a bolond… – mondta elcsukló hangon.

Bence szája szegletében halvány mosoly jelent meg.

– Nem hagy enni. Aztán meglátja, hogy remeg a kezem és odalök nékem egy darab kenyeret. Kérdi a nevemet. Mondom, nem tudom. Kikacag… azt mondja, akkor kell név. Tim. Legyek Tim.

Jim szeme megtelt könnyel.

– Mer’ úgy néztél ki, öcsém, mint aki még a saját árnyékát se ismeri - suttogja maga elé.

Bence arcáról hirtelen eltűnt a mosoly.

Valami változott rajta.

A legény szemöldöke összerándult, ajka hangtalanul mozgott. Aztán egyszer csak élesen beszívta a levegőt.

– Pircsikém…

Piroska felállt.

– Bence?

– Pircsikém annál a nagy bótnál vár reám…

A lány nem mert megmozdulni.

– Vár reám… én meg nem megyek vissza…

– Bence – szólt Peter –, nézzen tovább. Ki az a Pircsikém?

A legény arca megrándult.

– A néném. Az édes néném.

Piroska zokogva kapta szája elé mindkét kezét.

– Hogy hívják?

– Piroska…

A lány már nem törődött Peter intelmével. Odarohant az öccséhez és letérdelt elé.

– Bencikém!

A legény szeme továbbra is csukva volt, de könnyei kifolytak alóla.

– Édesapám… édesanyám… Julis… a ház… – kapkodta a levegőt. – A sakk… a faragott bábuk… te tanítottál meg… Amerika… hajó… beteg vótam…

Egyszerre nyílt ki a szeme.

Nem az a bizonytalan, ködös tekintet nézett Piroskára, amit az elmúlt hetekben megszokott. Bence nézett rá. Az ő öccse. Az a kajla, vidám falusi legény, aki két esztendőt várt, hogy elkísérhesse a nagyvilágba.

Hosszú másodpercekig csak bámulták egymást.

Aztán Bence arca összerándult.

– Édes néném…

Piroska felsikoltott és a nyakába borult.

– Bencikém! Édes jó Istenem! Bencikém!

A legény átölelte. Erősen, két karjával úgy szorította magához, mintha attól félne, hogy ismét elveszítheti.

– Mindenre emlékszem – zokogta a vállába. – Mindenre! Hogy Géza úr mit művelt vélünk… hogy megvertek téged… hogy megszöktünk… az a nagy bót… minden itt van, néném! Minden!

Piroska sírva-nevetve csókolta össze az arcát.

Jim feltápászkodott a székből és az ablakhoz ment. Hátat fordított nekik, nagyokat szipogva törölgette az orrát a kabátujjába.

– Valami por mehetett a szemembe ebbe’ a fene tiszta rendelőbe – morogta.

Peter mosolyogva nézte őket, de az ő szemében is különös fény csillant.

Sokáig hagyta, hogy a testvérek egymásba kapaszkodjanak. Végül odalépett hozzájuk.

– Most már elég lesz mára. Rengeteg minden szakadt rá egyszerre. Pihennie kell.

Piroska ekkor nézett fel rá. Arca könnyes volt, szeme mégis úgy ragyogott, ahogyan Peter soha nem látta.

Felállt, és mielőtt maga is tudta volna, mit tesz, megragadta a doktor mindkét kezét.

– Visszaadta nekem az öcsémet.

– Nem én adtam vissza – felelte Peter csendesen. – Ő találta meg az utat magához. Én csak világítottam neki egy keveset.

– Nekem mindegy, hogyan nevezi – rázta a fejét Piroska. – Én ezt magának soha az életben nem tudom meghálálni.

Peter egy pillanatig nem felelt. Csak nézte a leányt, aztán gyengéden megszorította a kezét.

– Ne is próbálja meghálálni… nem szükséges - valami kamaszos félszegség csendült a hangjában.

Piroska szíve nagyot dobbant.

Bence közben fáradtan hátradőlt a karosszékben, de mosolygott. Jim odalépett hozzá és megveregette a vállát.

– Hát akkor Timnek vége, öcsém.

Bence felnézett rá.

– Timnek vége – bólintott. – De te ugyanúgy a barátom maradsz, Jim.

A férfi elfordította fejét.

– Még a végén megríkatsz, te átkozott kölyök.

Bence elnevette magát.

És Piroska, amikor meghallotta ezt a régi, tiszta nevetést, akkor hitte el először igazán, hogy az öccse visszatért.

Folytatása következik

A gerincre fél óra alatt értek fel. Az út utolsó szakasza meredekebb volt, s Hunor a kezét nem engedte el, s ahol a gyökér átemelte az utat, előre ment egy lépéssel és visszanyúlt, Piroska megfogta, felért mellé, és így haladtak, lépésről lépésre. Mire fent voltak, a légzésük kissé szaporább volt, de a fáradtság jó fajta fáradtság volt, a mozgásé, amelyből öröm van.

A gerincen a szél fújt. Erősen, szabadon, ahogy csak a gerinc tetején szokott, ahol nincs akadály, ahol a levegő egyenesen jön, mindenféle kerülő nélkül.

– Jaj – sóhajtotta Piroska. – Ez…

– Tudom – mondta Hunor.

– Látod a völgyet?

– Hallom a völgyet. – Hunor a szél felé fordult az arcával. – Messze lent a patak van. Hallom. A másik oldalon valaki fát vágott reggel, a visszhangjából érzem a völgy szélességét. S valahol… – megállt. – Valahol birkák vannak. A kolompjukat hozza a szél, de nagyon halkan. Messze vannak.

Piroska hallgatott egy ideig.

– Én is hallom a kolompot – mondta aztán csodálkozva. – Most, hogy mondtad, hallom.

– Ott volt egész idő alatt. Csak nem figyeltük.

– Te mindig így vagy? Mindig figyelsz?

– Nem mindig – mondta Hunor. – Most nem annyira figyelek.

– Miért?

Egy pillanatig csöndes volt.

– Mert van más is, amire figyelek.

Piroska nem felelt rögtön. A szél a hajába kapott, s Hunor hallotta a haját a szélben, ahogy az a fajta hajsuhogás van, amelyet a hosszabb haj ad, s ez a hang vörös volt valahogy, habár a hangnak nincs színe, de mégis az volt.

– Hunor – mondta Piroska halkan, a szél szinte elvitte a hangját.

– Hmm.

– Befoghatom a szemed?

Hunor egy pillanatra meglepődött.

– Miért?

– Mert szeretném tudni, milyen. Csak egy percre. Ha szabad.

Hunor gondolkodott. Aztán bólintott. Piroska tenyerei óvatosan, finoman a szemére kerültek, s a meleg tenyér meglepő volt, kellemes, s Hunor állt csöndben, s a tenyér melegsége átment a bőrén.

– Na – mondta Piroska halkan. – Most mit hallasz?

Hunor figyelt.

– A szelet. A kolompot. A patak visszhangját. Tigrist, tíz méterre jobbra, valami bogarat kerget a fűben. A szívedet.

Csönd.

– A szívemet? – Piroska hangja halk volt.

– A mellkasod közel van a kezemhez.

Piroska tenyerei lassan kerültek le a szeméről. Hunor érezte, ahogy a meleg visszahúzódik.

Ez az írás egy vak, csángó legény műve, aki névtelenséget kért. A könyvnyi hosszúságú írást, mely oly kedvesen, csillingelően folyik, mint egy hegyi patak, kizárólag az előfizetőimmel osztom meg. Ha te is szeretnéd olvasni, megteheted az alábbi “Upgrade to Paid” gombra kattintva, mely az előfizetéshez vezet, vagy a narancssárga gombra nyomva.

Előfizetői gomb

Read more

Megnéztem a minap egy nagyon szomorú, nyomasztó filmet. Többször meg kellett állítanom, hogy feldolgozzam a benne történteket. Közben eszembe jutott, hogy vajon tényleg éppen ezt kell néznem? Hát hiányzik nekem a sötét bánat? Arra jutottam, hogy igen, meg kellett néznem. A film egy kárpátaljai kis faluban játszódik a második világháború után, egy család, azon belül is egy fiatal lány tragédiáját mutatja be. ( Ha valakit érdekel, fenn van a youtube-on, A sátán fattya a címe ) Szóval arra jutottam, hogy kellett ez az élmény. Hogy miért? Mert hajlamosak vagyunk arra, hogy elfelejtsük milyen jó dolgunk van manapság. Hogy mennyit szenvedtek elődeink, azért a jólétért, ami most az osztályrészünk.

Valójában nem is a filmről akartam írni, hanem arról a fekete-fehér sötétségről, ami miatt azt gondoltam, hogy maga a film nem is színes. Színes volt, csak éppen a ruhák, a viseletek, valahogy a világ volt sötét, fekete, vagy inkább szürke. Erről eszembe jutott gyermek - , és fiatalkorom szürkesége. Az az időszak, amikor a hatalmon lévő, diktatórikus kommunista párt szándékosan száműzte a színeket, ahol csak tudta. A boltokban silány minőségű, fakókék, esetleg szürke, fekete vagy fehér ruhaneműket árultak. Zöldet nagy ritkán, mert a zöld a magyar zászló színei közt volt, és ez olyan volt nekik, mint bikának a vörös posztó: megvadultak tőle...

Mielőtt tovább olvasol, kérlek, fontold meg, hogy támogatod a munkámat. Már egy kis havi összeggel is sokat teszel azért, hogy továbbra is írhassak, és ezen a felületen megoszthassam veletek az írásaimat. Cserébe minden írásomhoz hozzáférsz. Bár az írásaim mintegy 85%-a – ahogy ez is – ingyenesen olvasható, bizonyos írásaimat kizárólag az előfizetőim számára teszem elérhetővé.

Ha szeretnéd támogatni a munkámat, megteheted a narancssárga gombra kattintva, vagy közvetlenül az alábbi magyar bankszámlaszámra utalva: (számlaszámra utalva a megjegyzésekhez feltétlen írd oda az email címed)

16200254-10206238, Magnet bank, Lakó Tünde ( ide a Péterfi nem szükséges )

Előfizetésre alkalmas gomb

Az iskolás gyerekek egyenruhája is kék volt. Fakókék. Az óvodás kis kötény világosabb volt ugyan, de szintén jelentéktelen, fakó. A cipők kényelmetlenek, kemények voltak, emlékszem, ha nagy ritkán újat vettek nekünk, előbb be kellett törni. Azaz otthon hordtuk minden nap egy keveset, hogy alakuljon a lábunkhoz, mert ha azonnal használni kezdtük feltörte a lábunkat, sebesre, fájdalmasra. Egy konkrét eset jutott eszembe az este. Lehettem olyan 14-15 éves, amikor egy hatalmas tályog nőtt a mandulám mögé. Jóapámnak panaszkodtam, hogy alig tudok nyelni, nagyon fáj. Nem igazán vette komolyan, legyintett egyet, hogy majd elmúlik. Másnapra már fuldokoltam, mert a saját nyálam sem tudtam lenyelni. Ekkor megijedt és mostohámmal beküldött a kórházba, hogy nézzen rám egy orvos. Egy szónak is száz a vége, ambuláns operáció lett a vége. Apám, lelkiismeretét nyugtatandó, pénzt adott mostohámnak, hogy vegyen nekem egy pulóvert, mintegy vigaszként.

Akkoriban egy-egy ruhanemű vásárlása nagy dolog volt, már-már ünnepnapnak számított, ha megtörtént. Gondolhatjátok, mennyire örültem, s tényleg feledtette velem valamelyest a kínokat, melyeket kiálltam, azért, mert nem juthattam időben orvoshoz. A Romarta nevű boltba keresgéltük a pulóvert, ezúttal én magam választhattam ki a milyen legyen. Most is érzem az ujjaimban az anyagát a felsőrésznek, mintha csak ebben a pillanatban érinteném. Egy piros, kötött pulcsit választottam. Amiért pont ezt mesélem el, az az, amire akkor fel sem figyeltem: a piros fonál össze volt sodorva sötétszürkével... Hogy ne legyen igazán piros. Hogy idomuljon a kor szelleméhez. De én ott és akkor boldog voltam, hogy megkaphattam.

Ennek apropóján beszélgettünk a tegnap este Lorival azokról az időkről. Eszünkbe jutott, hogy mennyire kevés holmink volt és azt mennyire megbecsültük. Ha elkopott a cipő sarka, elvittük a cipészhez, aki megsarkalta, megtalpalta. Ha kilyukadt és belefolyt esős időben a víz, megragasztattuk. A harisnyáról, ha lefutott a szem, elvittük a szemfelszedő asszonyhoz, aki végtelen türelemmel javította meg. A lyukas zoknit megvarrtuk, a térdénél vagy ülepénék kiszakadt nadrágot megfoltoztuk. Sőt, a kilyukadt lábost, fazekat is befoltoztattuk és használtuk tovább.

Persze a magunk módján, küzdöttünk a szürkeség, egyhangúság ellen. Emlékszem a meghitt estékre, amikor édesanyuval és Gabi nővéremmel hímeztünk. Apró kis virágokkal ékesítettük a fakó ruhadarabokat, lehetőleg úgy, hogy a piros - fehér - zöld jelen legyen rajta, magyarságunk erősítéseként, titkos jelként, hogy nem adjuk fel identitásunkat. Batikoltuk a világosabb ruhadarabokat, feketén szereztünk ruhafestéket, összekötöttük itt-ott a ruhát spárgával és a mosófazékban főztük a festékkel egy ideig. Utána ecetes vízben alaposan kiöblítettük és máris készen volt a különböző mintát nyert, színes darab. Kötöttünk: pulcsiit, sapkát, sálat, zoknit, szoknyát, szvettert. Horgoltunk csinos kis gallért az ingre. És végtelenül örültünk minden kis dolognak, ami feldobta ruhatárunkat, szebbé, színesebbé tette a szándékosan ránkerőltetett szürkeséget.

Manapság több cipőnk van, ha elkopik kidobjuk, vesszük a másikat. Talán cipészmester sincs már, ahova vihetnénk talpaltatni... A harisnyákat kidobjuk ha lefut rajta a szem, a zoknikat szintén. Annyi ruhánk van, hogy csak tizedét tudjuk használni. Színesek, akár harsányak, ha azt szeretjük. A jólét itt van, élvezzük, sőt, pazaroljuk. Mert más idők járnak. Dúskálunk és mégis panaszkodunk. Igen, ilyen az ember. Ilyenek vagyunk. Jómagam sem vagyok kivétel, bár igyekszem mostanság jobban megbecsülni ami adatik, bevallom, nem mindig sikerül.

Klára érezte, hogy nem bírja tovább, muszáj megpihennie. Az augusztusi hőség kiszívta minden erejét. „Ej, be bolond vótam. Jobb lett vóna a hűsben maradni, aztán gyüjjék, ő, ha engemet akar!“ – gondolta magában, de közben halványan elmosolyodott. Szinte az ajkán érezte Mihók csókját, azt a kemény, követelőző férfiszájat mely azóta sem hagyja nyugton. Úgy forr a vére tőle, mintha biza húsz esztendős leány lenne, nem meglett özvegyasszony.

„Hejába, na, vén szerelem, bolond szerelem!“ – morfondírozott magában, ahogy leereszkedett a patak mellé, az árnyékba. Megigazította fekete kendőjét, elsimította szoknyáját és elmélázva gondolt vissza eddigi életére. Két esztendeje özvegyült meg, amikor az urát, Estvánt, levetette a ló magáról s olyan szerencsétlenül esett, hogy nyomban nyakát szegte. Részeg volt, persze, hogy részeg. Híres, nagy szerelem volt az övéké s hiába tiltotta Klára apja, mégis hozzáment.

A szerelem hamar elmúlt. Már a nászéjszaka után verést kapott az újdonsült asszonyka, ahogy az ura mondta : „Miheztartás végett“.

– Hát így szeretsz te Estván? Így-e? – sírdogált az ágyszélen.

– Kalári! Enni használjad a szájad! Há’sze szeretlek én, hogyne szeretnélek! Hanem te kiviselted magadat, minnyá a lakodalmunkon! Ej, te, te! Mit hitté’, hogy nem veszem észre hogy mórikálsz Szekeres Pistáva’? Vak nem vónék, ejsze! Ehhez tartsd magadat, hogy az anyád ne sirasson! Vak nem vónék!

– Én- e? Mórikáltam? Elment az eszed? – nézett rá csodálkozva a menyecske, egy pillanatra abbahagyva a hüppögést.

Már perdült is meg az ura. Visszakézből vágta szájon, majd magára rángatta gúnyáját és kiviharzott a tisztaszobából.

– Szedd essze magad, eriggy segíjjé’ anyámnak! Ebbe’ a házba’ nem tűröm a lustaságot! – szólt még vissza a válla felett, villámló tekintetet vetve rá.

Klárába belefagyott a könny. Felállt és lassú mozdulatokkal öltözködni kezdett. „Ej, bár hallgattam vóna Édesapámra! Semmi ember ez, megmondotta elsőre!“ – gondolta. Szilárdan elhatározta, hogy azon nyomban hazamegy, apja bocsánatáért esedezni és többé soha nem akarja látni Estvánt. „Eccer hamar kiölte belőlem a szerelmet!“ – futott át lelkén a felismerés. „Ó, én bolond, én bolond!“

Úgy ment ki az ajtón, hogy senki nem vette észre. Az ura már odakinn volt a jószágnál, anyósa a kamrából vett elé éppen valamit. Szaporázta lépteit, minél hamarabb haza akart érni. Haza, a házba, ahol ő volt drága szülei szeme fénye, a mindene. Egyetlen leányuknak mindent megadtak, tenyerükön hordozták. Kései gyermek volt, akkor fogant meg, mikor apja s anyja lemondtak az áldásról. Óvták a széltől is és fényes jövőt álmodtak neki. Amikor Estvánnal szárba szökkent szerelmük, otthon kitört a zivatar. Próbáltak szép szóval, szidással, tiltással hatni Klára józan eszére, mindhiába.

„Hej, pedig milyen igazat szóltak!“ – gondolta most a menyecske és ettől ismét könnybe lábadt a szeme.

Apja és anyja csendesen reggeliztek, amikor belépett a konyhába. Anyja nyomban felugrott, látva leánya kisírt szemét, átölelte és kérdezgetni kezdte:

– Mi lelt, édes lelkem? Há’ mitől törött el a mécses, bogaram?

Klára szipogva sorolta, anyja karjaiban vigaszt keresve, mint verte meg az ura, hogy féltékeny lett arra a jámbor Szekeres Pistára, pedig hát ő okot nem szolgáltatott rá, majd így fejezte be mondandóját:

– Én immá bélátom, hogy igazuk vót, hazagyüttem! Vissza nem mejek, ammá bizonyos.

Apja, aki eddig némán, egyenes derékkal, ráncolt szemöldökkel figyelte a jelenetet, a végszóra úgy bődült el, mint egy oroszlán:

– Hazagyütté’??? Haza-e??? Há’ mit vettél eszedbe??? Hogy helye van itten szökött fehérnépnek??? Nem te akartad? Nem-e???

Klára és anyja rémülten néztek az idős emberre. Soha nem látták még ilyennek.

– Ferenc, drága jó uram – próbálta csillapítani az öregasszony, amint magához tért valamelyest – Miket beszél? Hásze hogyne lenne helye…?

Ferenc arca lilából vörössé szelídült, leereszkedett a sámlira, mert úgy érezte meneten megüti a guta és szinte suttogva mondta:

– Takarodj a házamból, Kalári. Rögvest! Amit főztél, edd es meg – a szavak úgy koppantak menyecske-leánya lelkén, mint mázsás, hideg kődarabok. Ránézett anyjára és kihúzta magát.

– Isten áldja, édesanyám.

Csak ennyit mondott, apjától nem is búcsúzott. Aztán lassú, de határozott mozdulattal megfordult, kilépett az ajtón, elindult visszafelé. Vissza oda ahol, jól tudta, a földi pokol vár rá.

Kizárólag az előfizetők részére íródik (mintegy hálából ) ez az izgalmas romantikus krimi, ami egy székely faluban játszódik. Ha te is olvasnád tovább ezt és még más, előfizetőknek szóló írásaim, fizess elő még ma, havi egy kávé áráért!

Hálásan köszönöm! A kávé árát kifizetni és így előfizetővé válni, a narancssárga gombra kattintva lehetséges.👇👇Előfizetéssel a munkámat is támogatod és a nehéz helyzetemen is könnyítesz.

Ha inkább utalnál, megteheted az alábbi magyar számlaszámra is. Megjegyzésként feltétlen ird be az email címed! :

Magyar számlaszám: 16200254-10206238, Magnet bank, Lakó Tünde ( ide a Péterfi nem szükséges )

Itt fizetheted ki a kávé árát

Read more

– Álmos – motyogta a kislány.

Utálta, ha prücsöknek szólították. Értette ő, hogy ez azért van, mert ő a legfiatalabb a sorban minden hajnalban, de van neki becsületes neve, minek prücsközni? Annál még a cinkózás is jobb, elvégre tényleg cinkó... Megtapogatta a zsebében az ötlejest. Az aluminiumból készült pénzérme engedelmesen simult tenyerébe. Azóta fél, hogy elveszíti, amióta egyszer megtörtént. Mari, a mostohája fél órán keresztül verte, közben ordított:

– Hát te keresed a pénzt? Hát neked nyúlik a nyakad miatta? Kiverem belőled a trehányságot, ki én!

És csak ütötte, ahol érte. Ő már nem is védekezett. Sikerült kikapcsolnia az agyát, szinte nem is érezte a másik öklét, ahogy újra és újra lecsapott a testére. Mindig csak a testére, az arcán meglátszott volna. Arra gondolt, hogy igaz, nem ő keresi a pénzt, de Mari sem, az hétszentség. Az apja húzza az igát. Részegen ugyan, de mindennap bemegy a gyárba. Reggel meghúzza a vodkás üveget, mert az mindig van a boltba is, a házban is, és úgy indul dolgozni. A gyárban Jani bácsi méri a házipálinkát, pár lejért egy felest. Mire hazaér az apja, már ott van az arcán a bárgyú vigyor. Enni keveset eszik, ami nem csoda, Mari rosszul főz, ha főz egyáltalán.

– Lépj már előbbre, Prücsök, halad a sor! – ugyanaz az asszony rivallt rá.

– Jól van, jól. Ne féljen, úgyis elfogy mire sorra kerülünk.

Nagy ritkán jutott mindenkinek a vizes tejből. Ha sikerült időben kiérni, akkor kapott ő is, de nehéz volt lekörözni az éjféltől kint álló öregasszonyokat. Legtöbbjük az unokájának vette, neki volt ideje, ő állt ki. Náluk nem volt nagyszülő, Mari szeretett későn kelni, így őrá hárult a feladat, hogy tejért álljon sorba. Ha nem jutott, nem volt olyan nagy baj, csak két három pofont kapott Maritól, azt is lagymatagon, szinte lustán, megszokásból adta.

Mielőtt tovább olvasod, kérlek fontold meg az oldalamra való előfizetést, mely mindössze egy havi kávé ára és ezzel az összeggel már olvashatod is minden írásomat, teljes egészében. Fizetheted havonta, de akár egy egész évre is megteheted, úgy olcsóbban jön ki. A narancssárga gombra kattintva fizethetsz elő. Ha nehézséget okoz ez, a magyar számlaszámomra is küldheted, ebben az esetben ne feledd a megjegyzésekhez odaírni az email címed.

Magyar számlaszám: 16200254-10206238, Magnet bank, Lakó Tünde ( ide a Péterfi nem szükséges )

Ide kattints, ha előfizetnél

Mégis jutott tej ma. Ő volt az utolsó, akinek adott Doina néni, két literrel. Doina néni ismerte Marit. Ismerte és megvetette, tudta, hogy gonosz, hogy lusta, férfifaló. Ennek megfelelően sajnálta őt. Mindig volt egy-két kedves szava hozzá:

– Aztán ügyes légy az iskolában. De szép a hajad ma reggel. Szorgos, jó kislány vagy, ilyen korán kelni nem mindenki tud – ilyen és hasonló kis semmiségeket duruzsolt és neki megmelegedett a szíve ettől. Miért is nem Doina nénit vette el az apja? Pedig udvarolt neki egy darabig. Igaz, román, de tud jól magyarul, s nem is utálja a magyarokat. Ha Doina néni lenne a mostohája, soha de soha nem kellene hajnalban tejért sorban állnia.

Össze-összekoccantak a tejesüvegek, ahogy haladt hazafelé. Eddigre az apja már elment dolgozni, mire hazaér éppenhogy a táskáját be tudja pakolni, s indulhat az iskolába. Remélte, hogy Mari még alszik. Nem akart vele találkozni. Nem félt tőle, már rég nem, csak egészen egyszerűen gyűlölte.

Arra nem számított ami otthon várta. Ócska, kopott feliratú mentőautó állt a ház előtt. A házban sürgés forgás, pár szomszéd is ott volt. Marit kereste a szemével, de nem látta sehol. Percekig, de az is lehet csupán másodperc erejéig állt ott a tejesüvegekkel a szatyorban és próbálta felfogni mi történik. Mari a semmiből termett előtte. Sokkal magasabbnak, sokkal terebélyesebbnek tűnt most. Arca vörös volt, haja borzas, a rongyos hálóinge visszataszító.

– Na, ennek is vége – mondta és hangja üresen koppant vissza a ház falairól.

– Minek? – ennyit tudott csak kinyögni. Érezte, hogy nagy a baj. Valami szörnyűség történt.

– Apád meghalt. Halálra itta magát a nyomorult. – Mari szavai élesek voltak, mint a borotva. Szemernyi bánat vagy részvét sem volt benne.

Nem is vette észre, hogy a szatyor kicsúszik a kezéből. Az előszoba kockakövén nagyot csattantak a tejesüvegek, majd lassan szivárogni kezdett a szatyorból a tej.

– A tej, te szerencsétlen! A drága tej! Hát te dolgoztál meg érte??? – Mari belemarkolt a hajába, csavart egyet rajta és rugdosni kezdte a szomszédok szeme láttára.

Ezúttal sírt. De nem azért mert verte. Az apját siratta. A szegény, alkoholista apját. Aki soha többé nem mondja neki spiccesen:

– Kicsi drágám...

Nem vette észre mikor szabadították ki Mari kezei közül a szomszédok. Csak ült a földön, ahova lerogyott és potyogtak a könnyei. A vizes tej fehéren csillogott a kövön.

Megkordult a gyomra, annyira hangosan, hogy már – már attól félt, meghallja a másik kettő és ráterelődik a figyelem. Kezét sovány, beesett hasára szorította. Éhes volt. Ma sem akadt ennivaló a házban, csupán reggelire kapott egy negyed tányérnyi pityókalevest, amit a napokban főzött anyja, egy józanabb pillanatában. Pityóka ugyan már alig pár darab úszkált benne, de a meleg, rántásos lé jólesett neki, átmelegítette és pár percre elűzte a maró éhséget.

– A fene a beledet! – anyja hangjára összerezzent. Italtól karcos hangja szinte ütött. Ott tornyosult előtte, dülöngélve, szeme gonoszul villant a kislányra. – Mit ülsz itt? Nem hallottad a bátyád? Keríts valami ennivalót! Éhesek vagyunk! Bezzeg azt a csepp levest lenyelted, a családodra nem gondoltál!

– Honnan kerítsek? Én is éhes vagyok ám! – nem tudta megállni, hogy ne nyelveljen vissza. A következő pillanatban csattant a pofon. Még idejében ugrott fel, és kislisszant az ajtón, mielőtt anyja dühe még jobban kiteljesedik. Meg sem állt a jól bevált búvóhelyéig. Szerencsére eddig még sosem vették észre, hogy ott lel menedékre. A szomszéd istállójában jó meleg volt, Boris, a tehén ismerősen szuszogott a sötétben. Elvackolta magát a szénában, mélyen beszívta a friss trágyával vegyült illatát, és kimerülten lefeküdt. Elmormolta az imát, amit még nagyanyjától tanult és elaludt. Itt nem találnak rám, – ez volt az utolsó gondolata.

Mielőtt tovább olvasod, kérlek fontold meg az oldalamra való előfizetést, mely mindössze egy havi kávé ára és ezzel az összeggel már olvashatod is minden írásomat, teljes egészében. Fizetheted havonta, de akár egy egész évre is megteheted, úgy olcsóbban jön ki. A narancssárga gombra kattintva fizethetsz elő. Ha nehézséget okoz ez, a magyar számlaszámomra is küldheted, ebben az esetben ne feledd a megjegyzésekhez odaírni az email címed.

Magyar számlaszám: 16200254-10206238, Magnet bank, Lakó Tünde ( ide a Péterfi nem szükséges )

itt fizethetsz egy kávát

Már pirkadt, amikor arra riadt, hogy valami zűrzavar van, emberek jönnek – mennek a hangokból ítélve az ő házuk környékén. Óvatosan indult ki az istállóból, nem tudta mi történik, de érezte, hogy nem jó dolog. Jól sejtette, az ő házuknál zajlottak az események. Anyja addig ivott, míg rohama lett, rángatózva feküdt a földön. Kati néni, a szomszéd felesége vette észre a kislányt. Hozzá sietett, nyugtatóan átölelte keskeny vállát és beterelte hozzájuk, a konyhába.

– Gyere, lelkem, egyél valamit. Édesanyád rosszul lett, de már úton vannak a mentők. Csak hát, tudod, ide falura a rossz úton kicsit nehezen jutnak ki.

Mire megette az elé rakott vajasmézes kenyeret, már el is vitték az anyját. Bátyjának hűlt helye volt. Később haza ment, körülnézett a hideg házban, és szomorúan gondolta, hogy megint napokig egyedül marad.

– Azt már nem! – hangosan mondta ki a szavakat. – Most már bémegyek a városba, megkeresem az apámat! Biztosan nem hagy sorsomra!

Vizet öntött a tálba, megmosakodott, előkeresett egy többé – kevésbé tiszta ruhát, átöltözött és elindult. Sokáig tartott míg gyalogosan a városba ért, már esteledett. Tanácstalanul álldogált a zajos utcán, nem tudta merre induljon tovább. Kezdte megbánni, hogy elindult. Egy csillogó – villogó bolt ajtaján ki – be jöttek a népek. Vidám, megrakott szatyrokkal teli embereket látott, kedveseknek tűntek. Kissé félve lépett be, maga sem tudta mi célból. Ődöngött a rogyásig megrakott polcok között, nagyokat nyelt a sok finomság láttán, aminek zömét nem is ismerte.

Amikor a péktermékkel megrakott, kenyértől, kiflitől, kakaóscsigától illatozó részhez ért, szinte önkéntelenl nyújtotta ki kezét, semmivel nem gondolva leemelt egy kiflit és enni kezdte. Összeráncolt szemmel nézte a biztonságiőr.

– Fizetni ki fog, kisasszony? – nem volt túl szigorú a hangja, és miközben kérdezett, körülnézett, hol lehetnek a csöppség szülei. Enyhén bosszankodott, hogy hagyták elkóborolni. a kislányt, aztán megeszi itt a terméket, mire a szülők előkerülnek.

– Én nem tudok fizetni... – szeppenten szólt a gyerek.

– Édesanyáddal vagy itt? – enyhült meg az őr.

– Nem. Ő kórházban van. Apámat keresem, de nem tudom hol lakik. – valami reménység ébredt a szívében, talán ez a bácsi segít neki megkeresni. – Nem tudom hol lakik. – hirtelen dacosan felszegte sovány kis arcát és elkezdte : – Anyám s bátyám csak vernek, ennem nem adnak, én haza nem megyek! Elisszák az eszüket, Mózsi bácsiék is megmondhatják! Hát nem élet ez, bácsi!

– Megszöktél otthonról? – kerekedett el a férfi szeme. – No, no, ne sírj – vigasztalta esetlenül a közben keserves sírásra fakadt leánykát. – Várj csak, majd beszélünk a rendőrökkel. Azok tudják mit kezdjenek veled.

– Nem bánom én, akárkivel tessék beszélni, de haza nem megyek, az szent! – hüppögve ejtette ki a szavakat.

---------------------------------------------------------------------------

– Nyolc éves lánygyermek, elmondása szerint anyja és bátyja naponta bántalmazzák. Alultáplált, kiszáradt állapotban van. Anyja itt fekszik a kijózanítóban. – sorolta egy kedves női hang. Erre ébredt. Szép lassan eszébe jutottak az események. A bolti őr rendőrt hívott, azok kórházba szállították. Szép, tiszta ágyba fektették, ennie adtak. Nézte a kedves hangú nénit, és valamiféle hála ébredt kis szívében.

– Jó reggelt, kedves! – szólt a nő. Ne aggódj, minden rendben. Elviszünk egy otthonba, ahol sok másik gyerek is van. Ott lesz ágyad, tiszta ruhád, ennivalód, gondoskodnak rólad.

Nem tiltakozott. El sem tudta képzelni ki ad majd ott neki enni, honnan lesznek ruhái, de hitt a néninek. A leghálásabb lakója volt a gyermekotthonnak. Minden nap megköszönte a hozzá való jóságot, az ételt, a törődést. Valódi otthonának érezte a helyet. Onnan indult aztán az életbe, amikor elérte azt a kort.

Tisztességes szakmája lett, munkát kapott. Hamarosan férjhez megy egy becsületes fiatalemberhez, akit még az otthonban ismert meg.

Jól ment férjhez ez a Rozál! – állapították meg a falu bölcs, mindent tudó öregasszonyai.

Megfogta az Isten lábát ez a Rozál! – sóhajtoztak a lányos anyák

Oh, bárcsak a Rozál helyébe lehetnénk! – epekedtek az eladósorban lévő leányok.

Rozál is úgy érezte, hogy jól ment férjhez, megfogta az Isten lábát és … és senki helyében nem lett volna. Sándor jómódú, fiatalon megözvegyült gazda volt., ráadásul igencsak fess fiatalember, elepedtek érte a fehérnépek. Nagy versengés folyt érte, a falu összes lánya az ő felesége szeretett volna lenni. Igaz, Rozál sem volt megvetendő, vagyonilag sem, de páratlan szépsége túlragyogott mindenkit. Ehhez társult még szelít természete, dolgos keze, jó híre.

Kicsinykét szorongva várta a nászéjszakát, egyenes derékkal ült újdonsült férjura mellett, aki csak néha pillantott rá, de akkor is úgy, mintha csak arrafelé lenne dolga a szemének, s Rozál útjába lenne a látásának. „Ő es fél, ejsze, neki es első lészen, ha nem egyéb, mióta megözvegyült, nászéccakából bizonyosan.” – mentegette Sándort magában. Már hangosan dalolni kezdtek a férfiak, kemény, emberes katonanótákat, az asszonyok ilyenkor szedelőzködnek, indulnak haza. Sándor most megint reá tévedt a menyecskére. Ezúttal nem átnézett rajta, hanem rápillantott

– Angyalkám, bogaram! – suttogta feléje. – eriggyél te is, utolérlek. Aztán el ne aludj!

– Jaj, Sándor, a szemem se bírnám lecsukni.... – kigyúlt az arca, elgyengült a horgasina, hogy alig is bírt felállni. – Ne sokat időzzék, mert elemésztődök...

– Nicsak, milyen tüzes vagy, édes lelkem! – pödört egyet kackiás bajszán a férfi.

Egyikük sem szólt többet. Rozál elindult. „Tán velem kellet vóna jöjjék...” – gondolta. De aztán belenyugodott. Bár ezidáig sok lakodalomban volt, nem igazán figyelt a szokásokra. Anyja lépett melléje. Megigazította kendőjét, szipogott egyet és halkan megszólalt:

– Az urad nem mén?

– Azonban, édesanyám.

– Félsz – e?

– Olyan erőst nem...

– Hát ne es. Nincs mitő’. Cseppett fáj majd, de aztán hamar elvégzi.

– Elvégzi? Sze’ nem kaszálás a’ , édesanyám, hogy elvégezze!

– Te csak ne okíts engemet! Majd elhagy a bükkfejűség, az eccer biztos! Asszony lettél, hát úgy es viselkedj!

A szoba ajtajában megálltak. Némán nézte a két nő egymást: anya és lánya. Immár mindketten asszonyok. A szűkszavú Rebi soha nem volt bizalmas lányához. Szerette, persze, hogy szerette, de volt is neki ideje abajgatni! A sok gyermek, a háztáji, a házbéli teendők mellett boldog volt, ha készen lett az ebéd, mire az ura megjött. Mert jaj neki, ha nem terített asztallal, gőzölgő ételell várta haza Mihályt. „Hamar eljárt a keze, na. De azé’ nem rossz ember, igazán nem...” – gondolta magában, azzal hirtelen valami furcsa melegséggel vegyes szomorúság öntötte el belsejét, lépett egyet előre és megölelte Rozált. Valahol belül érezte, hogy fel kellene készíteni ezt a törékeny leányt, arra ami rá vár, de cselekedetig nem jutott el. Olyan erősen szorította, hogy az alig kapott levegőt. Majd amilyen hirtelen átkarolta, éppen olyan gyorsan el is engedte, sarkon fordult és elviharzott.

Rozál belépett a szobába. A hitvesi ágy habfehér ágyneműje világított a sötétben. Vászoninge takarosan elékészítve feküdt a dunyha tetején. Felcsavarta a lámpát, letette a kis asztalra, mely az ablak előtt állt. Alig tudott kibújni a sokrétegű menyasszonyi ruhából. „ Mégicsak maradhatott volna édesanyám, legalább segíteni. ” – sóhajtott egy mélyet. Mire felöltötte patyolat hálóingét, odakinn már pirkadt. Ahogy bebújt az ágyba, borongás futott át rajta. Vajon mi lesz? Hogy lesz? Gyengéd leszen – e az embere? Észre sem vette, mikor bekoppant a szeme. Elaludt.

Sándor lépteire ébredt. Csodálkozva ült fel az ágyban, hirtelen azt sem tudta hol van. Az ura fel – le sétált a szobában, hátratett kezekkel, szinte olyan volt, mint egy bika a karámban. A nap besütött az apró ablakon, megvilágította a férfi dühös arcát.

– No, feléredt a naccságos asszony! – hangja idegenül, ridegen csengett. – Mit mondtam én neked, Rozál?

A menyecske arcáról lefagyott a mosoly, mely abbéli örömében rajzolódott ki, hogy immár Sándor feleségeként ébredt. Az ura odalépett az ágyhoz, mint egy fenyegető sziklatömb törnyosult feléje. Nem szólt, nem tudott megszólalni. Ez nem az ő Sándora! Ki ez az ember? Nem maradt sok ideje töprengeni, a férfi nagy, erős marka a hajánál fogva ragadta meg és rángatta ki a meleg dunyha alól. Rozál sikítozni kezdett ahogy megérezte az első ütést.

– Azt mondtam, el ne aludj! Hát miféle asszony vagy te? Nem hálod el a hites uraddal a nászéccakát? Tán már el es háltad valaki mással? Tán Csűrős Pista járt nálad? –És ütötte, rúgta, szidalmazta az ekkor már földön heverő asszonykát, aki már nem sikítozott, eszméletét vesztette.

Amikor Rozál másodjára ébredt, alig bírt megmozdulni. Szemét próbálta nyitogatni. De olyan éles fájdalom hasított a fejébe, hogy nyomban abbahagyta a próbálkozást.

– Cssss, csssss, kicsi bogaram, ne mozduljá’. – Anyja hangja oly lágy volt, oly szánakozó, hogy erőnek erejével kinyitotta egyik szemét, hogy lássa, biztosan ő van itt? – Ládd-é, ilyen az asszonysors. Mit tettél, édes leányom, mitől járt el a keze az uradnak? Csss, csss, ne es felelj, majd később mondjad. De vésd az eszedbe, jó ember a te urad. Becsüld meg, tűrj, ha kell, engedelmes légy! – Azzal finoman átölelte leánya gyenge testét és ringatni kezdte: – Csicsija, babája, csicsija...

Az öregasszony hangja el - elcsuklott, peregtek a könnyei. Vén szíve majd megszakadt.

Mielőtt tovább olvasod, kérlek fontold meg az oldalamra való előfizetést, mely mindössze egy havi kávé ára és ezzel az összeggel már olvashatod is minden írásomat, teljes egészében. Fizetheted havonta, de akár egy egész évre is megteheted, úgy olcsóbban jön ki. A narancssárga gombra kattintva fizethetsz elő. Ha nehézséget okoz ez, a magyar számlaszámomra is küldheted, ebben az esetben ne feledd a megjegyzésekhez odaírni az email címed.

Magyar számlaszám: 16200254-10206238, Magnet bank, Lakó Tünde ( ide a Péterfi nem szükséges )

A havi kávé árát itt fizeteted ki

Sándor

Büszke volt arra, hogy a falu legszebb lányát kapta meg, özvegyemberként. Tudta, hogy sok lány lett volna szívesen Gara Sándorné. De Rozál volt az, aki neki kellett. Nem csupán a szépségéért, a vagyon, amit a házasságba hozott, sem volt megvetendő. Ült a meleget ontó kályha mellett és töprengett. Rozál már aludt. Arra gondolt, hogy szépség ide, szépség oda, bizony csalódott az asszonyban. Nem olyan odaadó, mint képzelte, ráadásul a verés óta szótlan, sőt, sótlan. Azóta eltelt két hónap. Egész nap összeszorított szájjal tesz-vesz, mint egy mártír. Mi végre duzzog? Hisz azóta sem ütötte meg, akkor is csak az ital hozta ki belőle a mérget. Férfiember már csak ilyen, le kell vezetni valakin a dühöt. Persze, ha iszik, mindent másképp lát, a jókedv mellett ott a bosszankodás apró-cseprő dolgok miatt. A minap is, mikor hazaért a bodegából, egészen jól viselte, hogy még nem volt készen a vacsora, nem verte meg, még egy árva pofont sem kapott.

Sajnálja, persze, hogy szánja a szerencsétlent, mikor olyan rémülten néz rá, rívásra görbülő szájjal, attól félve, hogy jön a dühös számonkérés, a verés. Éppen ezért nem verte meg, de csak Isten a tudója, mennyire nehéz volt visszafognia magát. Súlyosat sóhajtott, felállt a sámliról. Rozál olyan csendesen aludt, mintha nem is szuszogna. Fölé hajolt, nézte egy darabig. Milyen szép! – , gondolta Sándor és csókot lehelt az asszony ajkára. Az álmában is összerezzent. A férfi lassan vetkőzött, ráérősen. Amikor végre lefeküdt, perceken belül elnyomta az álom. Sosem volt baj az alvókájával.

Azonban Rozál nem aludt. Akkor sem, amikor az ura csókot lehelt az ajkára. Egyenletes szuszogást kényszerített magára, a jelek szerint Sándor el is hitte, hogy felesége álmában rezzent össze. A fiatalasszony figyelte a férfi lélegzetvételét. Amikor már biztos volt benne, hogy nem ébred fel, óvatosan felkelt. Kis batyuját már napközben elékészítette, eldugta odakinn, a farakás mögé. Nesztelenül surrant ki a házból. Csűrős Pista már várta. Boldog volt, hogy eljött ez a nap is. Tervezték a szökést már egy hónapja, s lám, úgy tűnik sikerül. Pista erős karjaiba fogta, megcsókolta, majd kézen ragadva húzni kezdte maga után. Az utca végén várt a szekér. Vastag csergét terített a legény a bakra, ne fázzon Rozál az előttük álló hosszú úton. Bebugyolálta szerelme tárgyát és a lovak közé csapott. Az asszony közelebb húzódott, odafészkelte magát a férfi oldalához. Szíve még hevesen vert, de már nem az izzgatottságtól, hanem a szerelemtől. „Milyen bolond es voltam, hogy eldobtam ezt a jó embert azért a semmiháziért…” – gondolta magában és még szorosabban hozzásimult.

Sándor arra ébred, hogy ugat a kutya. Valaki jött, – gondolta. – Hol a fenében császkál Rozál, miért nem szól az ebre? Várt még egy percet, de az ugatás nem maradt abba. Dühösen pattant ki az ágyból, magára kanyarította a zekéjét, úgy ment ki. Mózsi, a muzsikus cigány állt a kapuban. Kölcsön kérni jött Rozálhoz, akinek jó szívét ismerte. Amikor meglátta, hogy az ember jön ki, eliszkolt. Sándor visszament a házba, hangosan szitkozódva, hogy nem alhatta ki magát még vasárnap sem.

– Rozál! Rozál! – megrezgett az ablak üvege a hangjától. De válasz nem érkezett. Nem égett a tűz, valami furcsa, rideg elhagyatottság uralkodott a hideg konyhában.

Egy óra múlva már tudta: elhagyta a felesége. A rossebb essen beléje! – mondta ki hangosan. – mehetek rimánkodni a vén szipirtyó anyjához, ha azt akarom, hogy a falu ne vegyen a szájára.

Lehajtott egy kupica pálinkát. Nem vesződött tűzgyújtással, szaporán felöltözött és elindult az alsó dűlő felé, ahol anyósa lakott Rozál kisebb testvéreivel. Az öregasszony mogorván nyitott ajtót. Tiszta szívéből meggyűlölte a vejét, amióta úgy elbánt a lányával. Pedig milyen ígéretesnek gondolta ezt a házasságot!

– Jó napot, anyámasszony! Legyen olyan jó, küldje ki a leányát, jöjjék haza, ne hozzon reám szégyent! – vágott a közepébe Sándor, szavai türelmetlenül csengtek. Túl akart lenni az egészen. Hazaviszi a feleségét, kap pár pofont miheztartás végett s bizonyosan elmegy a kedve az ilyen szökésektől.

Az asszony szíve nagyot dobbant, egyrészt az ijedelemtől, hogy baja lett Rozálnak, másrészt a reménytől, hogy eleddig engedelmes gyermeke kilépett a rabságból. Kifelé csak egy szemvillanás látszódott rajta, de Sándor ezt sem vette észre.

– Eriggy haza, Sándor. Nincs itt a feleséged. Keressed, s ha megtanálod, nékem es adj hírt. – azzal rácsukta a tátogó férfira az ajtót.

Aznap este Sándor iszonyatosan sokat ivott a bodegában. Annyira sokat,hogy egészen kiment a fejéből, hogy Rozál elhagyta. Csak hazafele menet, amint küzdött azzal, hogy el ne essen, s megfagyjon reggelre a csikorgó hidegben, jutott eszébe.

– No, majd elékerítem én holnap azt a cafkát, tudom, Istenem! – rázta öklét az ég felé és szitkokat szórt minden szentre dühében.

Mire hazaért valamennyire kijózanodott. Dideregve fogta a piszkavasat, kikaparta a hamut és begyújtott. Megvárta míg az első tűz leesik, majd jól megrakta a kályhát, azzal eldőlt a lócán, ami a tűzhely mellett volt. Nem akart belefeküdni Rozál nélkül a hitvesi ágyba. Nem vette észre a parazsat, ami kiesett a kályhából. Mélyen aludt, amikor kigyúlt a padló, rajta a rongyszőnyeg. Fuldokolva ébredt, rémülten próbálta eloltani a tüzet, de a lángok már olyan magasra csaptak, hogy nem bírt velük. Addig küzdött, míg végül összeesett, eszméletét vesztve.

A lóca és az ajtó között találták meg szénné égett tetemét.

– Pedig milyen fiatal volt a lelkem! És csak most házasodott újra! - suttogták a falusiak borzongva és szánakozva.

Csupán pár napig csodálkoztak azon, hogy Rozál testét nem lelték, mert az asszonykát utolérte a hír és hazajött tisztességgel eltemetni az urát. Egy esztendőre rá esküdtek meg Csűrős Pistával.

Vége